Március 15.

2010-03-19 13:38:34 / Szimkovics Tibor

Március 15. - Megemlékezés

„Szövetséget kötök velük, hogy békéjük legyen: kipusztítom az országból a vadállatokat, biztonságban lakhatnak majd a pusztában, és az erdőkben is alhatnak. Áldást adok nekik hegyem körül, esőt adok idejében: áldásos esők lesznek. A mező fája megadja gyümölcsét, a föld is megadja termését, biztonságban élnek földjükön. Majd megtudják, hogy én vagyok az Úr, amikor darabokra töröm igájukat, és kiszabadítom őket azok kezéből, akiket szolgálnak. Nem esnek többé zsákmányul a népeknek, és nem falják fel őket a vadállatok, hanem biztonságban lakhatnak, mert senki sem rémítgeti őket. Híres ültetvényt sarjasztok nekik, nem hal éhen többé senki az országban, és nem kell tűrniük többé a népek gyalázkodását. Akkor megtudják, hogy én, az Úr, az ő Istenük, velük vagyok, és hogy ők, Izráel háza, az én népem - így szól az én Uram, az Úr.” (Ez 34,25-30)

Amit mi itt, e kopjafánál évről évre megünneplünk, sokszor távolinak, idegennek, életidegennek tűnik. Szó esik szabadságról, harcról, áldozatokról: a mártírjainkról. De oly kevés szó esik a hátramaradottakról, mindazokról, akik megörököltek egy állapotot, egy kifosztott, meggyalázott hazát. Azokról, akik nem tudtak vagy éppen nem akartak harcolni a szabadságukért; s azokról, akik hosszú évek múltán állnak a kopjafák és emlékművek mellett, vállvonogatva, a távolba meredezve érdektelenül. Gyakorta igaz ránk Márai Sándor gondolata:
„És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?”

Fel kell tennünk önmagunknak a kérdést, egyszerűen, őszintén: mit veszítettünk el? Mi volt az, amiért érdemes volt a márciusi ifjaknak kardot ragadniuk, amiért vérüket ontották, amiért a végsőkig harcoltak? Egy darab kenyér, vagy egy darab föld? A magyar szó, amelyet már akkor el akartak venni tőlünk? Vagy a méltóság, a tisztesség, a becsület veszett oda? Úgy gondolom, ezeknél sokkal több veszett oda: maga a szabadság. Amikor egy nép minden szavát, gondolatát és mozdulatát béklyóba verik, és megmondják, hogyan kell élnie, s mit kell szeretnie: akkor a szabadság maga vész oda. A márciusi ifjak megérezték a szabadság szelét, egy esélyt arra, hogy változtassanak rabsorsukon, és elindultak…

De vajon mi, akik örökösei vagyunk e nemzet kincseinek, az anyanyelvnek, kultúrának; vajon mi elindulnánk-e, hogy megvédelmezzük ezeket? Vajon érezzük-e, látjuk-e a béklyókat, láncokat, amelyekben vergődünk? Akkor voltak, akik a vérüket ontották a szabadságért, a nemzet eszményéért, a megmaradásért. De vajon, mi, akik hátramaradtunk, tudunk-e még harcolni úgy, ahogyan ők tették. Tartok tőle, hogy a mi magyar történelmünkben sokszor igazzá válnak Döbrentei Kornél szavai:
„Mindig a vakmerők mernek s odahalnak,
S akkor a hitványok maradnak meg magnak,
Abból majd miféle magyari sarjak hajtnak?”

Testvéreim! A szabadságot örökségül kapni nem lehet. Minden nemzedéknek, minden egyes embernek meg kell vívnia érte a harcát. Petőfi még nyíltan vetette oda a márciusi közönségnek:
„Sehonnai bitang ember,
ki most, ha kell, halni nem mer…”
Ma már senki nem kéri, senki nem várja el, hogy az életünket áldozzuk fel; sokkal kisebb, hétköznapibb dolgokkal harcolhatnánk a szabadságunkért…
Vajon mi kardot rántunk-e a szabadságunkért, amikor csöndesen beolvasztani szándékoznak minket, amikor nyelvtörvényeket hoznak, és rendeletekkel sújtják a világra éppen rácsodálkozó gyermekeinket? Vajon szót emelünk-e a meggyalázott emlékműveinkért, a megtiport iskoláinkért? Vagy csak fordulunk egyet a szél járása szerint; átíratjuk gyermekeinket egy ukrán iskolába, levesszük a zászlóinkat a közintézményeinkről és belenyugszunk abba, hogy lassan elemészt bennünket egy idegen nép. Van valami, amit meg kell tennünk; van egy lehetőség, amely minden nemzedék és minden ember előtt nyitva áll: Ezékiel próféta az Istentől elfordult Izráelnek hirdeti, de az ő szavai két és félezer év távlatából ma nekünk szólnak: kössetek szövetséget a történelem Urával, bízzátok magatokat az Élő Istenre!
Bízzatok az Úrban, Aki egy évezrede immár, hogy őriz, terelget itt a Kárpát-medencében. Bízzatok az Úrban, Aki átsegített tatáron, törökön, osztrákon és oroszokon; Aki reménységet adott Mohács után, s az elbukott szabadságharcok után; Aki újra és újra halottjaiból támasztotta fel ezt a nemzetet. Bízzatok Benne, kössetek Vele szövetséget, és akkor eljön a változás ideje! Ámen.

Az alkalomról a fényképeket Benke András szendrői (Magyarország) lelkipásztor készítette.

Galéria

Március 15.

2010-03-19 13:38:34 / Szimkovics Tibor

2025. January 04., Saturday

Kerületi hírek

Kerületi programajánló

Eseménynaptár