Egyáltalán a sajátunknak nevezhetjük-e még ezt az ünnepet a XXI. században? Merthogy az emberek többsége sajnos nem akar tudni ennek az ünnepnek az igazi főszereplőjéről. Jézus Krisztusról. Ünnepelünk, de vajon kit és mit ünnepelünk? Magunkat? Az emberi szeretetet? A lehetőséget, hogy az év alatt összegyűlt emberi feszültséget, ellentéteket mind a szőnyeg alá seperjük néhány áron felül vett ajándékkal, pazar vacsorával és színes égőkkel? Évről évre korábban kezdődik el és később marad abba a „karácsonyi láz”, amelyet akár fel lehetne venni a pszichiátria terminusai közé is. Sok emlék sejlik fel bennem, visszagondolok arra, amikor gyermekként éltem át a hitetlen világ karácsonyait. Emlékszem néhány ajándékra, s különösen az érzésre, hogy a szomszéd gyerek szebbet kapott. Emlékszem a hajnalokig tartó embertelen „nótázásra”, amit a környék kapatos ünneplői adtak elő. Emlékszem az összerondított utcákra, szemétre, kiszáradt karácsonyfa-hegyekre, eldobott petárdákra, üres üvegekre. Így telik az ünnep. Ma már állami támogatással, hiszen bő egy hétre szabadságra megy az ország. János prológusából az idézett szavak ma különösen is elgondolkodtatóak: „a világ nem ismerte meg Őt…”
Fel kell tennünk önmagunknak, őszintén, nyíltan a kérdést: miért ünneplem a karácsonyt? Az első századokban az egyházatyák az új teremtés megünnepléséről, a napkultusz visszaszorításáról beszéltek, így alapozták meg az ünnepet. Azóta megannyi külsőséget, szimbólumot magára öltött a karácsony. Ma erdőket irtunk ki, áruházak polcait seperjük le, hogy minden kellék meglegyen az ünnephez. Vajon erről szól-e a karácsony? Nem hiszem.
A karácsony ma is, közöttünk is arról szól, amiről kétezer éve. A Világosság, az Élet jön el közénk. Isten Fia közeledik hozzánk. A saját világába jön – ahogyan az Ige fogalmaz – de a világ képtelen befogadni Őt. Képtelen megérteni, hogy létezik egy szerető Isten, aki a Fiát hajlandó elküldeni, feláldozni, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. A világ képtelen felfogni, hogy minden egyebet félretéve ezen a napon az Isten Fiára kellene figyelnünk. Úgy hiszem, nem véletlen, hogy azon a bizonyos első karácsonyi estén az angyalok éppen pásztorokat, egyszerű embereket szólítottak meg. Mert ezek az egyszerű pásztorok voltak képesek mindent félretéve elindulni a Messiás felé! Csak ők értik meg, ők fogják fel, hogy Isten ígérete beteljesedett: megszületett a Megváltó! Az akkori kor Heródese, s a mai Heródesek is csak ellenfelet, konkurenciát látnak a megszülető Jézusban. Ők nem mennek el személyesen, nem örvendeznek, és nem visznek ajándékot, csak egy rendeletet küldenek maguk helyett: el kell tüntetni az Isten Fiát. S bár kétezer év telt el azóta, mindig születnek újabb és újabb rendeletek, amelyek az Isten Fiát hivatottak eltüntetni. Alkotmányokból, törvényekből, iskolákból, nyelvekből zárják ki Jézus Krisztust. S lassan a karácsonyból is. S a helyére télapók, mesefigurák, s az óriásplakátokról mosolygó politikusok lépnek. S mindeközben, vajon mi, keresztyén emberek hogyan fogjuk megünnepelni az idei karácsonyt?
Az angyali szózat hozzánk is eljut, még ha olyan halkan is, hogy nehéz meghallani a világ zajában: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában!” (Lk 2,11) Nem az emberi szeretetet, jóakaratot ünnepeljük. Isten szeretetét és békéjét, melyet Jézus Krisztus által hozott el az embernek. A Szeretetet, aki karácsonykor testet öltött, aki húsvétkor föláldozta önmagát a keresztfán, aki győzelmet aratott a halál felett és feltámadott, hogy értelmet és célt adjon az életünknek. Ezt a Jézust ünnepeljük! Mire képes Jézus, amit nem ad meg sem az áruház, sem a család, sem a munka, sem a legnagyobb emberi jó szándék? Egyedül Jézus képes minket váltani a bűntől! Ezt a csodát ünnepeljük, hogy a sötét, bűntől szennyezett világba eljött az Isten Fia, a Világosság, hogy életet és reményt adjon. S hogy miért ünnepelünk? Azért, hogy átéljük újra és újra azt a nagyszerű eseményt, amikor az Isten eljött közénk és a megváltás fényét hozta el az embernek. Ünnepelünk, hogy a csoda, a megváltás ne váljon természetessé, hanem csöndesen boruljunk le az Isten színe előtt, ahogyan azt néhány egyszerű pásztor és a három keletről jött bölcs tette. Köszönjük meg a csodát. Köszönjük meg Isten jelenlétét az életünkben. Adjunk hálát azért, mert ismerhetjük az Isten Fiát, aki bár kisgyermekként jött a világba, Megváltóként áldozta fel magát a keresztfán, de Királyként jön majd vissza!
Ma is igazak János apostol szavai: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” A karácsony erről beszél: a befogadásról. Betlehemben nem volt hely, ahol József és Mária megszállhattak volna. Egy istállóban történik meg az emberiség történetének a legnagyobb csodája. A világ ma is teltházas. A szánalmas tv-műsorok közepette, reklámok zuhatagában, a düledező ünnepi asztalnál, a karácsonyfa alatt – valahogy nincs helye az Isten Fiának. De mégis hajlékra talál néhány emberi szívben, békében ünneplő családokban, Istent magasztaló énekben, kopott templom-padokban. Ma is vannak még, akik befogadják Őt. Könnyes szemmel, emberi gondoktól megterhelve, a mindennapi harcokban megfáradva – befogadják az Isten Fiát. Ma is vannak még, akiket felhatalmaz, hogy Isten gyermekei legyenek. Legyünk ezek között az emberek között, s így – újra – értelmet nyer a Karácsony!