A megemlékezés a templomban istentisztelettel vette kezdetét, ahol Tóth László lelkipásztor hirdette Isten igéjét.

Az istentisztelet után az emlékező tömeg a temetőkertbe vonult. Az egybegyűlteket Tóth László köszöntötte.

A Nagyberegi Középiskola 9. osztályos tanulói Sipos Katalin történelem tanár felkészítésében azokra emlékeztek, akik átélték a sztálini éra bűneit.  A nagyberegi túlélők visszaemlékezéseinek bemutatása által a jelenlévők is képet kaphattak a lágerek borzalmairól.

A tanulók műsora sokak arcára csalt könnyeket, hisz Nagyberegen is szinte minden családból hiányzott valaki: apák, fiúk, testvérek. Közöttük voltak olyanok, akiket soha nem ölelhettek újra magukhoz itthonmaradt szeretteik.

A megemlékezést Tóth László figyelmeztető szavai zárták: Azokra az utakra emlékszünk szívesen, melyeken nem voltak göröngyök, nehézségek, próbák. De a próbák alatt derül ki, hogy mi lakozik a szívben. Akik a szívükben hűségesek maradnak Istenhez, azok maradnak hűségesek anyanyelvhez, nemzethez, melybe Isten jónak látta helyezni őket. Vajon húsz év múlva lesznek olyanok, akik novembernek ebben az időszakában kijönnek a temetőbe a múltra emlékezni? Ez tőlünk függ, attól, hogy elmondjuk-e gyermekeinknek, fiataljainknak, megtanítjuk-e, eléjük éljük-e Isten és nemzetünk szeretetét, s a hozzájuk való hűséget - mondta a lelkipásztor.

A Nagyberegi Középiskola 9. osztályos tanulóinak műsorából:

A malenykij-robot, a kommunista rendszer Kárpátalja minden családját megcsonkította. Körülbelül 30 ezer embert vittek el lágerekbe Kárpátaljáról. A három napos munka csak hazugság, fő célja az emberek megfélemlítése, gyötrése, sanyargatása, a „forgalomból való kivonása” volt. Nem volt olyan család, aki ne veszített volna el valakit. Gyászolt egész Kárpátalja, sírt. De nemcsak sírt, hanem imádkozott is. Ebben a nagy nyomorúságban az emberek felébredtek a közömbösségből és az itthon maradt magyarság egyet akart. Erőt adott a remény, a hit, hogy Isten megkegyelmez maroknyi népünkön.

Túlélte a nép ezt az időt, ezt a megpróbáltatást. Ács Ferenc — egyik tífuszból a másikba esett, de hazajött. Varjú Gedeon és Bodnár Bálint megalkudva a sorssal, hazatérve új életet kezdett. Nem haragszanak, nem panaszkodnak. Emelt fővel, becsületben végzik dolgukat, élik napjaikat.
A nyomorúság gyakran tudja összekovácsolni az embereket, a társadalmat. Így lett ez a ’40-es években is. Egység, összetartozás lett a következmény, egy szívként dobbant Kárpátalja, mikor hazajött az első szerelvény a foglyokkal. Ez egység kifejezésére az emlékpark Szolyván, azért siratófal, mert egy emberként siratták az elesetteket.

Az áldozatok, a túlélők különbözőek, és különféleképpen élték meg a múltat. De egy valami közös bennük. Végső kétségbeesésükkor Istenben bízva hittek abban, hogy egyszer vége lesz.

Összekovácsolódott-e Nagybereg népe? Tartja-e azóta az egységet? Van-e jövőnk? Van-e Kárpátalja magyarságának jövője? Okultunk-e a múltból? Van-e esély a fennmaradásra? Vagy megint jogfosztottság és megaláztatás vár ránk? Egy modern Gulág, ahol bűn magyarnak lenni, anyanyelvünkön beszélni?
Megannyi kérdés. A választ a jövő adja meg, az utókor.

Ács Ferenc túlélő