1.   

A történelem nélküli egyház

Az egyház történelmietlen szemléletével protestánsok között többnyire egyéni vélemény szintjén, a protestáns hátterű szakadár közösségekben pedig szinte dogmaként találkozni. E szemlélet hívei a reformáció előtti, vagy a saját közösségeik megalakulása előtti időszakra úgy gondolnak, mintha az nem az egyetemes egyház, hanem „csak a katolikus egyház történelme” lenne. Úgy látják, hogy „az Egyház” történetében az első, nagyszerű évszázad és a 16. századi reformáció vagy a 19. században született mozgalmuk között csak hosszú szünetjel van. „Egyház” alatt kizárólag vagy elsősorban a saját közösségüket értik, és az egyháztörténet lapjain is csak azokban a közösségekben vagy személyekben akarják felismerni „az igazi kereszténységet”, amelyek megfelelnek a saját tanbeli kritéri-umaiknak, tehát precedens-értékű a rájuk való hivatkozás.

Ez a megközelítése például a 19. századi amerikai „helyreállító” (restau-rációs) mozgalomból kinőtt „nem felekezeti” egyházaknak, a „végidők egyháza” identitású adventista és új apostoli egyházaknak, illetve a mormon vallásnak. Bár mind másban látják a helyreállítás lényegét, mind úgy vélik, hogy bennük az első évszázad „eredeti” kereszténysége támadt fel.

Először is azonban, Krisztus azt állította, hogy ő maga építi az egyházát, és a pokol kapui sem vehetnek erőt rajta (Mt 16:18). Aki szerint az egyház gyakorlatilag évszázadokra megszűnt (tehát a pokoli erők mégiscsak diadalt arattak), az ezzel – akarva, akaratlanul – azt is állítja, hogy Jézus nem váltotta be az ígéretét, hanem hazudott. Egyháza nem csupán sebeket szerzett és betegeskedett az évszázadok során, hanem sok évszázad után exhumálni kellett.

Másodszor, a reformáció előtti másfél évezred történelme az egyetemes egyházé, és nem csupán a római katolikus és az ortodox egyházaké. Az egyháztörténelem dicsőséges és nyomorúságos oldalai, ma is példának állítható, ugyanakkor nagyokat hibázó alakjai ugyanúgy a protestánsoké, mint a katolikusoké és az ortodoxoké – és fordítva.      

Aki még sosem olvasott ókori és középkori keresztény tanítóktól, az nem tudja, miről marad le, akkor is, ha buzgó protestáns, ahogy a katolikusok és ortodoxok is sokat tanulhatnak Luthertől, Kálvintól vagy Wesleytől.

Harmadszor, a múlt ilyen szelektív szűrése még nem szolgált mást, mint a felekezeti gőgöt. Ha a múlt minden bűne a katolikusoké, akkor könnyen el lehet határolni magunkat tőlük, és magunkat ezáltal is többnek, jobbnak érezhetjük – de nem éppen ez a farizeusi logika (vö. Lk 18:9-14)? Az egyház múltja nem azért van, hogy elfelejtsük, vagy hogy kiválogassuk belőle magunknak azt, amivel szívesen azonosulunk, hanem hogy minden lapjából tanuljunk – akárcsak az Ószövetségből vagy a saját hitéletünk jó és rossz napjaiból.

2.      A név nélküli gyülekezet

a Magyarországon több mint száz keresztény felekezet létezik, mind más néven, és mindnyájan találkoztunk már olyan hívőkkel, akik elsősorban ilyenikusok, olyanátusok vagy amolyanisták, és csak másodsorban keresztények. Ebben a helyzetben és ilyen élmények után szimpatikusnak tűnhet, ha valaki csak a „keresztény” megjelölést fogadja el, sőt kifejezetten biblikusnak hathat (lásd ApCsel 11:26). Különbség van azonban aközött, hogy valaki elsősorban keresztény, de a felekezeti hovatartozását sem tagadja, és aközött, hogy valaki csak keresztény, mert nemhogy nem tartozik egy bizonyos „felekezethez”, hanem elítéli az összes felekezetet, és csak a sajátját tartja keresztény gyülekezetnek (lásd a „Keresztények” csoportját).

Először is azonban a „keresztény” szó nem az első hívők önmegjelölése volt, hanem a kívülállóktól kapott ragadványnév (ApCsel 11:26), amelyre persze hallgattak, ha kellett (1Pt 4:16), és amelyet idővel átvettek (1Kor 9:5). Leginkább azonban „testvéreknek” (ApCsel 1:15 stb.), „tanítványoknak” (ApCsel 6:2 stb.) vagy „szenteknek” (ApCsel 9:32 stb.) nevezték magukat, hitüket „az Úr útjának” (ApCsel 9:2, 18:25-26, 19:9,23), közösségüket pedig „Isten gyülekezetének” (ApCsel 20:28, 1Kor 1:2 stb.) vagy „Krisztus gyülekezetének” (Róm 16:16). Identitásuk, hitük, és közösségük megjelölésében feltűnő a birtokos eset, ti. hogy kinek a gyermekei, kinek a tanítványai, kinek az útján járnak, és kinek a gyülekezetét alkotják. Ezért látom úgy, hogy a megjelölés önmagában semmit sem jelent. A kérdés az, hogy tényleg az Úr tulajdona vagyunk-e? Ez pedig nem a néven dől el, hanem a tanításon, mert a hitélet is ebből fakad.

Másodszor, a „keresztény” szót nem lehet kisajátítani, vagy kizárólagos használatából erkölcsi tőkét kovácsolni. Egyfelől, a szót ma már százmilliók használják, tehát közismert fogalom, de az is közismert, hogy a kereszténységnek sokféle változata van. Ezért, éppen a név mögötti eltérő tartalom miatt ma igenis szükség van a másodlagos megjelölésre, ti. hogy valaki milyen (felekezetű) keresztény? Másfelől, aki más, mint mások, de nem hajlandó nevet adni magának, az kap másoktól, és az a név azt az igenis létező sajátosságot fogja kifejezni, amelyet a kívülállók fontos megkülönböztető jegynek látnak. Ez a jelző pedig nem biztos, hogy tetszeni fog annak, aki harciasan „csak keresztény” akar lenni (pl. a „Keresztények” csoportját nevezték már első, ausztriai lakóközösségük utcanevéről „jégmadaraknak”, nálunk hasonló alapon „dunaföldváriaknak” vagy alapítójukról „Holic-csoportnak” és „nevenincs szektának” is.)

Ilyenikus, olyanátus vagy amolyanista keresz-ténységünk nem a Krisztushoz tartozás tagadása, hanem a Krisztushoz tartozás sajátos formájának-módjának őszinte felvállalása. Korunkban a no name áru okkal kelt bizalmatlanságot. Hogyan reagálnánk arra, ha az eladó azt mondaná, hogy a porszívón azért nincs márkajelzés, mert ez „A Porszívó”? Szerintem ugyanez a probléma a névtelen kereszténységgel is: valójában azt hiszik, hogy csak ők keresztények, vagy hogy csak az ő gyülekezetük keresztény gyülekezet, a többi nem.

3.      A nem felekezeti egyház

 magyar „felekezet” szó a régies „felekezik”, azaz társul jelentésű igéből származik, a felekezet tehát egyfajta „társulás” – legalábbis magyarul. Akik társulnak, azok ugyanakkor másoktól el is válnak, tehát úgy tűnhet, hogy a felekezetiség szektásodás, megoszlás, bűn. Ezért sok olyan felekezet jött létre, amelyik a nevében csak az „Isten” vagy a „Krisztus” szót tűri meg, mást nem. (Fontos azonban már itt az elején megjegyezni, hogy több „Isten Egyháza” és „Krisztus Egyháza” a névválasztással csupán az Istenhez vagy Krisztushoz való tartozást akarja hangsúlyozni, és ezt sem kifelé, másokhoz képest, hanem befelé és feladatként; az alábbiakban az ezen túllépő gondolkodásmóddal foglalkozunk.)

(a) A névtől függ?

Nem egy olyan keresztény egyház és álkeresztény vallás létezik, amelyik ugyanazzal a logikával utasítja el a „felekezeti egyházakat”, és velük szemben azért tartja magát a keresztény egyháznak, mert egyháza nevében csak Isten vagy Krisztus neve található, és nem emberek neve (pl. lutheránus) vagy tanbeli hangsúly (pl. baptizmus) vagy szervezeti modell (pl. presbiteriánus). Logikájuk szerint, mivel ők nem ilyenikusok, olyanátusok vagy amolyanisták, már a nevükből is látható, hogy egyházukat – a felekezetekkel szemben – nem ember, hanem Isten vagy Krisztus alapította. Egyrészt azonban nem szabadna elfelejteni, hogy az összes ilyen közösség a 18-19. századi Amerikában, a restaurációs-, az advent- és a szentségmozgalomból jött létre. Másrészt a több száz Church of God és Church of Christ teológiai sokfélesége is mutatja, hogy a név önmagában semmit sem bizonyít, mert túl sokat hagy nyitva.

(b) 1Kor és ma?

A nem felekezeti egyháznév hívei rendszerint a korinthusi gyülekezetre mutatnak rá (1Kor 1:12). Szerintük ugyanaz történik ma, mint akkor: a felekezeti neveket viselő egyházak ugyanazt a bűnt követik el, mint annak idején egyes korinthusiak. A mindenkori negatív példa („Én Pálé vagyok, én Apollósé...”) ismétlődik meg, amikor valaki például lutheránusnak vagy kálvinistának vallja magát, illetve ma is csak az akkori pozitív példa elfogadható („Én pedig Krisztusé”). De tényleg ez a szöveg tanulsága?

A korinthusiak ugyanis úgy vélték, hogy bizonyos tanítókat kiválaszthatnak maguknak (pl. Apollóst), önmagukat velük azonosíthatják (pl. „Én Apollósé...”), mert annak a tanítása vagy fellépése jobban tetszik nekik. Pál apostol szerint csak azt nem vették észre, hogy így Krisztust, azaz a Testét részekre szakítják, viszályt szítanak, hogy Krisztus helyett emberekhez kötik az identitásukat (mintha Pált feszítették volna meg értük, vagy Apollóssal egyesültek volna a keresztségben, 1:13,15), pedig Pál vagy Apollós csak szolga, akik nem számítanak, és akik nem is kérték, hogy így bálványozzák őket (3:3-7)!

A korinthusi viszálynak egyedülálló sajátságai voltak. Egy helyi gyülekezet belső viszályáról (gör. erisz) volt szó, amely nem tantételek körül forgott, hanem elsősorban etikai kérdéseket kellett tisztázni (kivéve: karizmák, feltámadás). A tagság többsége kiskorú, éretlen hívők volt (lásd 1Kor 3:1-5), bizonytalan keresztény identitással. Nem a tanítókkal volt baj, hiszen ők mind ugyanazt tanították, és „híveikkel” ellentétben ők nem álltak egymással szemben. Ráadásul a korinthusi jelenség sajátosan helyi és maradandó probléma volt: Római Clemens első nekik írt levele az 1. század végéről ugyanilyen viszályról tudósít, csak abban látja a különbséget, hogy annak idején legalább nagyszerű embereket néztek ki maguknak...

Úgy látom tehát, hogy Pál egyik pártnak sem ad igazat, tehát nem áll a „krisztuspártiak” mellé sem, még ha ezt is várnánk. Első látásra komolynak tűnő hitvallásuk („Én pedig a Krisztusé”) csak egy a listában, de Pál nem emeli ki, és nem is teszi példává a többiek számára. Ha mással érvel, akkor a problémát is másban látta. Nem a felekezeti sovinizmusból kiábrándult újkori hívőknek írt ugyanis, hanem 1. századi éretlen civakodóknak, akik mind ugyanazt a hibát követték el. Valóban volt min vitatkozniuk, de úgy akarták az igazukat bizonyítani, hogy egy nagy tekintély mögé igyekeztek bújni, aki lám, az ő oldalukon áll, hiszen ők ezeket a nagy tanítókat követik! Azt hitték, hogy a versenyt a Krisztusra apellálók nyerték meg, hiszen nála nagyobb tekintélyre nem lehetett hivatkozni. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy sem Pál, sem Apollós, sem Péter – és Krisztus sem állt egyikük „oldalán” sem:

·         az Úr és apostolai egyetértésben voltak, nem

·         hatalmazták fel e hívőket arra, hogy rájuk hivatkozva egymást kioktassák, viszálykodjanak, és így őket is egymással szembeállítsák

·         Krisztus egyik korinthusinak sem adott külön kinyilatkoztatást, amellyel a többieket a vitatémákban helyre tehette volna – erre kizárólag Pált használta apostoli tekintélye és levelei révén.

Ezért látom úgy, hogy a korinthusi viszálykodást nem lehet a mai felekezeti léttel-helyzettel azonosítani. Találkozhatunk olyannal, aki bálványozza X vagy Y tanítót, de ez róla szól, nem arról, akit bálványoz, és akárkit bálványoz, ebből fel kell nőnie! Találhatunk nagy tanítókat néhány egyház mai nevében (Luther, Kálvin, Wesley, Menno), de sokkal gyakoribb a teológiai hangsúly (pl. evangéliumi, baptista, ortodox, pünkösdi, református), a preferált gyülekezeti-szervezeti forma (pl. episzkopális, presbiteriánus, kongregacionalista, üdvhadsereg) és a gúnynév (pl. kvéker, metodista). Aki azonban ismeri az egyház történelmét, az tudja, hogy ezek a felekezetek

·         nem korinthusi fan-clubként jöttek létre, hanem mind komoly lelki szükséget töltöttek be az egyháztörténet egy adott pontján, és ezt ma már egymásról is elismerik

·         egyik sem törekszik arra, hogy a tagjai Krisztus helyett az „alapítójukkal” azonosuljanak

·         egymással lelki egységben vannak, együtt munkálkodnak.

Az, hogy ma valaki ilyenikus, olyanátus vagy amolyanista, nem a Krisztussal való szembenállását fejezi ki, hanem csak azt, hogy az a gyülekezet, amelyikhez tartozik, bizonyos teológiai témákban melyik álláspontot vallja. A felekezeti megjelölés csak ezt árulja el, és hogy ennek van-e jelentősége, az az egyéntől függ (lehet bigott vagy nyitott).

Ha a felekezeti helyzet kísértése egyesek számára a beszűkült rövidlátás, akkor mások számára a kívülállás illúziója. Aki ma a történelmileg kialakult helyzet és testvérei fölött ítélkezik, az hiheti magát jobbnak, de éppen azt követi el, amit másokon számon kér: elkülönül és/vagy egyel több egyházat hoz létre.

4.      A hitvallás nélküli egyház

 hitvallás szükségességének tagadása az egyháztörténelem során csak misztikus és biblicista mozgalmakban került elő. Tipikus példa a 17. századi angliai kvéker közösség, és a 19. századi amerikai restaurációs mozgalomból létrejött egyházak.

A kvékerek (Quakers = „remegők”) a protestantizmus ún. misztikus áramlatába tartoznak. George Fox vezetésével koruk anglikán egyházának száraz észhite, a helyes hitvallással megelégedő, de azt életre váltani nem akaró, Istent egy könyvbe záró lelkisége ellen lázadtak. Radikálisok és misztikusok révén minden „külső formát” elvetettek: a papságot, a liturgiát, a szertartásokat és a hitvallást is. Ennek ellenére a 19. századra kialakult olyan irányzatuk – sőt, létszámban ma már ez a meghatározó – amelyben van lelkész, „programozott” (nem teljesen spontán) istentisztelet, sőt, evangéliumi hitvallás. Idővel rá kellett jönniük, hogy a Lélek-adta megtapasztalás nem áll szemben a Lélek-ihlette Szentírással, és hogy a Meeting-ek jegyzőkönyveiben megfogalmazott közös bizonyságtételek és mások „hitvallásai” között csak formai a különbség, nem tartalmi.

A tipikus biblicista példa az amerikai restaurációs mozgalom. Ennek vezetői (Thomas és Alexander Campbell, Barton Stone) a felekezeti megosztottsággal szemben az újszövetségi ősegyház „primitív” hitéhez és gyakorlatához akartak visszatérni. Elvetették az egyetemes és a felekezeti hitvallásokat, illetve a teológiai képzést, és azt az új elvet követték, hogy „Amiről a Biblia beszél, arról mi is beszélünk. Amiről a Biblia hallgat, arról mi is hallgatunk”. Ez az elv hasznos lehetett bizonyos teológiai témákat illetően, de mindenre alkalmazása – éppen mert az Újszövetség nem tér ki minden részletre – sok kérdést hagyott nyitva. Mivel e kérdésekre választ kellett adni, az egymástól teljesen független Church of Christ gyülekezetek között irányzatok alakultak ki, amelyeknek a „felekezeti egyházakhoz” és egymáshoz való viszonya is igen eltérő. Teljesen nyitott és az üdvösséget a saját tagságra korlátozó mentalitással, fundamentalista és liberális irányzatokkal egyaránt találkozni, akárcsak abban a felekezeti közegben, amelyet a mozgalom kezdetben elítélt, és amelytől igyekezett magát elhatárolni. Ebből is látszik, hogy a túlzott felekezeti öntudat, a hitvallásos bigottság mindig személyes, és nem pusztán intézményi probléma, ezért nem is ilyen jellegű megoldásra vár (nem pusztán a név meg a szervezeti és működési szabályzat megváltoztatására).

A „nincs hitvallásunk” és „a Biblia a hitvallásunk” elve minden jó szándék ellenére sem megoldás. Minden egyes közösségnek össze kell ugyanis foglalnia a tanítását, már csak oktatási célból is. Teljesen mindegy, hogy ezt „hitvallásnak”, „katekizmusnak” vagy „bibliai tanulmánynak” nevezik, mert a funkciója ugyanaz: a szűrés. Aki csatlakozni akar, annak egyet kell értenie a leírtakkal – vagy azonnal vagy idővel, vagy teljesen vagy nagyrészt. A tanítások összefoglalásához az igehelyek puszta felsorolása sem elegendő, mert mindig is e bibliai mondatok értelmezése jelentette és jelenti a problémát. Éppen ezért léteznek felekezeti hitvallások: a részletkérdések miatt. Ez önmagában még nem is lenne baj. Baj mindig csak abból fakad, ahogyan a saját értelmezésünkről gondolkodunk: ez az egyetlen lehetséges helyes értelmezés, tehát a Bibliának, azaz magának Istennek a tanítása? Lehet, hogy így is van, és lehet ez az álláspontunk, de csak két feltétellel. Az egyik az életbe vágó és a nem életbe vágó témák közötti különbségtétel képessége. A másik az alázat, hiszen Pál apostol szerint „töredékes az ismeretünk” – és a „mi”-be önmagát is beleértette (1Kor 12:13). Hozzáállására nagyszerű példa a puritán hitvallások záradéka, amely arra kéri az olvasót, hogy ha a szerkesztők valamit rosszul értettek volna meg Isten szavából, akkor hívja fel rá a figyelmüket.

5.      Az ősegyház ideálja

okan vélik úgy, hogy minden baj oka az, hogy az egyház eltávolodott attól az ideális, eredeti „modelltől”, amelyről az Újszövetségben, különösen az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk. Az eszmény tehát az 1. századi ősegyház, amelyet le lehet, és le is kell másolni.

Először is azonban az egyház akkor sem volt eszményi, és az eszmény akkor is megvalósítandó feladat volt, akárcsak ma. Az apostoli levelek külső veszélyektől és belső problémáktól terhelt, pártoskodó, törvényeskedő, kiskorú közösségek képét tárják elénk, amelyekben az egységért és az egészséges hitéletért folyamatosan küzdeni kellett. Teljesen egyoldalú az a szemlélet, amely csak az ApCsel csodás oldalait-sorait akarja látni, feledve, hogy az apostolok – korántsem idealizált képet festő – levelei ugyanekkor íródtak. Tehát nem az újszövetségbeli egyház a minta, hanem az a Valaki, akit az ősegyház is követni próbált: Krisztus. És ahogy egykor, úgy ma is csak a krisztusi jellem és magatartás jelenthet megoldást a közösségi problémákra. Ezért ahogy az 1. századi hívők sem dicsekedhettek saját magukkal, úgy mi is csak az Úrra lehetünk büszkék (1Kor 1:26-31).

Másodszor, minden „helyreállító” egyház ás mozgalom valami másban látja az ősegyházi ideált – attól függetlenül, hogy az létezett vagy sem: a hetednapi adventisták a szombattartásban, az újapostoliak és a mormonok a hierarchia felhatalmazásában, a karizmatikusok a jelajándékok gyakoriságában, a „Keresztények” és A Család a kommunális életben stb.

Egymás ideáljait pedig többnyire tévelygésnek tekintik.

Harmadszor, az elterjedt felfogás szerint az ősegyházban valóban sok volt a probléma, de az apostoli levelek a megoldást is közlik velünk, és a leírt megoldások alapján mi itt és most felépíthetjük „az ideális gyülekezetet”. Ez az elv feltétlenül igaz sok hitéleti kérdésben, ami a hétköznapi tanítványságot illeti. Az ősegyházi, örök ideálnak tekintett szervezeti és hitgyakorlati formák mechanikus másolása azonban öncélúvá válhat, ha azt hisszük, hogy ez a végső biztosítéka annak, hogy az egyház egyház maradjon, és a hívő valóban hívő legyen.

Egyrészt ugyanis az egyháztörténet egyik tanulsága éppen az, hogy az ősegyház idejének problémái és kísértései nem merítik ki az összes lehetséges problémát és kísértést, amellyel az egyház földi útja során szembe került. Mindig voltak, vannak és lesznek olyan helyzetek, amelyekre nincs előre megírt megoldás (lásd államegyháziság, felekezetek, demokrácia, tudományos és etikai kihívások stb.). Másrészt, akár az Újszövetségből ismert, akár új helyzetben, és akár vezetőként, akár egyszerű tagként hozunk döntést, az mindig egyéni lelkiismereti döntés. Ez pedig nem azon múlik, hogy kit hogyan kereszteltek meg, szombaton vagy vasárnap megy istentiszteletre, szól-e nyelveken, eszik-e húst, meggyógyult-e már valaki az imádságára, és hogy a közösségét pásztor, püspök vagy a presbiterek vezetik.

Különbséget kell tenni tehát aközött, amit az Újszövetség pusztán leír, és aközött, amit elő is ír, másrészt látni kell, hogy ezek közül minek van valódi jelentősége arra nézve, hogy Krisztus tanítványai maradhassunk? Tartozhatunk a lehető legbiblikusabb módon működő egyházhoz anélkül, hogy valóban krisztusi jellemünk lenne. És a szervezeti, karizmatikus, szentséghasználati vagy más szempont alapján gyakran lenézett egyházakban is élnek és szolgálnak krisztusi jellemű emberek, igazi tanítványok. Tehát ha a végső garanciát keressük, az valami másban van, és biztosan nem olyasmiben, amire mi emberek büszkék lehetnénk.

6.      Az elit gyülekezet

i vagyunk a csúcs..!” Bár ezt ilyen nyíltan ritkán halljuk kimondani, mindig van olyan jel, amely arra utal, hogy egy keresztény közösség nem tud elképzelni önmagánál jobbat. Erre utal, amikor a közösség közönyös más közösségek létezése, szolgálata, örömei és bánatai iránt, illetve amikor a tagokkal azt éreztetik, vagy akár közlik is velük, hogy innen nem érdemes máshova menni, sőt mindenkit ide kell hívni. Hogy lehet idáig jutni?

(a) Mivel vágnánk fel?

A leggyakoribb „megkülönböztető jegy”, hogy e közösségekben úgy tűnik, hogy mindenki odaszánt életet él, száz százalékos tanítvány, a Szentlélek különleges jelenléte tapasztalható, nagyszerűek a tanítók, vagy tiszta a hitvallás és mindenben az újszövetségi formákat követi a közösség felépítése, hitgyakorlata. Ezek érdekes módon ugyanúgy igazolhatják a létszámbeli gyarapodást, mint a tagság lassú növekedését vagy a stagnálást, attól függően, hogy a helyiek a mennyiséget („Minél több megtérőt!”) vagy a minőséget tartják fontosnak („Minél szentebb hívőket!”).

Úgy látom, hogy a baj akkor kezdődik, amikor túlságosan is tudatában vagyunk annak, hogy jól mennek a dolgok (akár így van, akár nem), és azt akarjuk, hogy minden így maradjon, vagy újra meg újra átélhessük. Ezért bizonyítani akarjuk önmagunk és mások előtt, hogy a helyzet jó, a bizonyítás legjobb eszköze pedig a másokkal való összehasonlítgatás. Észre sem vesszük, hogy jobbak már nem másokért, hanem másokhoz képest vagyunk. Ez büszkeség, és Isten ilyenkor bizony nekünk áll ellent (Jak 4:6, 1Pt 5:5).

Felvágni csak nagyszerű, csodálatos dolgokkal lehet, de ami az egyházban megérdemli a nagyszerű vagy a csodálatos jelzőt, az mind olyasmi, ami Isten kegyelméről szól. Egyesek biztos hozzátennék, hogy Isten kegyelméről és a neki való engedelmességről is szól, de mivel ez utóbbi is csak hálából fakadhat, mert az Isten kegyelmére adott reakció, ezzel sem lehet felvágni. Tehát nincs jogunk másokat lenézni, mert nincs semmink, amit ne Istentől kaptunk volna (1Kor 4:7). Nincs jogunk közönyösnek lenni más közösségek iránt, és csak a magunk örömével és bajával törődni, mert egy test vagyunk (Ef 4:4, 1Kor 12:12). Ami Krisztusnak fáj, és ami Krisztusnak örömet szerez, annak nekünk is fájnia kell, és nekünk is örömet kell szereznie. Ha egy másik közösség problémáit látva nem érzünk együtt velük és Krisztussal, akkor nagyobb bajban vagyunk, mint akiket lenézünk a problémáik miatt, mert úgy viselkedünk, mintha nem lennénk a Test részei.

(b) Kikkel vágnánk fel?

Az elitizmusban többnyire azon van a hangsúly, hogy mire képes a közösség, de ez mindig azon alapul, hogy kikből áll, és kik azok, akik (már) nem találhatók meg benne.

Egyeseket ugyanis az zavar, hogy közösségükben mások nem szolgálnak úgy, mint ők, ezért olyan közösséget keresnek vagy teremtenek maguknak, amelyben a hívők mind aktívak, vagy legalábbis ezt várják el tőlük.

Másokat az zavar, hogy közösségükben mások nem élnek úgy, mint ők, ezért olyan közösséget keresnek vagy teremtenek maguknak, amelyben a hívők mind megélik „a normát”, vagy legalábbis ezt várják el tőlük.

Az ilyen „szuper” csapatokban úgy tűnik, hogy mindenki lelkileg érett, (szent)lelkes, odaszánt életű hívő, hogy velük sikeresen együtt lehet szolgálni, hogy ők komolyan veszik és hitelesen képviselik a kereszténységet – nem úgy, mint máshol mások. Akik azonban most éppen vagy általában véve nem ilyenek, hanem például bizonytalanok vagy gyengék, azaz igazi „semmik”, azoknak egy idő után nincs helyük a „valakik” között (vö. 1Kor 1:26-29). És így sajnos pontosan azoknak a gyengéknek nem marad hely, akikért elvben az erősek léteznek – legalábbis Krisztus és Pál így képzelte el a Test működését (lásd Lk 22:24-26, Róm 14:1, Gal 6:1-2, 1Kor 12:21-25).

A „steril” egyházképpel tehát alapvetően az a baj, hogy nincs kellő tekintettel az egyén hitbeli fejlődésére, annak dinamikájára, sem az ehhez szükséges isteni és testvéri irgalomra. Ezért gyakori, hogy a maximalista, elitista közösségek vezetői törvényeskedővé válnak, és a tagokat a legjobb akarattal, a legszentebb célok érdekében manipulálják. Ez az érzékeny, gyenge, bizonytalan lelkekben sokat rombol, ezért e közösségekből feltűnően sokan „hullanak el” (vö. Jn 10:28). Ugyanakkor kívülről az ott maradók egyformasága is feltűnő, hiszen az emberi szűrőkön mindig csak bizonyos típusú emberek mennek át, mások nem.

(c) Kiket vágnánk ki?

Valóban ideálisnak tűnik, ha egy közösségben többségben vannak az érett, lelkes és odaszánt tagok, de ez csak addig lesz így, amíg a közösség létszáma a megtérők révén meg nem nő. Előbb-utóbb ugyanis eljön az idő, amikor e gyorsan gyarapodó közösségen belül ugyanazokat a csalódásokat lehet átélni, mint azokban, amelyeket annak idején az új közösség alapítói otthagytak. Ez a folyamat sajnos állandóan ismétlődik, és amilyen sok egyéni megtérést vagy látszat- megtérést, olyan sok rövid életű, a kezdeti sikerek után betokosodó közösséget eredményez. Ennek több oka is van.

Először is, az egyház Test, amelynek tagjai vannak, és e tagok nem csak hogy eltérő érettségi szinten állnak, hanem eltérő feladatokat is kell betölteniük. Nem lehet mindenki Billy Graham, és akinek azzá kell válnia, az se mind válhat azzá ugyanannyi idő alatt. Nincsenek klisék, nem kaptafára verve készülünk.

Másodszor, a hívőknek kettős természetük van: újjászülettek, igazzá és szentté lettek nyilvánítva, mégis gyakran vétkeznek. Szívük egyszerre a még meglevő régi hajlamok és „az eljövendő világ” már bennük működő erőinek a küzdőtere (Gal 5:16-24). Megváltozásuk, megszentelődésük, szolgálatra való megérésük olyan folyamat, amelyhez idő kell, és amit minden egyes nap kihívások elé állít. Ezt a folyamatot nem lehet emberi elvárásokkal és módszerekkel gyorsítani, bármennyire is szeretnénk, mert mindenki máshol tart benne.

Harmadszor, a keresztény közösségben mindig voltak, vannak és lesznek megtérés előtt álló keresők, bonyolult személyiségek, sérült lelkek, lassan tanulók, bizonytalanok, visszaesők, kegyes képmutatók, befurakodott áltestvérek és hitehagyók (lásd Újszövetség!). Az egyház sosem állt, és sosem fog kizárólag újjászületett és lelkileg érett hívőkből állni. A „steril” elit azért kegyetlen ábránd, mert emberek akarják megválogatni, hogy a Testben mely feladatok és mely testrészek a fontosak (vö. 1Kor 12:12-18).

7.      A jól szigetelt gyülekezet

z „elszigetelés” rendszerint a gyülekezet vezetőinek a tagokat védeni akaró stratégiája. Az elszigetelés rendszerint két irányú. Egyfelől, óvni akarja a tagokat a világtól, annak bizonyos kísértéseitől, a bűntől. Másfelől, óvni akarja a tagokat bizonyos keresztény lelkiségi irányzatoktól vagy felekezetektől. A kétféle szigetelés gyakran együtt fordul elő, de a hangsúlybeli arányuk közösségenként változik. Kérdés, hogy hol van az a határ, amin túl a kezdeti jó szándék eltorzul?

Tudni kell, hogy az egyház és a helyi gyülekezet vezetősége valóban felelős a rábízottakért (Zsid 13:17). Feladataik közé tartozik a hívők védelme a kísértésekkel (pl. Róm 12:1-2) és a tévelygésekkel szemben (pl. 1Jn 4:1) is. A vezetői felelősség azonban nem pótolhatja sem az egyéni felelősséget, sem a Szentlélek munkáját. Ahol mégis ezt teszik, ott a féltés – akarva vagy akaratlanul – manipulációvá válik. Ez az, amivel oly gyakran találkozhatunk a törvényeskedő keresztény gyülekezetekben és a csak kulturálisan keresztény vallási közösségekben (pl. Jehova tanúi, mormonok).

(a) A világtól...

Ahol a világtól való elszigetelésre rendezkednek be, ott a legrosszabb, amit valakiről el lehet mondani, hogy „világias”. A fogalom többnyire kulturális külsőségekben van meghatározva, amelyek a vezetők és a többi tag számára is könnyen ellenőrizhetőnek tűnnek. Ilyen „a hívő” vagy „a keresztényi” megjelenés, viselkedés, nyelvezet, stílus, zene, olvasmány stb. Valóban jó, ha felhívják a hívők figyelmét arra, hogy a kultúránkban mi nem tetszik Istennek a Biblia szerint.

A „jól szigetelő” közösségekben azonban a világ fogalmát gyakran azonosítják a bűnnel, a világiasság fogalmát kulturális jelenségekre redukálják, bűnlistáik pedig túllépnek a Biblián.

Először is azonban a „világ” a Bibliában többjelentésű fogalom, és sehol sem egyenlő a bűnnel. A bűn csak része a világnak, és a világ jó vagy önmagában semleges dolgait mi tesszük rosszá, amikor visszaélünk velük, sőt istenpótlékká tesszük őket, mert jobban szeretjük őket, mint magát Istent (1Jn 2:15-17). Amikor János azt mondja: „Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van”, nem egyszerűen a világban levő dolgokat ítéli el (természet, pénz, nemiség, munka, tánc, zene stb.), hiszen azok a Teremtő szerint jók, hanem a világ dolgaihoz való helytelen viszonyulásról (imádat, kérkedés).

A probléma kétoldalú: egyfelől a világhoz való helyes viszonyulás legtöbb külső jele igazi, belső átváltozás, azaz újjászületés és megszentelődés nélkül is produkálható, másfelől pusztán e külsődleges jelek alapján azt hihetjük, hogy valóságos a belső átváltozás is.

Érdekes módon a törvényeskedő közösségek pont ilyesmiket várnak el tagjaiktól, akik igazi hívőnek tűnnek, pedig lehet, hogy valójában csak jól alkalmazkodtak a helyi kegyes elvárásokhoz (viselkedés, modor, ízlés, időtöltés, elvi értékek stb.). Nem ők tévesztik meg az egyházat, hanem az egyház téveszti meg őket, amikor az igazán számító dolgok (újjászületés, tanítványság) helyett ilyesmiket vár tőlük.

Másodszor, amikor „a világi” fogalmát öltözködési, viselkedési, kulturális elemekkel azonosítjuk, azaz ezekre szűkítjük le, akkor „a keresztény” fogalmát akaratlanul is ezek ellentétére redukáljuk. Az így értelmezett világgal szembeni egyetlen lehetséges stratégia a vezető számára a tiltás, a tagok számára pedig a kerülés. Így azonban a hívő bár nem olyan, mint a világ, de nincs is evilágban, és bár nem úgy él, mint a világ, kapcsolata sincs a világgal. Így lesz Krisztus tanítványából „kultúrkeresztény”, és Krisztus egyházából elszigetelt szubkultúra. Mi itt az alapvető tévedés? Egyrészt az, hogy a vezetők úgy vélik vagy azt remélik, hogy ha azt kontrollálják, ami a tagok életéből látható, akkor minden rendben van. Pedig ez nem így van, mert a szabályok kijátszhatók, és az igazi probléma mindig a belső, gondolati, érzelmi, akarati világban található. Másrészt a tagok azt hihetik: ha megfelelnek a vezetők elvárásainak, akkor velük is minden rendben van. Nem így van, mert sok külső elvárásnak eleget lehet tenni helyes belső indíttatás nélkül is, például megszokásból, kényszerűségből vagy elfogadásvágyból. Ezért tragikus, ha vezetők azt hiszik, hogy jól végzik a dolgukat, miközben lelkek vesznek el, akik biztonságban érzik magukat.

Lehet ugyanis valaki teljesen világias a gondolkodásmódjában úgy, hogy közben vezetői minden „kegyes” elvárásának eleget tesz. És lehet valaki e vezetők szemében „világias”, miközben a jelleme krisztusi.

(b) Más felekezetektől...

Ahol a tagokat igyekeznek elszigetelni más keresztény lelkiségi irányzatoktól és felekezetektől, ott a legrosszabb, ami valakivel történhet, az, hogy „szellemi paráznaságot” követett el. A fogalom többnyire a felekezeti hangsúlyok alapján van meghatározva, amelyek a vezetők és a többi tag számára könnyen ellenőrizhetőnek tűnnek. „Intő jel” annyiféle lehet, ahány felekezet létezik. Tipikus szűrő, hogy a másik egyén, gyülekezet vagy szolgálat vallja vagy tagadja a felnőtt keresztséget, a nyelveken szólást, a kettős predesztinációt, a szombatot, a Jelenések vagy a Genezis egy bizonyos értelmezését stb. Aki pedig a helyi „szűrő” ellenére mégis együtt szolgál, imádkozik, beszélget, netán párkapcsolatot kezdeményez, vagy akár csak kezet fog „olyannal”, aki ezekről a témákról mást gondol, az vagy „hűtlen” lett, vagy akár „más lélek” (nem a Szentlélek) hatásának tette ki magát és gyülekezetét... A határvonal minden ilyen közösségben máshol húzódik: van, ahol csak néhány témát vesznek ilyen szigorúan, máshol gyakorlatilag minden más felekezetűtől távol kell tartani magát az embernek, és csak az egyházon belül szolgálhat, házasodhat.

Szerintem a hozzáállást ezen a területen két alaptéma határozza meg. Az egyik a tanításról alkotott felfogásunk: látjuk-e a különbséget a lényeges és a nem lényeges dolgok között, hogy mely témák érintik az üdvösséget, melyek a lelki egészséget, és melyek egyiket sem? A másik a szellemi dolgokról és az emberről alkotott felfogásunk: kerülhet-e hívő démoni befolyás alá, ha igen, milyen mértékben, illetve konkrétan hogyan?

Végül megjegyzendő, hogy az elszigetelés-elszigetelődés jelensége mögött mindenki számára ismerős mechanizmus áll. Így gondolkodunk, amikor egy számunkra fontos erkölcsi, ízlésbeli vagy tanbeli dolgot teszünk „a kereszténység” és „a biblikusság” végső mércéjévé, mások szívét, hitéletét pedig ez alapján ítéljük meg. Pár „jel” alapján általános következtetést vonunk le, és erre építjük, vagy ez alapján szakítjuk meg a kapcsolatot a világgal és a testvérrel. Ilyen felületes dolgok alapján azonban csak akkor ítélünk, ha a másikat valójában nem ismerjük, mert nem is vagyunk vele igazi kapcsolatban. Elszigetelődve azonban nem tudunk hatni sem a világra, sem egymásra, pedig a világért is, egymásért is felelősek vagyunk.

Szalai András (cc) Apológia Kutatóközpont