Kezdjem azzal, hogy azt mondom: minden rendben van, mindent jól csinálunk, mintát vehetne rólunk bármelyik gyülekezet? Nem a teljes igazságot mondanám, ha itt megállnék. Az elmúlt éveim rengeteg hibájából, elbukásából, bűnéből látom, hogy nekem valahogy soha nem az segített, amikor valaki megsimogatta a fejemet, elmondta, milyen ügyes vagyok, meg alapjában véve ne lássam olyan szörnyűnek a helyzetet (a bűn sötét, mindig iszonyatos szörnyűségéről beszélek), jó lesz az, menni fog, csak nyugodjak meg. Nem. Soha nem ment ezzel a hozzáállással a felállás, a bűnbánat és bűnbocsánat. Az igazi változások, megújulások, felállások akkor történtek, amikor valaki tisztán, őszintén, Ige-szerűen elmondta, hogy mit, hol, mikor rontottam el.

Az ISTEN ezt mindig megteszi. Nevelési, szeretet-közlési célból. Nem azért, mert Ő kedvét leli a „fejmosásban”. Ő azt szeretné, mint a legtöbb szülő: bárcsak ne kellene már fegyelmezni, meg figyelmeztetni, bárcsak tudná a gyermek, hogy mi a rossz, és távol tartaná magát tőle.

De – mint jó szülő – ISTEN jól ismeri az övéit (valljuk be, sokkal jobban, mint a földi szülők a gyermekeiket), és tudja: az első nagy elbukás (a bűneset) óta mindig kell figyelmeztetni, meg akaratot közölni, meg stoptáblákat felállítani. Azoknak is, akik MÁR az Ő nyájában vannak. Sőt! Főleg azoknak! Merthogy, ugye, a farkast abszolút nem érdekli, hogy ki a Pásztor, hogy mit akar, mit csinál, mire figyelmeztet, mitől óv. A farkas – farkas. Ösztönlény. Bárányra fáj a foga. Tehát: ISTEN miattunk mondja, hogy valamit nem jól csinálunk. Mert meg akar menteni, óvni. Magamtól kérdeztem meg legutóbb – de lehet, ez nem csak a saját kérdésem –, hogy meddig fogom még ezt tenni? Mikor elégelem már én meg, hogy ellenálljak ISTEN akaratának bizonyos területeken az életemben? És vajon meddig tart az Ő kegyelmének ideje? Kicsit most ezt mondja nekünk az ÚR... Így, karácsonyra készülve... „Nem látod, hogy valami nincs rendben? Hogy megint azt teszed, amit egész évben: begubózol, elzárkózol mindenkitől, idegeskedsz, tervezgetsz, és így gyakran ENGEM hagysz ki az egészből?” Kedves Testvérem! Látod, mi történik a nagyvilágban (háborúk, éhínség, katasztrófák), látod, mi történik a te kis világodban (országodban, községedben, gyülekezetedben, szomszédodban, családodban), de elmész mellette annyival, hogy sajnálkozol, sopánkodsz, esetleg vitatkozol egyet a politikusok szívtelenségéről, aztán megy minden a régi kerékvágásban? Magadban nyugtázod, hogy legalább te jól vagy? Legalább a családod nincs rossz helyzetben? Vagy ha így is van, mármint, ha jól is vannak, még akkor is van olyan dolog, ami miatt elégedetlenkedsz? A legtöbb gondot az okozza, amikor az a helyzet, amiben éppen vagyunk, arra késztet, hogy egyfajta felsőbbrendűséggel szemléljük a nálunk rosszabbul lévőket; vagy éppenséggel arra, hogy továbbra is hasonlítgassuk magunkat egy nálunk – szerintünk – jobb helyzetben lévő életével. Ki a szerencsétlenebb? Az, aki küszködik éjt nappallá téve, de nem sikerül egyről a kettőre jutnia alkoholista férje vagy családtagja miatt, esetleg gyermekei állandó betegeskedése miatt? Ki van rosszabbul? Te, a te gyermekeid, vagy az a gyermek, aki várja a csillogó karácsonyt, de neki abból csak a fájdalom, a veszekedés, fahéj vagy sütemény illata helyett az alkohol bűze marad meg?

Hol van a szívünkben az az idős ember, aki megint úgy tekint az ünnep elé, hogy alig fűtött házacskájában várja, hátha rányitja valaki az ajtót? És valahol mélyen elkeseredve sejti: túl öreg, beteg, gyenge már ahhoz, hogy bárkinek eszébe jusson. Vajon mi nem bánunk sokszor úgy az „öregeinkkel”, ahogy a világiak, akiket bírálgatunk? A szívtelenség oka: elhízott a szívünk. Nem vagyunk fogékonyak mások szenvedésére. Nekünk csak az számít, hogy mi mit érzünk, mi hogy vagyunk, velünk mi a helyzet. Egyáltalán nem teljesítjük Jézus olyan kéréseit 8Pál úgy írja: „Krisztus törvénye”), amelyeket a mások felé irányuló gondoskodásról, egymás iránti felelősségvállalásról, vigasztalásról, a szenvedések enyhítéséről, azaz: „egymás terhének hordozásáról” mondott. Nem szeretnék most arról beszélni, hogy hogyan készülünk a Karácsonyra... Mert az egészet sokszor csak képmutatásnak látom. Egész évben úgy teszünk, mintha a szeretet megélése csak Jézusnak sikerült volna, aztán Karácsony közeledtével megszáll valamiféle kegyes hangulat (van, akit még ez sem, inkább idegesebb az átlagnál), ami szinte azonnal elillan, ahogy megkezdődik a januári sodrás. A szívtelenség oka: érdektelenség. Ha valóban érdekelne, mi van a fiataljainkkal, akkor nem engednénk őket azokra a helyekre, ahol nem az áldott élet, hanem a züllöttség felé menetelnek. Kiégett arcok kiégett életek már tizenévesen. A mi fiataljaink! Mi lesz velük? Milyen felnőttek lesznek? Milyen családanyák, családapák? Mit mondanak majd saját gyermekiknek, ha azok elindulnak a lejtőn? Hordozzuk mi egyáltalán bárkinek a terhét a magunkén kívül? Még ezt sem szívesen hordozzuk, mert azt várjuk ISTENtől, hogy hálálja meg, ha Hozzá tartozunk. Hogy legyen az élet fenékig tejfel! Legyen minél gazdagabb, ragyogóbb a Karácsony, roskadozóbb a karácsonyi asztal... Mi vagyunk a szerencsések? Az áldottak? Nekünk jobb, mint pl. az afrikaiaknak? Azok, akik a szegényebb országokban keresztyének, sokkal erősebb hitűek, komolyabban élik meg a Krisztus-követésüket, mert a megpróbáltatások közepette született a hitük, és belekapaszkodnak Krisztusba. Akiknek jobban megy a soruk, azok megengedték maguknak azt a luxust, hogy megválasszák, miben hisznek, mikor hisznek, és saját szájíz szerint – nem a Krisztus által meghagyott módon – alakítják a keresztyénségüket. Te is ilyen keresztyén vagy? Hadd legyen mindannyiunk karácsonyi üzenete, parancsa a fenti, galatákhoz (is) írt Ige... Hátha végre elkezdjük betölteni Krisztus törvényét... A valóság az, hogy akkor kezd igazán ragyogni az életünk, ha másokért ég. Akkor kezdenek élni a szavaink, ha szeretettel vannak telítve. Akkor lesz értelme a munkánknak, tetteinknek, ha a másik ember javáért fektetünk bele erőt, időt, energiát. Kívánom mindannyiunknak, hogy legyen úgy ragyogóbb idén a karácsonyunk, hogy arra a csillagra emlékeztet, amely mutatta az utat Krisztushoz, ahová mi is érkezzünk meg. Ez pedig ott történik: a segítségnyújtásban, szeretetteljes simogatásban, könny-letörlésben, áldáskívánásban egy másik ember (gyermek) életében. Tudom, hogy ha ezt elkezdjük élni, semmihez nem fogható öröm lesz a szívünkben, és a ragyogás nem marad meg csak három napi csodának, hanem egész évben (évekig) velünk, bennünk marad, még akkor is, ha időnként el-elhomályosítják a szenvedéseink, gondjaink. Ne felejtsük el: a könnyeken át a világ szivárványszínűvé válik! „Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel.” Calcuttai Teréz anya ISTENtől gazdagon megáldott, békés, szeretetteljes, Krisztussal töltekező Karácsonyi Ünnepeket kívánok sok szeretettel minden Kedves Testvéremnek az ÚR Jézus Krisztusban (és a még-nem testvéreimnek is)!

Magyar Katalin lp.