A szülők féltő kezei közül kiszabadulva neki is vágtunk nagy izgalommal a hosszú, kimerítő buszozásnak. Ez az év, amellett, hogy új tagokkal bővültünk, abban is más volt, hogy mellőzve a hotel nyújtotta „kényelmet”, családoknál szállásoltak el bennünket. Így hát az érkezés után mindenki megtekinthette ideiglenes otthonát, majd a megszokott találkahelytől, az Ilona ABC-től elindultunk egy hosszas sétára, melynek célpontja a Sztrukivszka fatemplom volt. Miután Bíró András – a környezetben otthonosan mozgó túravezetőnk – elmesélte nekünk a templom történetét, s a mosolyra fakasztó harang hiedelmét, elcsendesedtünk, s meghallgathattuk a héten tűzoszlopként vezető tékozló fiú történetének első részletét, melyet Tóth László próbált szívünkre helyezni, felhívva a figyelmünket arra, hogy néha, sőt gyakorta mi is olyan tékozló fiai vagyunk Istennek, mint a történet főszereplője. Búcsúzva a barátságos hegyi báránykáktól, mindenki visszatért kellemes miliővel rendelkező otthonába, s izgatottan várta a vacsorát. Saját tapasztalat alapján elmondhatom, hogy bőséges és ízletes étkezéseket tudhatunk a hátunk mögött! :-)
Keddi napra ébredve, a kiadós reggeli után útnak indultunk népes csapatunkkal a Fekete-Tisza forrásához, melyben segítségünkre voltak az akadályt nem ismerő járművek. A forráshoz felérve a magyarságtudat-építő előadást követően, közösen elfogyasztottuk ebédünket, majd tovább boncolgattuk a tékozló fiú történetét. A nap további részében voltak, akik hűsítő fürdőt vettek a Tisza habjai között, mások puha, kényelmes ágyukban pihenték ki a nap fáradalmait, s gyűjtöttek erőt az előttük álló kalandsorozathoz.
A szerdai verőfényes napon a sokak által kedvelt helyet, a „szertenézőt” tűztük ki célul, útközben megtekintve az Árpád-vonalat, mely a 2. világháborúban, a máramarosi hegyekbe épített védőbunkerek sorozata. Pihenésképp Bíró András a katonák számára biztonságot nyújtó bunkerekről beszélt nekünk. Meghallgathattuk a következő előadást is Magyar Katalintól, aki felnyitotta szemünket azzal kapcsolatban, hogy akár üdvösségünk is eltékozolható, épp ezért nem mindegy, hogyan éljük le rövidke, földi életünket. Felérve a kilátóba, ahonnan jól szemügyre vehettük a környéket, többek között a Hoverlát és a Petroszt, azt hiszem mindannyian egyre gondoltunk: a szemet gyönyörködtető kilátás, Isten nagyságának megtapasztalása – mindezért érdemes volt annyit fáradozni. A kimerítő túra után megmártóztunk a Tiszában, s elszürcsöltünk egy korsó, hideg kvászt.
Úgy vélem, mindnyájunk nevében elmondhatom, hogy a legtöbb meglepetést a csütörtöki nap tartogatta. Vidáman, ekkor még arcunkat a verejtéktől törölgetve vágtunk neki az Ikerhavas lábainak meghódítására. Nagy-nagy nehézségek árán, hosszas, embert próbáló gyaloglás után egy sí központ melletti erdőben telepedtünk le, ahol történetünk következő mozzanatával foglalkoztunk, szó esett többek között Atyánk tékozló szeretetéről, melyet bizony nem érdemlünk meg, s Ő mégis soha el nem múló szeretetével ajándékoz meg bennünket nap mint nap. Célunk egy tengerszem lett volna az erdőtől nem messze, de sajnos ezt nem értük el, mivel a felhők gyorsan a fejünk fölé gyűltek, és sietve indultunk vissza, ekkor még nem sejtve a sötét jövőt. A vihar egyre csak kezdett kibontakozni, s egyszerre csak azon kaptuk magunkat, hogy futunk az eső elől, melyet mintha dézsából öntöttek volna, úgy szakadt. Helyzetünket az nehezítette leginkább, hogy egy idő után nagy méretű jég is vegyült az eső cseppjei közé, melyek nagyot koppantak fejünkön. A víz csak úgy hömpölygött lefelé a hegytetőről, mi pedig „úsztunk az árral”. Ahogyan azt a tiszteletes úr is említette, igazán megtapasztalhattuk, Isten hogyan is mozdít hegyeket, de hatalmas kegyelmét is, mivel senkinek nem esett semmi baja. A két gépjárműnek köszönhetően mindenki épen és egyben ért haza. Hála ezért mindenekelőtt Istennek, aki ekkor sem feledkezett meg rólunk, köszönet Bíró Andrásnak, aki azonnal intézkedett, s nevelőinknek, akik testi épségüket háttérbe szorítva próbáltak segíteni a helyzeten. Véleményem szerint nagy élmény volt ez az egész csapat számára, és azt hiszem, egy életre megtanulta mindenki, hogy telefon helyett érdemesebb esőkabátot bepakolni egy túra alkalmával hátizsákunkba.
Elérkezett az utolsó nap, amikor is a célállomás Rahó volt, a már jól ismert sokszínű (és szagú) vonattal. :-) Annak ellenére, hogy a vonatra nem is keveset kellett várni, a hangulat nem hagyott alább, s az időt játékkal, beszélgetéssel ütöttük el, míg végül be nem gördült a várva várt gőzös. Rahón volt alkalmunk ellátogatni a bár kicsinyke, de annál lelkesebb református gyülekezet templomába, ahol – miután szó esett az ottani reformátusok egyre romló helyzetéről –, meghallgattuk a tékozló fiú utolsó adalékát, ahol az idősebb fiú viselkedéséről esett szó. Vajon mi hogyan cselekedtünk volna a helyzetében? Bár az előadás közepette az eső ismét eleredt, ez sem vonta el figyelmünket a mindannyiunk számára tanulságos és elgondolkodtató előadásról, s így teljesedett ki a tékozló fiú története. A későbbiekben a cseperkélő eső ellenére szemügyre vettük a pravoszláv és a római-katolikus templomot, ahol sok érdekességgel találtuk szembe magunkat.
Másnap könnyes búcsút vettünk a Kőrösmező nyújtotta gyönyörű kilátástól, a hegyektől, az eső által megduzzadt Tiszától, s vendéglátóinktól, akik gondoskodtak arról, hogy felhőtlen legyen ez a pár nap, amit eltölthettünk a fenyvesek között. Bár hazautunk nem volt teljesen zökkenőmentes, Gondviselőnk ismét bizonyította hatalmát, így buszunk állta a sarat a hosszú úton, s csak Beregre érkezve lehelte ki lelkét.
Ezúton szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik lehetővé tették számunkra ezt a felejthetetlen utazást, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy épüljünk lelkiekben, s azoknak, akik buzgón imádkoztak értünk. Isten áldása legyen életükön!
Végezetül pedig történetünk alappillére: „Mert az én fiam meghalt és feltámadott; elveszett és megtaláltatott!” (Lukács 15, 24)

Salánki Barbara