Az első ember, akit látunk megjelenni a sírnál, az Magdalai Mária, akit nyilván a gyász vitt oda. Márk evangéliuma több asszonyt is megemlít, akik között ott volt a Magdalai Mária is, és akik azért mentek a sírhoz, hogy illatos kenetekkel balzsamozzák be a testet.
Megadják a végső tisztességet, gyászoljanak, sirassák azt, aki oly kedves volt a számukra.
Amikor azonban a sírhoz ért, óriási meglepetés érte: a kő el volt véve a sírbolt elől. Nem volt a sír szájára téve az a kő, amely eltakarni hivatott a sírt a betolakodó állatoktól és emberektől. Ez a nehéz kőtömb, amelyet csak több ember tudott megmozdítani speciális szerszámokkal, most nem volt a helyén, hanem odébb volt gurítva és ott volt a sziklába vájt sír nyitottan.
A gyászoló Máriát a döbbenet fogta el, erre nem számított. Rettenetes dolog felnyitni egy sírt (Lázár története), és Mária gondolataiban meg is jelenik: nyilván elvitték a holttestet, vagy sírrablók hengerítették el a követ.
A feltámadás Máriának eszébe sem jut, pedig hallhatta Jézust, amikor feltámadásáról beszélt, hallhatta Lázár feltámasztásának csodáját és mégsem jut eszébe ez a magyarázat: feltámadt!
De ne ítéljük el ezért Máriát, hiszen olyan dologgal állt szemben, ami ma is sokak számára hihetetlen. Megdöbbentő dolgot tett Isten az első húsvétkor – feltámasztotta az ő egyszülöttjét, feltámasztotta azt, aki a kereszten értünk szenvedett, akit a mi bűneink és vétkeink feszítettek keresztre.
Lehet, hogy már annyiszor hallottunk Jézus Krisztus feltámadásáról, hogy már kívülről is tudjuk a szentírásbeli történeteket, amelyek erről szólnak. Lehet, hogy már nagyon sok húsvétot megéltünk és sok igehirdetést hallottunk a feltámadásról, de vajon megdöbbentett-e már bennünket az, hogy Jézus Krisztus valóban meghalt és valóban feltámadt a halottak közül. Hatott-e ránk mindez úgy, mint azokra, akik először találkoztak a ténnyel: a sír üres.
Igen, sokszor mi is úgy elgondolkodunk ezen és megtaláljuk a magunk magyarázatát: elvitték, ellopták, mese volt.
Pedig ez által az Élő Krisztust utasítjuk el, aki ma is él és uralkodik, Őt zárjuk ki az életünkből, ha nem tartjuk igaznak a feltámadás csodáját, ha nem döbbent meg bennünket újból és újból: Jézus Krisztus feltámadt a halottak közül!
Mária döbbenetében a tanítványokhoz fut, akik megrémülve a történtektől, rejtőzködnek valahol, ám a hír az elgurított kőről felkelti az érdeklődésüket: érzik, itt valami történt.
Péter és János tehát futva indulnak el a sírhoz, hogy lássák is azt, amiről Mária beszélt nekik. Meg akartak győződni a szemükkel is, hogy igazat mondott. Így ebben a tanítványokról szóló kis részletben a látásé lesz majd a főszerep.
Együtt futnak, de János előbb ért oda és benézett a sírba, de csak látott: látta a lepedőket, a fejkendőt ott feküdni a sírban, de ez semmit sem jelentett neki, éppen csak annyit, hogy látta ezeket. Nem ment be a sírba, csak bekukucskált, benézett.
Nyomában megérkezik Péter is, aki bemegy a sírba és ő is látja a lepedőket és a fejkendőt, amint külön van a többitől és ez a látvány elindított benne valamit. Több volt ez, mint csupán kíváncsi körültekintés, Péter sejtett valamit: nem ellopták a testet.
Majd újból János lép színre, aki most már bátorságot gyűjtve bemegy a sírba és látja mindazt, ami ott van. Azt mondja róla a Szentírás: látott és hitt.
Az a szó, ami itt a „látott” szót kifejezi, azt jelenti: megérteni, átélni, túllátni, belelátni. Ezt élte meg János, első emberként látott bele a feltámadás csodájába, első emberként látott túl a halálon és tekinthetett bele a feltámadás titkába.
János nem azért hitt mert látta az üres sírt, a lepedőket a fejkendőt, hanem azért, mert túllátott azon, amit látott. Emlékezett Jézus szavaira: „…harmadnapon fel kell támadnia…” – és most látta, ez történt, látta azt, hogy Isten többet adott annál, amit kértek, vártak tőle.
Ehhez nem kellett hősnek lenni, hiszen tudjuk: rémültek, elcsüggedtek, kiábrándultak, csalódottak voltak, olyanok, mint sokszor mi. De János az Isten Szentlelkének segítségével túllátott ezen az állapoton és látta: az történt, ami meg lett ígérve: Jézus Krisztus feltámadt a halottak közül!
Kedves Testvérem!
Van-e ilyen látásunk, ilyen túllátásod ezeken a földi kereteken túl, vagy csak azt látod, ami itt van. Azt, ami körülvesz? Isten Szentlelke ott van melletted most is, hogy túlláss önmagadon, nyomorúságaidon, a gyászon, a szenvedésen, a halálon és lásd meg a Feltámadt Úr Jézus Krisztust. Azt, aki érted is szenvedett a kereszten, azt, aki érted is feltámadt, azt, aki érted is él, mind a mai napig.
A két tanítványról a kép egyszer csak újból Máriára irányul, aki szintén ott van a sírnál. Ő talán könnyei miatt nem látja ezeket a dolgokat. Hangosan, zokogva sír, siratja a Mestert, Jézus Krisztust, mert elvitték, mert meggyalázták a sírt, amelyet pedig ő nagy gondossággal ápolt volna talán élete végéig.
Olyannyira vigasztalhatatlan, hogy még a megjelenő angyalok sem tudják megvigasztalni: „…elvitték az én Uramat, és nem tudom, hogy hova tették”
Sőt, a megjelenő Jézust sem ismeri meg és kérdéseire – „Miért sírsz, kit keresel?” – a válasz: a halott Jézus keresése.
A fordulat akkor következik be, amikor Jézus nevén szólítja: „Mária!”
Ezt a jézusi megszólítást nem lehet félreismerni. Ebből egyértelműen kiderül Mária számára az, hogy akit eddig halottnak hitt – Jézus Krisztus – ÉL. Már nem halott, már nem keresni kell őt, mert valaki ellopta volna, hanem él és megszólítja, néven szólítja Máriát.
Csodálatos dolog ez és felragyogtatja előttünk az ézsaiási ige valóságát: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.” (43, 1).
Isten a feltámadott és élő Jézus Krisztusban mindannyiunkat nevén szólít, megszólít, hív és vár arra, hogy válaszoljunk neki, élő kapcsolatba kerüljünk vele, visszatérjünk őhozzá.
Az egész húsvét ezért történt, hogy az Isten nevünkön szólíthasson bennünket és mi az Ő megváltottjai lehessünk, Jézus a testvérünk, az Atya az Atyánk, az Isten az Istenünk lehessen.
Mária is eljutott arra a látásra, amelyre János: túllátott már könnyein és felragyogott előtte a Mester.
„Láttam az Urat!” – mondja el a tanítványoknak élményét. Mert ezt nem tarthatja magában. Az első bizonyságtevője ő lesz Jézus feltámadásának.
Mi vajon bizonyságtevői vagyunk-e ennek a feltámadásnak? Elmondtuk-e már életünk folyamán valakinek is: Láttam az Urat!?
Kívánom, hogy ezen a húsvéton lássunk túl nehézségeinken, lássuk meg az üres sírt, halljuk meg, hogy Jézus nevünkön szólít és mondjuk el sokaknak: Láttam az Urat!

Ámen

Tóth László lelkipásztor