Editke és László közel másfél évtizede ismerkedett meg unokatestvéreik esküvőjén. Négyévi barátkozás után összeházasodtak. Boldogan éltek, és várták a gyermekáldást. Ami csak nem érkezett… Pedig orvostól orvosig jártak…

 A fiatalasszony már korábban is hitben járt, és házasságkötésük után is rendületlenül imádkozott – úgy tűnt, eredménytelenül…

- Amikor 3-4 év házasság után sem jött a gyermekáldás, feleségem hitét látva, én is leborultam az Úr elé, és kértem a gyermekáldást – mondja a férj. – De nem kaptuk meg, amiért akkor imádkoztunk…

- Egy nő talán még jobban vágyik a gyermekre, mint a férfi… Akkor Editke kezdeményezte az örökbefogadást?

- Nem, Laci volt, aki először felvetette: fogadjunk örökbe egy gyermeket – mosolyog boldogan a fiatalasszony. – De sokáig nem tettük meg a szükséges lépéseket. Aztán együtt imádkoztunk azért, hogy mutassa meg az Úr azt az utat, amit nekünk kijelölt… Imáinkban kérésünket a bibliaórákon is megfogalmaztuk…

És egyszer csak a lelkészünk, id. Pocsai Sándor üzent: összehoz bennünket a Sámuel Alapítvány vezetőivel, akik segíthetnek nekünk az örökbefogadásban. Igent mondtunk… Sipos Géza, az alapítvány vezetője lelkészünkkel már azon a héten meglátogatott minket. És hamarosan be is indult az akció…

- Kislányt, vagy kisfiút szerettek volna örökbe fogadni?

-  Először kislányra gondoltunk – mondja az anyuka -, de Isten úgy rendelte, hogy hosszas keresgélés után az Alapítvány segítségével Kijevben egy testvérpárra találtunk: egy kislányra és egy kisfiúra. Hála töltötte meg szívünket, mert egyszerre két gyereket is elénk hozott az Úr. És nem akartuk, hogy elszakítsák őket egymástól. De azt is tudtuk, hogy egyszerre két gyerek nagyon megváltoztatja az életünket, és sok-sok nehézséggel kell szembenéznünk majd nem csupán az örökbefogadás során, de a hozzánk érkezésük után is. Sok-sok ima után kaptuk a megerősítést: őket szánta nekünk az Úr… Amikor először találkoztunk az addig csak fényképen látott gyermekkel, éreztük, hogy ők a mieink… Két gyönyörű baba várt ránk Kijevben. A kislány 21 hónapos, a kisfiú 3 éves múlott, mikor néhány hónap múlva hazahozhattuk őket.

-  Persze addig, míg hozzánk kerültek, sok próbát kellett kiállnunk – veszi át a szót László. – Megtudtuk, hogy ez a gyönyörű kislány nyolchónapos koráig fel sem tudott ülni. De akkor is ragaszkodtunk a testvérpárhoz. Mert kedves feleségemnek és nekem is rajtuk akadt meg a szemünk, amikor csak fotókat láthattunk. Aztán, amikor már személyesen is láthattuk ezt a két gyönyörű babát, tudtuk, hogy ők lesznek a mi gyerekeink…

-  De az ördög is munkába lépett – emlékezik vissza a nehézségekre a most már boldog apuka. - Amikor augusztus elsején a Sámuel Alapítvány vezetőjével, Sipos Gézával elmentünk Kijevbe a gyerekekért, kiderült: nincs meg az a végzés, amelyben a szülők lemondanak a gyerekekről.

És megkezdődött a majd három hónapig tartó tortúra. Bírósági végzés kellett ahhoz, hogy örökbe fogadhassák a gyerekeket. Magyar szülők lévén tolmácsot kellett fogadniuk. Egy Beregszászból elszármazott, évtizedek óta Kijevben élő ismerőst kerestek meg, segítsen. Kárász Magdolna ingyen és szívesen vállalta a tolmács szerepét, de azt nem fogadta el a bíróság, mert nem rendelkezett nyelvész végzettséggel…

…A tárgyalás egy óra múlva kezdődik, és nincs tolmács… Nem vihetik haza a gyerekeket… Sipos Géza aztán minden szálat megmozgatott: telefonált, érdeklődött, miközben a gyermekekre váró házaspár rendületlenül imádkozott… És az Úr utat mutatott, segítséget küldött a nyelvész végzettségű, a szintén kárpátaljai származású Kőrözsi Klára személyében.

…Akkor meg a gyámügyis nem volt ott…

Isten gondviselésének köszönhetően végre az utolsó pillanatban, 4 órára mindenki megérkezett, és öt perc alatt meg is született a döntés: László és Edit örökbe fogadhatták a testvérpárt…

-  El sem tudják képzelni, milyen öröm volt ez számunkra – mondja László. – És mennyire megváltoztatta életünket ez a két gyerek! Ma már boldog, igazi család vagyunk!

-  Nem voltak nyelvi problémák?

-  Azt hiszem, egy percig sem, bár gyermekeink akkor még nem beszéltek magyarul, de érezhették a szeretetünket, a ragaszkodásunkat, azt, hogy mi az első perctől kezdve saját gyermekünknek tekintettük őket. - mondja Editke.

- Itt szerető anyukát, apukát és nagyszülőket kaptak.

-  Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor Kijevből megérkezve Munkácson leszálltunk a vonatról, és ott László édesanyja és testvére várt bennünket. Olyan szeretettel ölelték magukhoz a gyermekeket, hogy azonnal elfelejtettem minden nehézséget, és tudtam: érdemes volt a küzdelem – mondja most is elcsukló hangon Sipos Géza, a Sámuel Alapítvány vezetője.

Ebbe a családba a gyermekek által még nagyobb boldogság költözött. Örökbefogadó szüleik után a kislány anyukája, a kisfiú apukája nevét kapta. Editke és Lacika első perctől kezdve részt vesznek a gyermek-istentiszteleten. A kisfiú ma már óvodás, és könnyedén beilleszkedett a gyermekközösségbe.

Ott jártunkkor mindketten vidáman játszottak, puszilták, ölelték anyukájukat, apukájukat. És szinte be nem állt a szájuk, annyi mindent szerettek volna megosztani a vendégekkel is. Megmutatták rajzaikat, behozták kedvenc játékaikat, és meséltek, egyre többet meséltek barátaikról, az óvodáról, a játékaikról… Az anyuka és apuka iránti szeretetükről nem kellett semmit mondani, azt láttuk: úgy csüggtek László és Editke nyakában, hogy azt igen sok vérszerinti szülő is megirigyelhette volna!

-  Nem könnyű elfogadni egy házaspárnak, hogy nem lehet saját gyermekük. De van megoldás, ha azt sokan nehezen is fogadják el. Mi ma már mindenkit bátorítani tudunk: akinek ezt a sorsot, küldetést adta Isten, fogadjon örökbe gyermeket. Általuk olyan öröm, boldogság költözik otthonukba, amit szavakkal el sem lehet mondani. A mi családunk ezzel a két gyermekkel lett teljes. Érezzük: Isten meghallgatta imáinkat, és velük áldott meg bennünket.

-  Badarság azt mondani, hogy más gyermekét nevelik az örökbefogadó szülők… Mi már tudjuk: ők a mieink! Őket szánta nekünk az Úr! És hálásak vagyunk értük! – mondja szinte egymás szavába vágva ez a kedves csongori házaspár.

Ne féljen hát senki örökbe fogadni „egyet is” az elhagyottak, az árvák közül. Megáldja őket az Úr!

(Az örökbefogadással kapcsolatos kérdéseikre segítséget kaphatnak a Sámuel Alapítványnál. Elérhetőség: Beregszász, Kossuth tér 4., e-mail: samuelalap@gmail.com)

Marton Erzsébet