A Sámueles családoknál már hagyománnyá váltak a nyári kiruccanások. Mi, viskiek először vettünk részt ezen a számunkra nem mindennapos kiránduláson. Izgult a család apraja nagyja, hiszen három napot sátorban fogunk aludni, amit gyermekeink nem is tudtak elképzelni, hogy hogyan is lesz az. Nincs villany, benti WC, és nem kell pizsamát venni, ami persze nem volt gond és könnyen meg is tudták szokni. Már napokkal a kirándulás előtt gyakoroltak, sátrat vertek fel a nappaliban és beosztották, ki hogy és mikor fog aludni. A kirándulás napjára mindenki megtanulta feladatát és útnak indultunk Déda felé, és mint a jól ismert Shrek mesében minden tíz km után elhangzott a kérdés: Ott vagyunk már??

Mire mi hosszú utunkat megtettük a többiek ügyesek voltak, finom ebéddel és nagy szeretettel vártak bennünket. Egy nagyot szusszantunk, és folytatódott kirándulásunk egyik élvezetes pontja: sátorverés.

Én azt nem tudom, hogy Ábraháméknak hányszor kellett szétszedni, összerakni sátrukat, de nekünk egész ügyesen ment, mindenki tett vett, és már állt is a jól bevált katonai sátrunk. Mindenki elégedett volt, és kezdődhetett az ismerkedés, ami nem is volt mindig egyszerű. Ugyanis gyermekeink nagytöbbsége még inkább ukránul beszélnek, de találékonyak voltak. Amikor a vidámság, kacagás, játék, szeretet, összetartozás van jelen, ott nincsenek akadályok. Estére már mindenki ismert mindenkit és a vacsora elfogyasztása után egy villanylámpa fényénél, szöveggel vagy csak dúdolgatva, de vígan csaptunk, azaz csapott az egyik apuka a hurok közé. A csillagok már rég fent voltak mire nyugovóra tértünk összkomfortos egyszobás lakásunkba. Egy kicsit hűvös éjszaka után kipihenve ébredtünk. A tűzhelyen rotyogott a kávé, készült a finom reggeli, ami pillanatok alatt elfogyott – nem csoda, hiszen 60 éhes szájat és pocit kellet teletömni. Sikerült. Izgatottan vártuk a nap további részét, vendégek jelentkeztek mára, nem is akár hogyan, motorosan. Felbőgtek az öreg Harleyk és a modern gépek egyaránt. És nem kell nagyobb élmény, mikor látod gyermekeid arcán az örömöt, és azt az elszántságot, hogy ha nagy leszek én is ilyet fogok majd vezetni. Nehéz volt az elválás, de ígéretet kaptunk, hogy még találkozni fogunk.

A nagy izgalmakat nem lehetett másképp levezetni, csak ha megmártózunk a tó vizében, amire nem volt nehéz jelentkezőket toborozni. Pillanatok alatt előkerültek a fürdőruhák és már csak a nagy vízcsobbanásokat lehetett hallani. Ez a nap is jól telt el, gondoltuk végig, mikor este újra elfoglaltuk szállásunkat.

Már nem keltünk olyan korán, kezdtünk fáradni, de csak addig, amíg elő nem kerültek a finom, jó nagyra nőtt dinnyék. Talán nincs is olyan gyerek, aki ne szeretné, vagy, aki ne próbálna versenyezni abban, hogy milyen messzire tudja a magot elköpni. Akinek ez megbotránkoztató, bocsánatot kérek, de legyünk őszinték magunkhoz: te nem próbáltad ki sohasem?

Harmadik napra már nem is láttuk gyermekeink akadályát, a nyelvhiányt, annyira élvezték az egész kirándulást, hogy nem is akarták a sátrat szétszedni, pedig hamar eljött a búcsúzás pillanata is.

Hogy gazdagoztunk e? Mindenképen. Mi először voltunk itt, de reméljük lesz még folytatás.

Köszönjük ezt a nagyszerű lehetőséget, hogy a többi családokkal együtt lehetünk, hogy tapasztalatokat cserélhetünk, hogy egymást meghallgattuk, hogy együtt örültünk.

Hiszem hogy a többi család nevében is mondhatom: Köszönjük.

SOLI DEO GLORIA!

Kiss Lívia