Közben házaspárok ezrei nem részesülnek az isteni áldásban, nem születhet saját gyermekük. Nekik az Úr valószínűleg más szerepet szánt. Lehet, hogy éppen azt: fogadják örökbe azokat, akik megszülettek, de szüleik eldobták, elhagyták. Minden tisztelet azoké, akik ezt megteszik: örökbe fogadják az árva, elhagyott gyermekeket. Meg azoké, akik úgy döntenek, saját, vérszerinti gyermekeik mellé az elhagyottak közül is befogadnak néhányat. Közéjük tartozik a beregszászi Ilosvay család. Az akkor háromgyermekes Attila és Marika 1997-ben Kárpátalján elsőként vágott bele a családtípusú gyermekotthon létesítésébe, s már abban az évben a 6 éves Attila, a 4 éves Henrietta és az akkor 1 éves Dániel mellé két hónap alatt még öt gyereket hoztak haza gyermekotthonból, kórházból. Később jöttek a többiek. Ma 11 gyermeket nevelnek. Anyák napja küszöbén őket látogattuk meg, Marikát kérdeztük az anyaságról, a családi közösség fontosságáról.

 Amikor megérkezem hozzájuk, Marika éppen a nemrég szívinfarktuson és agytrombózis következtében fekvőbeteggé vált 67 éves édesanyját ápolja. Szól, mindjárt jövök. A konyhában sürgölődő Heni meg azonnal pártfogásába vesz: kávét főz, süteménnyel kínál. Közben ketten a kamrából behordják az ősszel eltett és még megmaradt befőtteket, savanyúságokat, mert éppen pince-kamra átszervezés-takarítás folyik. Attila, az apuka Istvánnal a kertbe indul: tavasz van, itt a veteményezés, a kertészkedés ideje. Végre le tudunk ülni az édesanyával beszélgetni.

- Ilyen sürgés-forgás láttán lelkiismeret-furdalásom van, amiért feltartalak a munkában…

- Na, erre semmi okod. Nálunk ez a mindennapi ritmus. Sőt, most még nincs is nagyüzem!

Erről hamarosan személyesen is meggyőződöm, hisz sorra jönnek haza az iskolából a gyerekek. Köszönés, puszi anyának, apának, kézmosás, és már mennek is a tűzhelyen sorakozó fazekakhoz, a hűtőhöz, kiteszik maguknak, melegítik az ebédet, asztalhoz ülnek, imádkoznak és esznek. Közben mellettük mi beszélgetünk. Éppen arról, mennyire fontos, hogy a gyerekeket önállóságra neveljük.

- Mindig is azt vallottam, hogy az anya nem azért van, hogy kiszolgálja a családtagokat – vallja Marika. – Gyermekeimet mindig is igyekeztem bevonni a közös munkába. Hisz, amikor kikerülnek a családi fészekből, önállóan kell majd létesülniük. De amíg velünk vannak, akkor is felelősséget kell vállalniuk, ki kell venni részüket a munkából. A családnak igazi közösséggé kell válnia, segíteni kell egymásnak, figyelni kell a másikra. Ha látják, hogy az erősebb miként segít a gyengébbeken, ha megtapasztalják az igaz szeretetet, ezt fogják majd továbbvinni magukkal. Édesanyám betegsége előtt sokat segített nekem. Rendszeresen foglalkozott a gyerekekkel is. Most azt látják, hogy ő szorul segítségre, nekünk kell gondoskodni róla, és ezt természetesnek veszik. Ezt a mintát viszik majd magukkal.

-  De ebben a családban, ahol sok a sérült gyermek, ezt már meg is tanulták…

- Igen, mint ahogy azt is, hogy sérülten is lehetsz hasznos. Férjemmel mindig is arra törekedtünk – és törekszünk ma is -, hogy felkészítsük az életre őket. Istvánka – ő elsőként érkezett hozzánk – már elérte a felnőttkort, de betegsége miatt nem biztos, hogy stabil munkahelyet tud szerezni. Viszont Attila mellett megtanult gazdálkodni. És hiszem, hogy ezen a téren – munkásként, udvarmesterként – bárhol megállja a helyét.

- Látom, a lányok meg igen otthonosan mozognak a konyhában.

- Őket mindenképpen jó háziasszonyokká próbálom nevelni. Valamennyit. Bevontam őket mindig a konyhai munkába. Együtt sütünk, főzünk. El sem tudod képzelni, milyen öröm volt számomra, amikor a húsvéti ünnepekre készülve ők készítették a süteményeket, engem meg leültettek az asztalhoz, hogy csak úgy pihengetve krémezzem be a lapokat.

Marikától ezen a téren is van mit tanulni: mostanában gyönyörű, általa készített tortákat látunk a facebookon is! Mint mondja, ezek készítését önszorgalomból tanulta meg az internet segítségével. (És már megrendelései is vannak.) Ezzel is példát mutat, hogy egy anya, ha sok gyermeket is nevel, akkor is tud fejlődni, előre lépni, be tud segíteni férjének az anyagiak előteremtésében.

Közben Viki jön be elköszönni, puszit adni anyának. Ő zeneiskolába készül. Onnan meg konfirmandus-oktatásra. Levente is anya közelébe húzódik. Őt örökbe fogadták, mert már túllépték a családtípusú gyermekotthon létszámának keretét. Most hat éves. A babanyelvet kóstolgatja. De Marika bízik benne, hogy egyszer a most még artikulátlan hangokból értelmes szavak kerekednek. Mint ahogy, anno, abban is bízott férjével együtt, hogy az aligtüdővel rendelkező (csupán három tüdőhólyaga van) Márton életben marad. Hoppá, de hol van Marci? A nagyi kerekesszékében! – mondja a konyhában szorgoskodó Henrietta. Aki, mint megtudtuk, éppen a családjukba fogadott sérült gyerekekkel való együttélés folytán határozta el: pszichológus szeretne lenni.

Az Ilosvay házaspár családjukba többségében sérült, halmozottan sérült gyermeket fogadott be. Vállalták a többlet nehézséget. Mert úgy érezték, ezeknek a gyerekeknek még inkább szükségük van a szerető családra. És szeretetük csodákat tett. Ma a beteg, sérült gyermek is mosolyogva közeledik az ide betérő idegenhez is, szeretettel csüng az anya ölén, kapaszkodik az apa kezébe. Vajon mit jelent egy ilyen családban az anyák napja?

- Nekem minden nap anyák napja van! – mondja határozottan Marika. – Sokan mondják: egy gyerek is teher, nekünk 11 sem az: ők Isten ajándékai! Én tudom, milyen boldogság, amikor ennyi gyerek mosolyog rám! Persze nem könnyű egy ilyen nagycsalád élete, de sokszor érzem úgy, hogy nálunk a lakás minden szegletében ott van Isten, Ő vigyáz ránk, Ő ad erőt, Ő gondoskodik rólunk.

- Vannak, akik azt mondják, ennyi pénzért érdemes csinálni…

- Érdemes csinálni, de nem a pénzért – mosolyog Marika. – Hanem azért, mert mindennap megtapasztalom: érdemes felkelnem, mert szükség van rám. És amikor ennyi gyerek mosolyog rám, akkor csak azt tudom mondani: köszönöm, Istenem. Ő biztatott akkor is, amikor öt gyermek befogadása után az alapítónk itt hagyott. 2006-ig volt olyan időszak, amikor a számlákat is alig tudtuk kifizetni. Akkor is Istenhez fordultunk, és imádkoztunk, és kértük a segítséget. És Ő így biztatott igéje által: „Légy bátor és erős!” Ez az isteni biztatás ad erőt mindenkor. Most az állami támogatásnak köszönhetően nincsenek mindennapi anyagi gondjaink, és a Sámuel Alapítvány is mindenben segít. De aki csak az anyagi támogatásért akar családtípusú gyermekotthont létesíteni, ne tegye! Ehhez imádkozó szív és lélek, meg hatalmas szeretet kell. Érezniük kell: Isten hívta el őket erre a feladatra.

- A másoknak, a gyermekeinknek adott szeretet viszont százszorosan megtérülő „befektetés”, mindenért kárpótol, amikor nyakunkat átölelve mondják: „Anya, szeretlek!”

- És ha egyszerre ennyi gyerek mondja, az az igazi boldogság! Meg az, amikor a nagyfiam, Attila – aki már Budapesten tanul – esténként felhív, mert hallani akarja a hangomat. S amikor a gyermekeim barátai is - úgy érzem – hazajönnek hozzánk. És amikor a Németországból, Hollandiából stb. hozzánk érkező önkéntes fiatal is egy idő után úgy szólít: anya – ez a boldogság…

Marika közben előveszi a kis kincses zsákjait, és mutatja sorban a gyerekek saját készítésű anyák napi ajándékait, a kis szívecskét, melyre azt hímezte szorgos kis kéz: „Köszönöm, Istenem, az édesanyámat”. Sokat mondanak a saját készítésű képeslapokra írt szövegek is: „Hálás vagyok mindazért a melegségért, törődésért, amit tőled kapok. Sajnos nap mint nap nem mondom ki, hogy szeretlek, de hidd el: szeretetem mindig veled van.”…

Most már együtt olvassuk a lapokat, könnyeinkkel küszködve. Közben a gyerekek jönnek-mennek, s látva anyjukat könnyezni, átölelik, és élő szóval is a fülébe suttogják: „Anya, szeretlek!”

Van ennél nagyobb ajándék?!

Marton Erzsébet