Kárpát-Ukrajnában, mint tudjuk nagyszámú magyar kisebbség él. Egy szíves felkérésnek eleget téve jutottam el Beregszászra, ahol a Sámuel Alapítvány egy áldásos kezdeményezésnek az életre hívója és egyben koordinátora. Az alapítvány családtípusú gyermekotthonok létrejöttét és életben tartását támogatja. A családok, melyek többségében saját gyermekekkel is rendelkeznek, azt vállalják, hogy 6-8 nehéz sorsú, gyakran sérült, vagy fejlődésükben elmaradott gyermekeket vesznek magukhoz állami gondozásból. A térségben nem ismert sem a korai fejlesztés, sem a logopédiai ellátás, az iskola-előkészítő felkészítés, illetve a részképességek gyengesége miatt kialakuló tanulási nehézség egyéni megtámogatása. A családok teljes mértékben magukra vannak hagyva a problémáikkal. Helyesebben csupán az állam által, mert a közösség olyan fantasztikus erővel van jelen a családok életében, hogy sok esetben a hiányból erény kovácsolódik.

Nagyon ritkán tapasztalható az ilyen ősi erejű hit, feltétel nélküli elfogadás, önzetlen lelki adakozás, melyet itt minden pillanatban megcsodálhattam. A családok, bár különböző településeken élnek, mégis mindennapos kapcsolatban állnak a közösségükkel és egymással. A kölcsönös keresztszülőség kialakított szokása által a „komaság” kesze-kusza rendszerében szinte minden család önként vállalt és választott rokoni kapcsolatban is áll egymással. A különböző családokban nevelkedő gyermekek unokatestvérként tartják egymást számon. Rendszeres együttléteikkor a szülők és gyermekek egymást gyámolító, egymásra őszintén figyelő közösségét láthatjuk. A gyerekek különböző életkoruk, és gyakran ilyen-olyan „másságuk” ellenére hosszú órákon keresztül képesek egymással harmonikusan, konfliktusmentesen játszani. Komolyan el kellett gondolkodnom a magyarországi oktatásügy és pedagógia szegregáló, az átlagostól eltérő fejlődésmenetet mutató gyermekek mesterségesen elkülönítő rendszerének helyességén.

Valóban nagyon sok minden hiányzik ezeken a magyarok-lakta településeken, hogy a gyermekek megkaphassák azokat a lehetőségeket és főként pedagógiai segítségeket, amelyek a többszörös hátránnyal induló gyermekek számára a fejlődés és a felzárkózás esélyét biztosíthatnák. Úgy gondolom, hogy mi, anyaországbeli embereknek sokféle módon tudnánk segíteni: helyi pedagógusok továbbképzésével, fejlesztő módszerek betanításával, különböző fejlesztő eszközök kijuttatásával, stb.

Egyetlen dologból azonban a Sámuel alapítvány berkeiben nincs hiány: ez pedig a feltétel nélküli szeretet és elfogadás, amikben a közösség tagjai bővelkednek. Kérjük, jöjjenek át hozzánk Magyarországra, és tanítsák meg nekünk újra ezt a lassan feledésbe merülő, de annál hatékonyabb fejlesztő módszert!

Köszönöm, hogy bepillantást engedtek életükbe, és erőt meríthettem közösségük őszinte szeretete által.

Óvári Andrea

fejlesztő pedagógus