Ennek sem kellett sok idő, utazás előtt egy héttel már az is tele volt, olyannyira, hogy páran még várólistára is kerültek. Utolsó héten sajnos néhányan visszamondták a kirándulást, egészségügyi és személyes okok miatt, de helyeik nem maradtak üresen. Így végül 25-én reggel 6 órakor 97-en indulhattunk el a nagy útra.
Munkácson keresztül vette kezdetét utazásunk. Itt még minden rendben is volt, ám a szolyvai letérő elhagyása után nem sokkal akadt egy kis gond, amit mi csak fényképezős és kávé szünetként fogtunk fel. A busz egyik ékszíja felmondta a szolgálatot, ez még nem is lett volna gond, ha a sofőr megtalálja a pótalkatrészt. Azonban erre nem került sor, így a csapat szakavatott férfi tagjai gyorsan összedugták fejüket és kis várakozás után valahogyan, hogy- hogy nem, megoldották a problémát. Vidáman és felszabadultan indulhattunk tovább. Ugyan néha mintha kissé égett illatok terjengtek volna buszunk hátsó részéből, de ez sem vette el kedvünket.
Körülbelül négy óra buszozás után (a kis pihenőt is beszámolva) megérkeztünk a Szinevéri Nemzeti Parkba, itt ismét kisebb nehézséggel találtuk szembe magunkat, hiszen a tó, amely megcsodálása utunk célja volt, egy „dombocskán” helyezkedett el, amit bizony gyalogszerrel tudtunk csak megközelíteni. Egymás segítésével és bátorításával végül mindenki megérkezett a helyszínre. A nagy út során megéheztünk, így kisebb csoportokba tömörülve, mint a bibliában szereplő ötezer ember történetében, nekiláttunk az ebédnek. Ezután néhány pillantást vetettünk a természeti csodára, a hangsúly a néhányon van, mivel jégeső zavarta meg nézelődésünket. Viszont ez sem törte meg lelkesedésünket. A vihar elülte után fájó búcsút vettünk a parktól, a tótól, a sok kis halacskától, a kiállított medvétől és visszaindultunk a buszokhoz.
Azonban nem volt még vége a napnak, következő és egyben utolsó állomásunk a Huszti Református Templom volt, amely a gyülekezet lelkipásztorának elmondása és az adatok szerint a XIV. században épült. A templomról és a gyülekezetről szóló részletes tájékoztató és egy rövid istentisztelet után a templomkertben falállított kopjafákat vehettük szemügyre. Ezután Józan Lajos lelkipásztor szívélyes üdvözletével indulhattunk haza.
Bár akadtak nehézségek utunk során, talán néhányan zsörtölődtek is emiatt, azonban a másnapi istentisztelet előtt senki sem mondta, hogy legközelebb nem jövünk, sőt akadtak, akik már a következő kirándulásra is szívesen feliratkoztak volna. Ha az Úr életünknek kedvez és egészségünket megtartja, legközelebb is megyünk. Talán még messzebbre, de egy biztos 1425-ös ékszíj és esőkabát lesz mindenkinél.