Miért is kell ma nekünk emlékezni? - tette fel a kérdést Szilágyi Károly, a község református lelkipásztora a nyitó áhítatában (JSir. 1,15-16).

Azért, mert az emlékek tanítani akarnak bennünket, tanítani arra, hogy csak az Isten őrizhet meg bennünket, mert bár mindaz, amiről ma itt szó van, az már a múlt, de ha megfeledkezünk róla, és ha nem vonjuk le a megfelelő következtetéseket az emlékeinkből, félő, hogy megismétlődik.

Hányszor kérte Jeremiás a népet, hogy szeressék az Urat, de a nép túl elfoglalt, túlontúl szorgos volt! Nem értek rá az Istent szeretni és imádni, mert el voltak foglalva saját gondjukkal-bajukkal, pont úgy, ahogyan az napjainkban is történik. Nem volna tehát meglepő, ha az Úr ismét megengedné a kárpátaljai magyarság életében a szorongattatást és üldöztetést. Mert bár a Himnusz arról beszél, hogy e nép már megbűnhődte a vétkeit, a tény, hogy ma itt csak egy maroknyi csapat van jelen feleleveníteni az emlékeket, arról beszél, hogy talán mégsem. Mert a többségnek a "Málenkij robot", a láger, már csak egy elfeledett rossz emlék sajnos. A többség most is túl elfoglalt, ahhoz, hogy megalázza magát a Mindenható Úr Isten előtt, a többség most is „jó embernek" véli magát.

A jelenlévő maroknyi csapat kötelessége tehát, hogy imádságban kérje a Seregek Urát, hogy akkor is tartson meg minket, ha ellenség tör reánk.

Mert védettségre van szükségünk, Jézus Krisztus védettségére!

 

A megemlékezés folytatásaképpen Lokita István, Gát polgármestere, ki egyben a református gyülekezet presbitere is, rövid előadásban tény- és számszerűsítette a „háromnapos munka" miértjeit és dokumentált adatait, hogy a jelenlévők még jobban megérthessék annak rettenetes pusztító hatását a kárpátaljai magyarság illetve a  magyar nemzet egészére is. Előadását pedig azzal az igen fontos gondolattal zárta, hogy csak akkor volt elődeink szenvedéseinek értelme, ha helyes következtetéseket vonunk le azokból, és ha életünket és sorsunkat az Úr Isten kezeibe helyezzük.

A polgármestert Lőrinc Ágota felkészítésével a középiskolánk diákjainak verses-prózai összeállítása követte, a lágerekben született versekből és emlékiratokból illetve levelekből merítve.

Az ünnepélyes megemlékezés és tiszteletadás ezzel még nem ért véget, hanem fáklyás vonulással folytatódott, a község nagytemetőjében lévő emlékműhöz, ahol még elhangzottak versek és énekek is, majd többen koszorúkat és virágot helyeztek el az emlékmű talapzatánál.

Legvégül pedig elénekeltük a magyar HIMNUSZT.

Talán feledékenyek vagyunk, de aki a múltat nem ismeri, a jövőt sem tudja építeni!

A tiszteletteljes emlékezésünket az énekker szolgálata tette még ünnepiesebbé, az alkalomhoz illő énekeikkel.

dancs