Az alkalom a gyülekezési idő alatt hagyományosan énekléssel indult, majd Szilágyi Károly tiszteletes köszöntötte az egybegyűlt sokaságot (hisz nyugodtan lehet sokaságnak nevezni a százon felüli létszámú tömeget). A tiszteletes a bevezetőben örömét fejezte ki az esemény megvalósulásáért, felhívva a figyelmet, hogy Isten milyen csodálatosan munkálja ki évről évre valakinek a szívében, hogy otthont adjon ennek az alkalomnak. Azt is hozzátéve, hogy milyen jó nekünk itt, Kárpátalján és Gáton, hogy ennyire szeret bennünket az Isten, hiszen mindennap megújul kegyelme irántunk.

A rövid köszöntőt az énekkar szolgálata követte, utána pedig Pelsőci Norbert, Iboly néni unokája tett bizonyságot az Úr Jézus Krisztus szabadításáról, elmondva azt, hogyan szólította őt meg az Úr, és hogyan vezette vissza a helyes útra. Mert ugyan régebben mindig közel volt az Úrhoz és a gyülekezethez, énekkaros is volt, de őt is, mint sokan másokat az ördög a világ csábítása által mellékvágányra terelt. De Isten utánanyúlt és a szívére helyezett egy Igét, a Jel. 3,16-ot : Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból. Ez pedig hidegzuhanyként hatott rá, mint mondta: „rájöttem, hogy nem helyes, amit csinálok." Ráadásul az Úr megszólította egy ifjúsági ének szavai által, és megértette vele, hogy szakítania kell a múlttal, a régi barátokkal, mert nem kevesebben akadályozzák őt, mint az Istennel való közösségben.  „Azóta is hibázok, de tudom, hogy formálódom, és én engedem, hogy az Úr kezelésbe vegyen."

A Krisztusról tett bizonyságtétel után egy másik, a hazaszeretetről tett tanúbizonyság hangzott el, mégpedig Heé Gizi néni  szavalta el csodálatosan Kovács Vilmos Újra szülőfalumban című versét, ami igazán megmelengette a gáti szíveket.

A vers után énektanulás következett az énekkar vezetésével, ami nem is sikerült olyan rosszul, és csak úgy „Zengett a dicséret" betöltve udvart, környéket.

Ezután következett az Igehirdetés, Kacsó Géza tiszteletes szolgálata által, aki ugye mellékesen megjegyezve az Iboly néni fia, vagyis a tényleges házigazdánk. Hiába, Isten útjai kifürkészhetetlenek.

A Tiszteletes az 1Kir.11:14-22 alapján hirdette az Igét. Melyben egy Hadad nevű férfi életének egy fontos szakaszából levont tanulságokat tárta elénk, párhuzamot vonva a bibliai történet és a mai korunk eseményei között. Hadad is menekült valahonnan, ahogyan sokan ma is teszik, elég csak bekapcsolni a tévét, de nem is kell olyan messzire mennünk, csak szét kel néznünk a mi kis falunkban, esetleg Kárpátalján, olyan sok a „menekült". Nem az a baj, hogy menekülnek az emberek, hiszen van, hogy el kell menni, az a baj, hogy nem vágyunk haza.  A bibliai történetben Hadad életveszély elől menekült, ám amikor elmúlt ez a veszély, akkor visszatért hazájába. Feltehetjük magunknak a kérdést: vajon én azt tenném-e, amit Hadad? Ha elmúlt a veszély, hazamennék? Olyan kérdés ez, amivel foglalkoznunk kellene, hiszen nem véletlen, hogy oda  születtem, ahová születem. És mit adunk át gyermekeinknek? Mire tanítjuk őket döntéseinkkel, viselkedésünkkel? Át tudjuk-e nekik adni, hogy tegyél azért a helyért, ahová születtél, ahová Isten teremtett?

Hiszen nem véletlen, hogy itt vagyunk!

Az igei szolgálatot még egy vers követte,Túrmezei Erzsébet Bízom csendesen című fordítása Molnár Mária előadásában.

És a végén még egy kis játékra is nyílt lehetőség, melynek keretein belül fogós kérdéseket lehetett feltenni Szilágyi tiszteletesnek és a presbitereknek. De be kell vallanunk, hogy a gyerekek bizony felülmúlták a felnőtteket, mind kérdések tekintetében, mind pedig a kérdések tartalmával is. Bizony, meg kell tanulnunk kérdezni ahhoz, hogy válaszokat kapjunk, mert hát a mondás is úgy tartja: néma gyereknek anyja sem érti szavát!

A játékot pedig háziasszonyunk, Kacsó Ibolya (Iboly néni) bizonyságtétele követte, melyet egy mondatban össze lehet foglalni, ami így hangzik: „MILYEN JÓ AZ ÚRRAL JÁRNI!!!"

És amint mondta: „Csordultig van a szívem hálával!

Mindezek után pedig az elmaradhatatlan szeretetvendégség következett, ahol hál' Istennek hosszú és tartalmas beszélgetések alakultak ki, rácáfolva a népi bölcsességre, miszerint magyar ember evés közben nem beszél. De beszél!

Dicsőség Istennek, és köszönet minden segítő kéznek! Ámen.

Dancs István