Harc. Van, aki szereti ezt a szót. Már a hangzása is magában hordozza az izgalmat, a feszültséget, az ellentétes erők összecsapását, s van, aki szereti, ha –akár ilyen módon is-„zajlik körülötte az élet.” Van, akit megrémít ez a szó. Mert nyugalomra, békességre vágyik, csendes vizekre, és a harc békétlenségről, vérről, nyugtalanságról szól. Sokféle harc van az életünkben, akár szeretjük őket, akár nem. (Harcolunk az idővel, mikor rohanunk a reggeli busz után, vagy éppen éjt nappallá teszünk egy-egy vizsga előtt, harcolunk a rosszalkodó gyerekekkel gyakorló órán, vagy akár élesben otthon, és még sorolhatnánk a példákat.) Keresztyén körökben azonban, jól megszokott kánaáni nyelvjárásunkban a harc szó alatt a lelki harcot értjük. Azt a harcot, melynek színtere (a csatatér!): a saját lelkünk. Azt a harcot, melynek nemcsak színtere, de gyakran tétje is a saját lelkünk, vagy a mások lelkének megmentése, megújulása, sorsfordulása. Isten gyermekei életéhez ezek a lelki harcok is éppúgy hozzátartoznak, mint a hétköznapok harcai. Ha akarják, ha nem. Hiszen az ellenség, mint tudjuk, nem alszik, és előszeretettel vesz üldözőbe. A fenti igében Isten népét üldözőbe veszi az egyiptomi hadsereg. Isten már megszabadította őket, úton vannak egy csodálatos új jövő felé, és erre egyszercsak megjelenik a nyomukban a fáraó serege. Bármilyen csúfos vereséget szenvedett is a fáraó Istennel szemben, nem mond le a népről, utánuk ered. Így van ez a gonosszal és az Úr gyermekeivel is. Nincs már hatalma felettünk, de azért utánunk jön, a sarkunkban van. Izráel népe nagyon nehéz helyzetbe került: előttük tenger, mögöttük egyiptomi lovasok, fegyvereik nincsenek, és egyébként is, hogyan használnák őket, ha sose kaptak kiképzést (az nem tartozott a rabszolgák életéhez!)? Ijesztő belegondolni, hogy nincs menekülő út semerre. Minden jel arra mutat: ez itt a vég. És erre azt mondja Mózes: „Ne féljetek, álljatok helyt (…) az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” Mintha nem jönne össze ez a kettő. Mintha Mózes is összezavarodott volna (meg is értenénk abban a tömeghisztériában). Most akkor álljatok helyt, vagy maradjatok veszteg? Mégsem ellentmondás. Mózes azt mondja a népnek, hogy az Úr meg fogja szabadítani őket, mert hiszi, hogy úgy lesz, ahogyan Isten megígérte. Nekik el kell érniük az Ígéret Földjét. Isten tudja, mit csinál, és nem azért hozta ki őket Egyiptomból, hogy most itt vérezzenek el a Vörös –tenger partjánál. Itt Isten személyes ügyéről van szó. Az Úr harcol értetek! Ha Isten személyesen érintve érzi magát egy ügyben, akkor Ő intézkedik, és nem bízza másra a dolgot. S az Úr mindig személyesen érintve érzi magát, amikor az Övéiről van szó! (Ezt Ő mondta: „Aki titeket bánt, az a szemem fényét bántja.” Zakariás 2,12 b) Ezt kellett elhinnie Izráelnek ott, hogy ne pánikban törjenek ki, ne próbáljanak meg úszva menekülni, vagy megadni magukat ismét a rabszolgaságra, hanem maradjanak veszteg, várva az Úr szabadítását. Várva a csodát. A helytállás lényege a veszteg maradásban volt. A harc itt a bizalom harca volt: le kellett győzniük a félelmüket, bízniuk kellett abban, hogy Isten újra csodát tesz velük, és nem mozdulni a tenger partjáról, míg be nem következik a csoda. Az Úr harcol értünk, ezt kell elhinnünk nekünk is. Nem vagyunk egyedül, nem kell pánikba esni, még ha minden okunk meg is van rá, még ha minden veszni látszik is: az Úr nem hagyja cserben az övéit! Nem azért adta a Fiát a keresztre értünk, hogy aztán veszni hagyjon. Nem, ahhoz túl sokba kerültünk Neki! Felbecsülhetetlen árat fizetett értünk! A lelki harc sokszor a bizalom harca: harc önmagammal azért, hogy veszteg maradjak, teljes szívvel bízva az én Atyámban, és ne szaladjak fűhöz-fához, és ne essek kétségbe. Az ellenség mesteri módon tud félelmet kelteni, ezért hangzik felénk a Szentírásból oly sokszor (ahogy itt is): „Ne féljetek!” „Az Úr harcol értetek!” Egy-egy kilátástalan helyzetben nagyon nehéz nyugton maradni, és egyszerűen „csak” várni az Úrra, várni az Ő csodájára. De ez a „csak”, ez a harc, amikor imában, minden nap, vagy ha kell, minden órában odaborulok Isten elé, hogy megvalljam, hiszem, hogy Ő megsegít, és kérem az erőt, a türelmet, a kitartást. Kérem a megoldást, és így hittel veszem fel a harcot a gonosz minden támadásával szemben. De a harc nem rólam szól. Értem szól, és bár aktívan benne vagyok lelkileg, és amire az Úr kér és indít, megteszem, mégis Isten harca. És Ő harcol. A mi harcunk „nem test és vér ellen” folyik, de segítőnk sem csupán emberi erővel rendelkezik. Segítőnk, oltalmazónk maga az Isten. A Seregek Ura, akinek bőven van eszköze a megmentésünkre! Az Úr, akinek semmi sem lehetetlen! A mi harcunk elsősorban az, hogy bízzunk Benne, és bízzuk rá magunkat teljesen. (Tudom, szépen, s már-már közhelyesen hangzik, de nem ezen áll, vagy bukik minden a gyakorlatban?) Bármilyen támadás jön , bármilyen kísértés, vagy próba, bármilyen menekülő út nélküli szorult helyzet, emlékezzetek a Vörös-tenger partján álló Izráelre, s ne feledjétek: „Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!”
Ámen!

Dancs Edina ifjúsági lelkipásztor