Együtt a templomban, együtt a természetben

Augusztus elején, meglehetősen hosszas távollét után tértem haza a szülővárosomba és örömmel készültem a vasárnapi istentiszteletre. Mitagadás, már nagyon hiányzott a templomom csendje, az az imádságos békesség, amely mindig rám talál olyankor, amikor Isten igéjét hallgatom, a lelkész szavaira figyelek.
De szeretem meghallgatni a hirdetéseket is, mert így értesülök róla, hogy mi történt a távollétemben és milyen vallással kapcsolatos események vannak készülőben. Valamint azt is, hogy milyen rendezvényeket szerveznek az egyház vezetői a gyülekezet összekovácsolásának, a hit mélyítésének érdekében, úgy az egyházon belül, mint a templomon kívül. Egyszóval, milyen alkalmak kínálkoznak az együttlétre. Nos, ekkor figyeltem fel a közös kirándulás lehetőségére, amelyet a hívek számára a következő héten szerveznek, szombaton, augusztus 15-én. A kirándulást autóbusszal tervezik az ásványvízéről ismert Sajánba, amelyre már eddig sokan jelentkeztek, de akad még hely azok számára is, akik most értesültek a közös kirándulásról. Még soha nem jártam ott, szívesen elmennék én is – villant át rajtam a gondolat, de kivel… Meg is kérdeztem azonnal kedves padtársamat, templomi barátnőmet, lenne-e kedve hozzá. Lenne, de családi okok miatt nem jöhet… Két másik hölgyet is megkérdeztem, akikhez a templomnak köszönhetőn kerültem közelebb, hogy jönnének-e, de egyik sem válaszolt igennel. Hát nem is tudom… akkor talán én sem megyek, – tűnődtem szomorúan. Persze, nagyon sok embert ismerek a gyülekezetből, nőt és férfit egyaránt. Van, akinek a nevét is tudom, van, akit csak arcról ismerek – de ez csak amolyan köszönőismeretség… Aztán meggondoltam magam: az Úr velem van, majd Ő elrendezi a dolgaimat és nem maradok egyedül. Tudom, minden jó lesz! És valóban így történt.
A megbeszélt napon a pontosan megérkező négy autóbusz megtelt emberekkel és a mellettem lévő üres ülésre egy kedves régi ismerősöm, Katika került, akivel a múltra emlékezve remekül végigbeszélgettük az utat. Neki köszönhető, hogy megismerhettem és megszerettem Irénkét meg a férjét, akiről tudtam, hogy presbiter. Ők hárman, közösen aztán a szárnyaik alá vettek és attól kezdve cseppet sem éreztem magam egyedül. Csodálatosan szép, ragyogó, nyárvégi nap volt, mintha csak a jó Isten is azt szerette volna, hogy emlékezetes maradjon számunkra ez a kirándulás. Rengeteget utaztam eddigi életemben, sok nagyon távoli és szép helyet bejártam már, de a Kárpátokhoz fogható szépséggel kevés helyen találkoztam! Lehet, hogy elfogult vagyok, és túlontúl szeretem az itteni vidéket, a Trianon által megcsonkított anyaországnak ezt valamikori igazgyöngyszemét… A szülőföldemet… Igen, tagadhatatlan hogy így van, de vállalom!
Ott, a gyümölcsösben, elfeküdve a fák árnyékában, és eltelve a sok otthonról hozott jóval, a cukorsüveg hegyek tövében, annak a kicsi, varázslatos tónak a partján csak erre tudtam gondolni, ez járt az eszemben. Régen érzett békés nyugalommal töltött el a sokféle hangból szőtt, engem lágyan ölelő zsongás, amely rám talált: a jókedvvel beszélgető, a mindennapi gondokat maguk mögött hagyó emberek duruzsoló hangja; a szüleikkel együtt kiránduló gyerekek vidám csivitelése; az óriási üstben rotyogó bográcsgulyás semmi máshoz nem hasonlítható fölséges illata; a madárdalos csendet színesítő innen-onnan felhangzó szívből jövő nevetés. Amerre néztem, minden gyümölcsfa alját kibérelte egy-egy kisebb-nagyobb társaság, külön ültünk, mégsem különültünk el egymástól. Mi itt, a kiránduláson is valamennyien összetartoztunk. Vajon hányan lehetünk? – tűnődtem magamban hangosan. Olyan 110-120 ember van itt, válaszolta meg a kérdésemet az egyik presbiter, aki a gulyásfőzés nagymestere volt. Jut bőven mindenkinek a bográcsosból, remélem ízleni fog! Minden belevaló benne fő, főleg húsból van benne sok… Mi tagadás, valóban finom volt!
Mivel nem tudom megtagadni önmagamat semmilyen körülmények között, – így természetesen most sem, – magam köré gyűjtöttem a gyerekek apraját és amíg az étel el nem készült, találós kérdéseket, verseket olvastam, mondtam nekik. Szívesen vették, még az ovisok is, és ritka szép ajándékkal hálálták meg: mezei virágokból kaptam csokrot ajándékba és mellé egy ölelést.

A jó hamar elmúlik, törődtem bele szomorkásan, amíg lassan szedelőzködni kezdtünk. De a tiszteletes úr bejelentése valamennyinknek vigaszt nyújtott: az egykori öt koronaváros egyikében, Visken megállunk és megnézzük belülről az ódon kis református erődítménytemplomot. Vár minket a beosztott református lelkész, aki röviden ismerteti velünk a templom történetét.
Ez teszi fel a koronát a mai kirándulásra - örvendeztem magamban. Most vagyok itt negyedszer, de minden esetben élményt jelentett, akárhányszor láthattam is Istennek ezt a gyönyörűséges házát. Már magának a templomnak a rendezett, gondosan ápolt környéke is mély hatást gyakorolt mindenkire. A kicsi vártemplom falain kívül megnéztük az öt koronaváros címerével díszített emlékoszlopot, fejet hajtottunk, a sztálinizmus áldozatainak emlékműve előtt, aztán a falakon belül megcsodáltuk az udvart, templomot ölelő kis arborétumot, s végül beléptünk a templomba. Mindig valami furcsa meghatottság kerít hatalmában, amikor egy olyan templomot láthatok, amelynek mennyezetét a magyarságra jellemző, szimbolikus motívumokkal díszítették a régenélt mesterek, ezzel maguknak, s a kezük munkájának állítva emléket át, a századokon. Sok ilyen, egymástól földrajzilag nagyon távol eső templomban voltam a már csak egykor, vagy még ma is magyarlakta vidékeken: Erdélyben, Székelyföldön, Nógrádban, a Csonka Beregben. Az ősi padokban helyet foglalva figyelemmel meghallgattuk a viski templom, valamint a település történetét, melyet a ránk váró lelkész élvezetes és megalapozott tudással beszélt el nekünk. Aztán Taracközi tiszteletes úr, aki a családjával együtt végig ott volt velünk a kiránduláson, rövid istentiszteletet tartott. Egy szép zsoltárnak az eléneklésével vettünk búcsút a viski lelkésztől, s a templomtól. A település szélére érve még megtekintettük a már majdnem kész, a Sámuel Alapítvány támogatásával és az alapítvány lelkes, helyi képviselőinek munkájával épülő, hatalmas házat, amely az árva gyerekek családokba való befogadására és nevelésére hívatott, aztán hazafelé vettük az irányt. A nap, mint óriási vörös lampion intett felénk búcsút a nyugati égről és a fejünk felett már nyitogatták szemüket a csillagok, amikor elértük Beregszász határát. Hálával tekintettem föl az égre és némán köszöntem meg az Istennek, hogy velünk volt végig, miénknek tudhatjuk ezt a felejthetetlen napot.
Weinrauch Katalin, gyülekezeti tag

További képek itt: http://www.reformatus.com.ua/lap/beregszasz/index.php?m=galeria&a=view&i=837