Cím: Szívbéli bizalom Isten iránt

Bevezetés

Kedves Testvérek!

Advent első vasárnapja van, a koszorún ég az első gyertya. A 19. század elejéről származtatható protestáns hagyomány értelme legelsősorban nem az, hogy mától négy vasárnapon át készülünk a karácsonyra, hanem az, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy az Úr Jézus Krisztus második eljövetele közeledik. Sokszor a keresztyének is úgy gondolják, hogy a karácsonyt megelőző időszak valójában arra szolgál, hogy megfelelően felkészítsék magukat, otthonukat az ünnepre azáltal, hogy megvásárolják a karácsonyfát, a díszeket, az ajándékokat és az ünnepi ételek hozzávalóit, kitakarítják a lakást, meghívják a vendégeket és hasonló dolgokat tesznek. Az Egyesült Államokban a november utolsó csütörtökjén ünnepelt Hálaadás utáni nap a fekete péntek nevet kapta, mert ekkor kezdődik a karácsonyi vásár, az üzletek előtt sokszor az utcán éjszakáznak a vásárlók, hogy elsőként juthassanak az áhított árucikkhez. 2008-ban halálos áldozata is volt a kialakult tolongásnak. Persze ez szélsőség és nem gondolom, hogy bármelyikünk így viselkedne. Azonban nem fordult elő egyikőtökkel sem – főleg a háziasszonyokra gondolok – hogy a pokolba kívántátok a karácsonyt, mert annyi munkát kellett elvégezni, annyi dolgot kellett elintézni, hogy igazán nem is vettétek észre az ünnepet? Őszintén! Soha meg se fordult ilyen gondolat a fejetekben? De arra biztos mindenki gondolt már, hogy jövőre jobban oda fog figyelni családtagjaira, kevesebb időt fog az előkészületekre fordítani és többet az ünnep megélésére.

Nos, ezért fontos, hogy tudjuk, Krisztus érkezése folyamatosan közeledik. Nem tudjuk, mikor érkezik meg, lehet, hogy ezer év múlva, de lehet, hogy holnap. Az adventben arra is kellene összpontosítanunk, hogy azokkal foglalkozzunk, akik igazán fontosak, tehát az emberekkel, és azokkal csak annyit, amennyi épp szükséges, amik nem fontosak, a tárgyi dolgokkal.

A mai igerész szavai János első leveléből egy adventi tanítás is lehetnek, hogy mi módon tudjuk helyesen tölteni az előttünk lévő négy hetet ahhoz, hogy úgy érkezzünk el karácsony estére, mint boldog emberek. A tanítása szavai nagyon világosak: mit tegyünk, mit ne tegyünk és mit tesz Isten?

1. Mit ne tegyünk?

Ezzel szeretném kezdeni, nem azzal, hogy mit tegyünk. Az újfordítású Bibliában a kereső szerint 111 alkalommal szerepel a ne félj, ne féljetek szókapcsolat. Nem magam számoltam, rábíztam a számítógépre, úgyhogy lehet pontatlan az adat, az mindenesetre köztudott, hogy nagyon sokszor hangzik el a Bibliában a kifejezés. Vajon miért? Miért kell megnyugtatni a zsidókat az emóriak hegyénél (5Mózes 1,21), vagy Elizeus szolgáját Dótánnál (2Királyok 6,6)? Vagy Zakariást, illetve Máriát, amikor Gábriel angyal megjelent náluk (Lukács 1,13 ill. 31), illetve Pált, amikor az Égei-tengeren, a Klauda sziget közelében hányódott a viharban hajóstársaival (ApCsel 27,24)? Mert bizonytalanok voltak. És bizalmatlanok. A félelem legtöbbször abból adódik, hogy ismeretlennel kerülünk szembe. Nem azt akarom mondani, hogy ha megismerünk valamit/valakit, akkor többé nem fogunk félni tőle. Van olyan, hogy indokolt félelem. A felsorolt bibliai szereplők félelme abból táplálkozott, hogy nem tudták pontosan, mi vár rájuk, és nem bíztak eléggé abban, aki odaküldte őket abba a helyzetbe, ahol voltak.

Az is egyezik hogy közvetve vagy közvetlenül, de Isten nyugtatja meg őket. Akár prófétája, angyala által, vagy úgy, hogy álomban megszólítja az embert. A bibliai szereplők láthatóan megnyugszanak, amikor megértik, hogy az Úr kezében vannak, és nem érheti őket baj. És engedelmeskednek neki.

Mai igénkben nincs „ne félj” típusú nyugtatás, de János evangélista arról beszél, hogy Isten kegyelmes. Ha engedelmeskedünk neki, akkor nem ítél el, akkor sem, ha mi magunkat saját szívünk kárhoztat. Ez már sokkal közelebb van ahhoz a fajta megnyugtatáshoz, amire a mai embernek szüksége van. Mert bátran mondhatjuk: Jó-jó, Ábrahámot, Mózest, meg a többieket, de még Pétert vagy Mártát is meg lehetett nyugtatni azzal, hogy ne félj, mert Isten vigyáz rád. De a mai embernek ennél kicsit erősebb dózisra van szüksége. Mai félelmeink sokkal súlyosabbak, mint a két-, meg több ezer évvel ezelőtti emberekéi. Ezzel persze az akkoriak vitatkoznának, hiszen mindenkinek a saját félelmei a legsúlyosabbak.

János válasza a mai embernek: Azért ne félj, mert ha az Úr akaratát cselekszed, akkor Ő megkegyelmez neked és vigyáz rád. Ha közel tudsz húzódni az Úrhoz, akkor nyert ügyed van.

2. Mit tegyünk?

Ma a „ne félj” típusú megnyugtatás nem éri el a hatását. Egy tréfás gyereknevelési könyvben olvastam a gyerekek fejlődésének négy szakaszáról. A kétéves azt kérdezi: Mi ez? A nyolcéves: Miért? A tizenkét éves: Miért ne? A tizennégy éves pedig már egy olyan nyelven beszél, amit a szülei nem is értenek. Talán az emberiség olyan közel volt az Istenhez két-három ezer éve, mint egy nyolcéves gyerek a szüleihez, neki még elég volt a szimpla nyugtatás. Ma már olyan távol vagyunk Istentől, mint egy nagykamasz (tisztelet a kivételnek!), és erőteljesebb nyugtatásra van szükségünk.

Talán azért is, mert az, aki ma fél, jobban átérezheti, hogy igazából a bűnei távolítják el Istentől. Nem egy rajta kívül álló körülmény miatt van messze Istentől, hanem saját maga juttatta önmagát oda. Ez pedig nem egyszerű feldolgozni. János terápiája: cselekedd az Úr akaratát. Mutassuk meg a szeretetünket. Amiről a múlt alkalommal beszéltem: a szolgálat lényege, hogy önmagamból adok, hogy az elvárhatónál többet teljesítek embertársaim javára, az Isten dicsőségére. És szeretetből, nem versengésből vagy kötelességtudatból, hanem az Isten iránti hálából. Ennek a szolgálatnak a kifejtése van mai igénkben, amikor János ilyeneket javasol megvalósításra: szeressünk, ne nyelvvel, hanem cselekedettel; tartsuk meg parancsolatait, és azt tegyük, ami kedves őelőtte; higgyünk az ő Fiának nevében, és szeressük egymást. Három blokk, három terület, amely felöleli az egész életet. És mi az, ami keretbe foglalja az egészet? Nem hiszem, hogy János figyelmetlenségből bonyolódik szóismétlésbe. Sokkal inkább tudatosan kezdi és fejezi be a szeretettel. Tettel szeressünk és egymást szeressük. Azaz engedjük az Istennek a Krisztusban megjelent szeretetét átáramolni önmagunkon a felebarátaink, azaz embertársaink felé.

Van egy ún. bizalom-játék, amit fiatalok szoktak játszani – bár igen komoly dolog. Szerintem néha idősebbek is gyakorolhatnák. A két ember úgy áll egy irányba nézve, hogy a hátul álló elkaphassa a hóna alatt a társát, ha az hanyattdől. Célszerű egy segítőnek is állni oldalt, vészhelyzet esetére, illetve a párokat úgy kell kiválogatni, hogy elbírják egymást, hiszen a játék lényege ez, hogy a háttal álló, amikor összeszedte a bátorságát – és a bizalmát – elengedi magát és hátraesik. Társa elkapja, mielőtt megütné magát. Nem nehéz játék, és megmutatja, hogy mennyire merjük magunkat rábízni a társunkra, aki lehet ismeretlen, vagy jóbarát. Nos, ezt a játékot érdemes lenne gyakorolni a Gyülekezetben, hogy megfigyelhessük magunkon, mennyire bízunk egymásban, s talán ebből arra vonatkozó következtetést is levonhatnánk, hogy mennyire bízunk meg Istenben. Hajlandó vagy-e elengedni magad, „mindössze” Isten ígéretének birtokában, aki azt ígérte, hogy nem esik bajod.

3. Mit tesz Isten?

Ezt a három szót szokták más hangsúllyal (Mit tesz Isten?) olyankor használni, amikor valami váratlan, meglepő dolog történik, amibe belenyugszunk, mert nincs befolyásunk rá. „El akartam menni a focimeccsre, de mit tesz Isten? elmaradt a mérkőzés.” „Süteményt akartam sütni, de nem volt otthon margarin, és mit tesz Isten? a bolt is bezárt akkorra.” Mit tesz Isten? Meglep bennünket. Váratlan dolgokat tesz. Hittanosaimnak – a gyerekeknek és a felnőtteknek is – sokszor mondom, hogy ne bonyolult magyarázatokat keressenek, ha valamit nem értenek. Sokszor egy a Bibliában használt szó leghétköznapibb jelentése visz a legközelebb ahhoz, hogy megértsük a mondanivalót. Mit tesz Isten? Nem azt, amit megérdemelnénk. Szívünk vádol, a lelkiismeretünk – ha őszinték vagyunk önmagunkkal, akkor – nagyon is jól tudja, hogy micsoda emberek vagyunk, s ha nem tudná, a Biblia megmutatja. Mint a rossz gyerek, várjuk a büntetést. Isten pedig ahelyett, hogy megbüntetne, kegyelmet gyakorol. S mi mire használjuk ezt a kegyelmet? Szorongunk miatta. Félünk, mert nem bízunk Istenben, és azt gondoljuk, hogy ő is olyan, mint mi, és majd egyszer, egy kellemetlen helyzetben felhasználja ellenünk bűneinket. A rossz gyerek várja a büntetést, és amikor megkapta, megnyugszik, felszabadul és bátran elköveti az újabb rosszaságot. Mi ezt a felszabadulást hiányoljuk. Nem arról van szó, hogy nem kapjuk meg, hanem nem úgy, ahogy mi várjuk. Isten az Ő irgalmával egy olyan helyzetbe kényszerít be, ahol őszintének kell lenni, becsületesnek, és harcolni kell a bűn ellen. Ez nagyon nem megy az embernek sokszor. Egyetértesz velem? Sokkal kényelmesebb lenne megkapni a büntetést, túllenni rajta, aztán megint cselekedni úgy, mint azelőtt. Isten azonban ezt nem engedi meg nekünk. Azt akarja, hogy érezzük meg az Ő kegyelmének a súlyát, és értsük meg, hogy mennyire fontos nekünk(!) az, hogy a bűn ne uralkodjon felettünk.

Nem Istennek teszünk szívességet azzal, hogy imádkozunk, vagy bűnvallást tartunk, vagy megbánjuk bűneinket. Ő örül annak, ha ezeket megtesszük, mert így lehetővé tesszük neki, hogy segítsen. Ugrásra készen áll, hogy amikor elengeded azt, ami a fizikai világhoz köt, elkapjon, hogy ne essen bajod. De amíg ragaszkodsz a félelmeidhez és a bűneidhez, addig nem tud segíteni. Kicsavarod a megmentésed eszközeit az Úr kezéből.

Befejezés

Hogy is szól a Heidelbergi Káté első kérdés-felelete? Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?

Felelet: Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, engem a Sátán minden hatalmától megszabadított, és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál sem eshetik le a fejemről; sőt inkább mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia; azért engem Szentlelkével biztosít az örökélet felől, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután őneki éljek. Az utolsó tagmondatra szeretném itt a végén felhívni a figyelmet. Szent Lelkével biztosít. Ez tehát nem opció, lehetőség, hanem tény.

Azt kívánom mindenki számára, hogy az idei Advent legyen jobb, emberibb, megelégedettebb, mint az eddigiek voltak. Erre megvan a lehetőséged, ha bízol, ha teljes szívedből bízol az Úrban!
Ámen!