Ha számon vesszük, hogy milyen indító okok vezetnek el közülünk egyeseket a baptistákhoz, mindjárt meg kell állapítanunk, hogy sokaknál a keresztség jelentőségének egy, a mienktől eltérő felfogása a döntő. Úgy gondolkoznak, hogy üdvösségük felől nem lehetnek addig bizonyosak, amíg fel nem veszik - persze a baptisták módjára, - a keresztséget. Hisznek, éppúgy, mint ahogy a mi református keresztyénségünk tanítja, Istennek a bűnös ember iránt Jézus Krisztusban megnyilvánult nagy kegyelmében és hiszik, éppúgy, mint mi, hogy ez a kegyelem a Jézus Krisztus érdeméért bűnbocsánatot osztogat és a Jézus Krisztus Lelke által új életet támaszt, - ahol csak hívő szívek nyílnak meg előtte. Hiszik, csakúgy, mint mi, hogy ezért az embernek elfordulva a bűntől, oda kell fordulnia az Isten Fiához, és szívébe kell Őt zárnia. De - és itt jön az, ami elviszi őket mitőlünk, - úgy gondolják, hogy az embernek ez a "megtérése" nem teljes, és azért az Isten kegyelmét sem bírhatja igazán és bizonyosan mindaddig, amíg alá nem veti magát a keresztségnek is. Lehet az önmagaddal való elégedetlenséged még oly őszinte és fájdalmas, és lehet a Jézus Krisztus iránt való bizalmad még oly ujjongó, - ez nekik is nagyon fontos és örvendetes, de nem elég. Azt mondják, hogy ők is csak akkor jutottak el az Istennel való békességükre, az istenfiúság bizonyos tudatára, amikor "bemerítkeztek". És ezért állítják, hogy te sem lehetsz addig Istennek gyermeke, újjászületett ember, amíg példájukat nem követed. A "bemerítettek" - és csak ők - az Istennek népe.

Jegyezzük meg mindjárt, hogy ez a gondolkozásmód nem a baptista felekezet hivatalos felfogása. Maguk a baptista vezetőemberek is helytelennek bélyegeznék ezt a gondolkozásmódot, ha megkérdeznénk őket. Hivatalos nyilatkozataikból világosan kitűnik, hogy ők a megtérést, újjászületést s az abban elnyert üdvösséget nem kötik a keresztséghez, sem semmiféle más külsőséghez, - hanem csak a hithez. Hiszen éppen az jellemzi az ő felfogásukat a keresztségről, hogy ők csak olyanoknak tartják kiszolgáltathatónak a keresztséget, akik már előbb bizonyságot tudnak tenni arról, hogy Jézus Krisztusban megtalálták Megváltójukat és neki adták életüket. A keresztség tehát szerintük is csak megpecsételése olyan valaminek, amit nem maga a keresztség hozott létre.

Mégis úgy áll a dolog, hogy ez a baptista szempontból is helytelen gondolkozásmód nagyon elterjedt a baptisták között és nagy szerepet játszik terjeszkedésükben is. Akárhogy vélekedjenek is róla a baptisták vezetői, tény, hogy sok embert az visz hozzájuk, hogy a keresztség szertartásában keres lelki nyugalmat és bizonyosságot, mert sok egyszerű, tudatlan baptista embertől azt hallotta, hogy azt a keresztségben lehet megtalálni.

Az ilyesféle gondolkozásmóddal nem a baptistáknál találkozunk először. Jól ismerjük azt már máshonnan, és a mi református keresztyénségünk állást is foglalt már ellene réges-régen a Biblia alapján. Hol és mikor? Nem is gondolná az ember: a római katolikus egyházzal való tisztázódásban. Mert az ilyen baptisták, akárhogy tiltakoznának is ez ellen a megállapítás ellen, voltaképpen egy húron pendülnek a római katolikus egyház tanításával. Az is olyan jelentőséget tulajdonít a keresztségnek, mint ők. Az is külső szertartásokhoz utasítja az újjászületésre és megtisztulásra vágyakozó emberi lelket. Az is úgy képzeli, hogy Isten a sákramentumok cselekményeiben helyezte el az Ő kegyelmének erejét, és azok nélkül nincs igazi bűnbocsánat és békesség számunkra.

Hogy mennyire egy húron pendül itt sok baptistának és a római egyháznak felfogása, az abból is kitűnik, hogy mindkét részről ugyanazokat a bibliai helyeket szokták idézgetni a keresztség jelentőségének megvilágítására. Nikodémusnak Jézus úgy beszélt az újjászületésről, hogy az "víztől és Szent Lélektől való születés" (Ján. 3,5.). Tehát nem születhetünk újjá, amíg a "víz" - értsd alatta a keresztvizet - nem mos meg bennünket, - mondják a szóban forgó baptisták és mondja a római egyház is. "Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül" (Márk 16,16.) - mondta Jézus tanítványainak. Tehát, hangoztatják ezek a baptisták, a keresztség az üdvösségnek feltételéül van kitűzve, és szakasztott úgy hivatkoznak erre a helyre a római egyház mesterei. És így tovább.

Ezzel szemben őseink nyomán mi már régóta észrevettük, hogy vannak ugyan a Szentírásnak egyes helyei, amelyek felszínesen nézve arra látszanak vallani, hogy Isten sákramentumok által közli az Ő Szent Lelkének erejét, de ha az egész Bibliát és főképpen az egész Újtestamentumot tartjuk szem előtt, akkor nyilvánvaló, hogy Isten Lelke lelki úton működik, nem pedig külsőségek által. A római egyház egész rendszerré építette ki azt a felfogást, hogy szent cselekmények által nyerhető el Istennek kegyelme. De ezt a rendszert nem is támaszthatja rá a Bibliára, hanem a Biblián kívül támaszkodnia kell arra is, amit keresztyén hagyománynak nevez, s ami nem más, mint a Biblia utáni korszakok elhanyatló, megromlott gondolkozásmódja. Ha Isten csakugyan sakramentárius vallást adott volna nekünk Jézus Krisztus által, vagyis az üdvösséget szent szertartások külsőségeibe rekesztette volna számunkra, akkor egészen más Újtestamentumunk volna, mint amilyen van. Akkor abban minden lapon ezekről a szertartásokról volna szó, és nem győzne elég pontos tanítást adni arról, hogy miképpen kell gyakorolnunk e szent külsőségeket, hogy el ne szalajtsuk a bennük elraktározott áldásokat. Ehelyett azonban minden lapon lelki, szívbeli, belső követelményeket kapunk, - útmutatásokat arra, hogy Istennek, a láthatatlannak, aki közelget hozzánk, hogyan feleljünk, és hogyan nyissunk utat odabent, láthatatlan, titkos bensőnkben. És csodálatos ígéreteket kapunk, hogy aki bízva feltárja lelkét Ő előtte, ahhoz Ő beköltözik, és azt megajándékozza jelenlétével s annak minden ajándékával, bűnbocsánattal, erővel, vigasztalással és örömmel. Az Istennel való viszony tehát valami közvetlen, lélek és lélek között való dolog, és nem külső tárgyak és ceremóniák által közvetített. Nem sákramentumok kerülő útján, hanem egyenesen, a legrövidebb úton találkozhat a mi szívünk Ővele.

Ezért a Szentírás alapján mi is valljuk, mint ahogy hivatalosan a baptista keresztyénség is vallja a régi reformátorok meggyőződését: hit által van az üdvösség Isten kegyelméből, tehát egy bizonyos benső magatartás, bízó odafordulás által, amellyel Istennek felkínált kegyelmét elfogadjuk. Ha megvan ez a Krisztusban megfogódzó élő hit, - megvan a bűnbocsánat, az újjászületés. Azok - éspedig mindazok - Istennek megváltott népe, akik ilyen értelemben "hívők". Mi is tudjuk, hogy milyen ünnepélyes dolgok a sákramentumok, és mennyi áldás származik azok gyakorlásából. De akármilyen szent dolognak tartsuk is a keresztséget, mint sákramentumot, nem engedjük, hogy csorbítsa a keresztyénségünk lelkiségét. Nem várunk tőle semmiféle olyan újjászülő, vagy bizonyosságot adó erőt, amit csak magától az élő, láthatatlanul uralkodó Jézus Krisztustól személyesen lehet és kell megkapnunk az Evangélium szerint.

Az Ő dicsőségét csökkentik azok a baptisták, akik a Hozzá alázatosan megtért és benne boldogan bízó embernek azt mondják: még ezenkívül be is kell merítkezned. Nem ismerik Őt lelki valóságában elégségesnek és hatalmasnak a mi üdvösségünk elvégzésére.

Sok komoly keresztyén embert a keresztség módjára vonatkozó felfogása tesz baptistává. Ezeknek talán kifogástalan vélekedésük van a keresztség jelentőségét illetőleg. Nem becsülik azt túl, és nem teszik semmiképpen függővé tőle az üdvösség elnyerését. Teljesen tisztában vannak azzal, amiben a baptisták hivatalos felfogása meg is egyezik a mi református felfogásunkkal, hogy Istennek Lelke szellemi módon viszi véghez bennünk megmentő és átalakító munkáját, nem pedig külső cselekmények által. De hozzáteszik - s ebben még mindig egyetértünk velük, - hogy azért Jézus Krisztusnak mégis az volt a kívánsága, sőt parancsolata, hogy az Ő követői között hitüknek erősítésére és közösségüknek megbizonyítására gyakoroltassanak bizonyos ünnepélyes, külső cselekmények is. Ha pedig hozzátartoznak a keresztyénséghez ezek a sákramentumoknak nevezett szertartások is, - mondják, - kötelességünk azokat lehetőleg a mi Urunknak parancsa és szándéka szerint gyakorolnunk. Természetes, hogy ebben is egy véleményen vagyunk még velük. Az utaink ott válnak el, amikor azt kell megállapítani, hogy milyen hát a keresztségnek az a módja, amely megfelel az egyház Ura eredeti intenciójának? Egyetlen egy, - felelik a baptisták, - t.i. az egész testnek vízbe való bemerítése. Mivel pedig a református keresztyénség nem így gyakorolja a keresztséget, hanem a vízzel való leöntés, vagy meghintés által, azért ők a Krisztus akarata iránti hűségből, amint ők azt értik és vélik, elfordulnak a mi egyházunktól és csatlakoznak a Krisztus iránt - szerintük - mindenben, még az ilyen külsőségben is engedelmes "bemerítkezőkhöz".

1. A keresztség szimbolikus értelme.

Vajon nem merülünk-e nagyon szőrszálhasogató kicsinyeskedésbe, ha ezzel a kérdéssel foglalkozunk? Nem volna-e méltóbb hozzánk egyszerűen ráhagyni: ám legyenek boldogok, ha nekik olyan fontosnak látszik az, hogy a víz így, vagy amúgy szerepel-e a keresztségben? - Nem. Meg kell állnunk ennél a kérdésnél, mert nem csupán külsőségek kicsinyes különbségéről van szó, hanem a keresztségi aktus egész szimbolikus értelméről. Ha ugyanis megkérdezzük a baptistákat: miért kell a keresztségnek bemerítkezésnek lennie, azt felelik: azért, mert csak így jut kifejezésre az a nagy gondolat, amit kiábrázolni hivatva van a keresztség, t.i. az újjászületésnek, amit Isten Lelke bennünk munkál, a kettős oldala, - az "ó-ember" halála és az "új-ember" megszületése. Amint alábukik a megkeresztelt ember a vízbe, úgy merül el az isteni kegyelem mélységeibe az embernek addigi bűnös természete, hogy többé szóba ne jusson Isten előtt és hatalma ne lehessen. És amint újra előbukkan a vízből a megkeresztelt, úgy jön elő a Szent Lélek csodás munkája által bennünk a Krisztus által megigazult és Őbelőle élő új teremtés.

Bizonyos, hogy az újjászületésnek ezt a kettős, negatív és pozitív oldalát nem ábrázolja ki a keresztségnek az a módja, ahogy mi gyakoroljuk. De hát, nézzük csak meg, csakugyan ezt kell kiábrázolnia a keresztségnek? Kétségtelen, hogy az újjászületést kell kiábrázolnia, - azt a titkos lelki élményt, amely által Krisztuséivá válunk, amely által tehát belejutunk az Ő élő testébe, az anyaszentegyházba. Az újjászületésnek ezt a titkát, melyet értelmünkkel úgy sem foghatunk fel és nem elemezhetünk, csak hasonlatokban, képekben szemléltethetjük, ha beszélünk róla. Egy ilyen képnek cselekedetben is végrehajtása a keresztség. Csakhogy ilyen kép és hasonlat nem egy van csupán. A Szentírás is sokféle módon szemlélteti az újjászületést. Hasonlítja a halálhoz és születéshez, amint azt állandóan emlegetik a baptisták. De hasonlítja új ruha felvevéséhez is, amikor beszél "a Krisztus felöltözéséről"; hasonlítja számtalanszor a piszkos ember megmosakodásához, amikor emleget "megmosódást", "fürdőt", "tisztulást"; hasonlítja a világosság kigyulladásához a sötétség közepette; hasonlítja a szerteheverő köveknek az épülő templomba való beillesztéséhez stb. stb. Mindez ugyanannak a nagy valóságnak, a bűnös ember Krisztus által való megújulásának a szemléltetése más-más képben. Mármost nyilvánvaló, hogy mindezt a képet nem lehet egy-ugyanazon szertartásban kiábrázolni. Vagy az egyiket, vagy a másikat. Melyiket kell hát a keresztségben kiábrázolnunk, hogy eltaláljuk annak eredeti jelentését? Minek a szimbolikus feltüntetése ez a sákramentum?

Csakugyan a meghalásnak és a halálból új életre kelésnek?

A baptisták Pál apostolra hivatkozva ezt állítják. Egy helyt ugyanis ezt írja az apostol: "Akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg; eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba, hogy amiképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk." (Róm. 6, 3-4.). És ugyanez a gondolata visszatér még egyszer más helyen. (Kol. 2,12.). Nem vállalkozhatunk most arra, hogy minden részletében megvitassuk ezt a nyilatkozatot, arra sem, hogy eloszlassunk néhány félreértést, ami az idézett fordítás gyarlóságából fakadhat. Az eredetiben, minden tömörsége mellett, világosabb az apostol beszéde. Most csak a dolog lényegére tekinthetünk, - az pedig elég világosan kitűnik ebből a fordításból is. S az a következő. Itt igenis szó van az újjászületésről, és pedig abban a kettős képben, hogy az egyrészt meghalás, másrészt új életre kelés. És szó van Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról. És szó van a keresztségről. De figyeljük meg: párhuzamba van itt állítva az újjászületés kettőssége a Jézus Krisztus megváltó munkájának kettősségével: az Ő halála és eltemettetése által van a mi régi emberünknek elmúlása egyrészt, és az Ő dicsőséges feltámadása által van a mi új életre való elindulásunk másrészt. Azonban nincs itt párhuzam - pedig a baptisták felfogását csakis ez igazolná, - az újjászületés kettős oldala és a keresztségnek valamilyen kettős szimbolizmusa között: nincs halvány célzás sem arra, hogy ez a halál és feltámadás alámerülésben és felbukkanásban jutna kiábrázolásra. Csak belemagyarázni lehetne ezt a gondolatot Pál apostol szavaiba, - ha egyebünnen biztosan tudnánk, hogy a keresztségnek ilyen felfogása élt őbenne. De máshonnan nem lehet bizonyítani. Ebből az egyetlen - ha kétszer is előforduló - gondolatából akarják bizonyítani. De kissé közelebbről megnézve szavait, azok éppen ezt nem bizonyítják. Az apostol hirdeti itt azt, hogy aki megkeresztelkedett, az egy megfeszített és feltámadott Krisztussal vállalt és kapott közösséget, tehát annak életében meg kell látszania a teljes megváltásnak, a régi élet megszűnésének s egy új élet kibontakozásának; tehát Isten megváltó kegyelméből nem csinálhat magának a keresztyén ember ürügyet a továbbvétkezésre. De hogy ez a nagy lelki átalakulás hogyan jelképeztessék a keresztségben, arról itt egyáltalán nincs szó. Sehol sincs szó az egész Szentírásban a keresztség két külön mozzanatáról, a keresztségnek alámerülésre és előbukkanásra való szételemzéséről, - ami olyan fennen hangsúlyozott gondolata a baptistáknak. Szép gondolat; kifejező gondolat. A keresztség nagyon sokat-mondó, megkapó szertartás, ha ezzel a gondolattal hajtják végre - bemerítkezés formájában. De nem bibliai gondolat. Nem ennek a gondolatnak kiábrázolására rendeltetett a keresztség eredetileg.

Mi hát az a képes szemléltetése az újjászületésnek, amelyet jelképeznie kell a keresztségnek? - A sokféle kép és hasonlat közül, amivel szemléltethető volna ez a hívő emberben végbemenő csoda, a legegyszerűbb és legősibb: a megtisztulás. A bűnös ember tisztátalan. A bűn szenny az ő lelkén. Krisztus által tisztává lesz. Éspedig kettős értelemben. Tisztává lesz mindenekelőtt Isten színe előtt. Isten az Ő nagy megbocsátó szeretetében eltörli az ember sok tisztátalanságát, nem tekinti az ő bűneit, és úgy fogadja, mint mocsoktalan gyermekét. S ugyanakkor tisztává lesz az ember annyiban is, hogy az ő tisztátalan természetét újjáteremtő Isten új szívet, tisztát ad neki. A tisztulásnak még folytatódnia kell. Az új természetnek sok nehéz harcot kell megvívnia a régivel. De már megvan. Egy nagy megújító tisztuláson átesett az ember s a bűn, amelyet eddig szolgált, ellensége már ezentúl.

Ennek a lelki tisztulásnak, amit az újjászületésben elnyerünk, egyszerűségében is hatalmasan beszélő jelképe a vízzel való megmosatás. Így érthették meg a keresztség szertartását az első tanítványok minden magyarázat nélkül, - mert hiszen ismerték ők már jól az Ótestamentumból a szent mosakodások, tisztálkodások szertartásait. Sőt még a pogány vallásokban is ősidők óta ismeretes gondolat volt az, hogy amint mosakodás által megtisztulunk az emberek előtt való piszoktól, hasonló tisztuláson kell átmennie annak, aki isteneivel akar társalkodni. Aki előítélet nélkül végigolvassa az Újtestamentumot, lépten-nyomon megfigyelheti, hogy a keresztséggel az első keresztyének ezt az isteni kegyelemben való megfürösztetést és megmosatást akarták jelképezni - és semmi mást.

Ez a gondolat pedig kifejezésre jut akkor is, ha a megkereszteltnek teste nem merül el a vízbe, hanem csak végig ömlik rajta, vagy reá hull a tisztulást jelentő keresztvíz. Az Ótestamentumban is ismeretes volt már a "meghintés" által való tisztulási szertartás, akár az áldozati vérrel, akár vízzel. Nincs tehát semmi okunk, hogy a bemerítés formáját akár szükségesnek, akár egyedül helyesnek, akár eredetileg rendeltnek tartsuk. Az ilyen felfogás, ha a Bibliára hivatkozik, - egyszerűen tévedésben van és felvilágosításra szorul.

2. A keresztség eredeti neve.

A keresztségnek bemerítési módja mellett felhozzák a baptisták azt az érvet is, hogy az a szó, amellyel az újtestamentumi nyelv, a görög, megjelöli a keresztséget, bemerítést jelent. Görögül: keresztelni - "baptizejn"; keresztség - "baptizmosz". Innen maga a baptista elnevezés is. Ebben az állításban van igazság, - de az egész állítás - csak fél igazság. Hogy áll a dolog? Ezek a szavak eredetileg csakugyan bemerítést jelentettek és ezt a jelentést meg is tartották, de megtörtént velük az, ami minden nyelvben meg szokott történni a szavakkal, hogy az eredeti jelentésükhöz még hozzájárult egy másik jelentés is, hogy ne mondjuk: több más jelentés. Arról nem is szólva, hogy a fizikai cselekvést, vagy történést kifejező szavaknak ki szokott alakulni egy "átvitt" értelme is, úgy hogy lelki dolgokat fejeznek már ki képlegesen, - az is meg szokott történni, hogy még magában a testi világban is kitágul az értelmük. Például jól tudjuk, hogy mit jelent eredetileg az a szó: "átugrani". Mégis, ha azt mondom: "átugrottam egy szóra a szomszédba" - már nem az első szoros értelemben vesszük ezt a szót. Általánosabban: fürge mozgást értünk alatta. Jól tudjuk, mit jelent "gyújtani". És ma már a villanylámpáról is azt mondjuk, hogy "felgyújtjuk", pedig a szó eredeti értelmében itt nem lehetne a "gyújtásról" beszélni. Hogy tehát a keresztséget jelző görög szó eredetileg bemerítést jelentett, az magában még nem bizonyít semmit. Az a kérdés: mit jelentett ez a szó az újtestamentumi használatban?

Erre feleletül csak egy sokatmondó példát. A Márk evangéliuma (7, 3-4.) elmondja, hogy milyen tisztálkodási szertartásai voltak a farizeusoknak. Megmosták - és pedig akkor is, ha testileg nem voltak bepiszkolva - vallási okokból a kezüket, az edényeiket - még a nyoszolyáikat is. Nos, - a "megmosás" szó az az eredetiben a "baptizejn". Úgy képzeljük-e hát, hogy a heverő ágyaikat, a Napkeleten szokásos díványokat "bemerítették" a vízbe? Nyilvánvaló, hogy "baptizejn" itt már nem azt az eredeti, szoros értelemben vett alámerítést, hanem általában a vízzel való érintkezésbe hozást jelenti, akármilyen formában, még ha az Ótestamentumban már régen gyakorolt "meghintés" formájában is.

Vagy tekintsük meg ennek a szónak átvitt értelmét. Az Újtestamentum beszél "Szent Lélekkel való megkereszteltetésről". A Szent Lélekbe való "bemerítést" akarná ez jelenteni? A baptista "bemerítkezés" értelmében akkor az embernek lelkileg egészen bele kellene merülnie a Szent Lélek áradatába, - de aztán megint ki is kellene jönnie belőle! Nyilvánvaló, hogy más kép lebeg ilyenkor az újtestamentumi írók képzelete előtt. Az, amit úgy neveznek Jóel próféta nyomán, hogy a "Szent Lélek kitöltetik". S amint a mennyekből alááradó Szent Lélek "megkereszteli" azokat, akikre kiöntetik, - úgy a keresztség külsőségében is a "baptizmosz" jelentheti a víznek az emberi testre való reáöntését, a szó eredeti, szoros jelentésétől eltérően.

3. Az újtestamentumi gyakorlat.

De - mondják a baptisták - akármi legyen is a görög szónak az értelme, tény mégis az, hogy a Bibliában feljegyzett keresztségek bemerítkezés által történtek. Nos hát ez érdekes példája annak, hogy az ember, ha sokszor hall valamit határozottan állítani, milyen könnyen elhiszi azt kétségbevonhatatlan igazságnak. Voltaképpen ez az állítás teljesen a levegőben lóg. Egyetlen bizonyítékkal lehetne megtámasztani, - de az sem helytálló; azzal a ténnyel t.i, hogy Keresztelő János a Jordán vizében keresztelt. Először is: nemcsak ott keresztelt, hanem másutt is. A János evangéliuma (3,23.) kifejezetten megemlíti "Énont, Sálemhez közel", mint olyan helyet, ahol János keresztelt. Ez a hely pedig, ha nem tudjuk is megállapítani, hogy hol volt, bizonyos, hogy nem a Jordán partján volt. Az evangélista megemlíti, hogy azért volt alkalmas hely a tömeges keresztelésre, "mert ott sok víz volt". Ilyesmit pedig nem szoktak folyóvíz melletti helyekről mondani, mert azokról úgy is tudja mindenki, hogy nem szenvednek vízhiányban. "Énon" neve is, a szó zsidó jelentése szerint arra vall, hogy forrásvízben gazdag vidék volt. Ott tehát sokakat lehetett a természet szabad ölén - mert hiszen János az Isten ege alatt végezte működését - megkeresztelni. De nehéz elképzelni, hogy ez a keresztelés - "bemerítkezés" volt. Az pedig, hogy egyébként János a "Jordán vizében" keresztelte meg a megtérőket, szintén nem jelenti még, hogy mindenestől alámerítette őket. Olvassuk, hogy megkeresztelése után Jézus "feljött a vízből". Azt jelenti ez, hogy egészen benne volt előbb? A szerecsenországbeli komornyikról is azt olvassuk (Ap. Csel. 8, 38-39.), hogy Fileppel, akitől megkeresztelését kérte, a szekérről "leszállának mind a ketten a vízbe" és azután "feljöttek a vízből". Ha ez azt jelenti, hogy a szerecsenországbeli új tanítvány egészen lemerítkezett a vízbe, akkor ugyanúgy jelenti azt is, hogy Filep, aki végrehajtotta őrajta a szertartást, szintén alámerült vele együtt a vízbe, mert hiszen együtt van itt szó mindkettőjükről. Nyilvánvaló, hogy itt nem szabad a szavakon és a ragokon lovagolni. A magyar ember is beszél arról, hogy ő lemegy a Tiszára és feljön a Tiszáról, és ez alatt nem érti senki sem azt, hogy ő rajta járt volna a vízen, - a Tisza "hátán", mint ahogy a nyelvünk kifejezi. Ugyanígy a bibliai nyelvben sem szabad ezt a vízben való megkereszteltetést és a vízből való kijövetelt szélsőségesen értenünk, mintha okvetlenül teljes bemerülés történt volna ott.

A Jordánban utóvégre még megtörténhetett volna ez, de a Jeruzsálem és Gáza közötti úton, amerre Fileppel kocsizott a komornyik, ugyan hogyan történhetett volna meg? Nincs ott tó, nincs ott folyóvíz, sem forrás. "Jutának egy vízhez" - olvassuk. Nem lehetett más, mint útszéli mélyedésben megmaradt esővíz. Hát pünkösd napján a megtért 3000 embert ugyan hogyan "merítették" be - Jeruzsálem városában az apostolok? El lehet képzelni ezt a tömeges keresztséget rövid idő alatt ("azon a napon") másként, mint meghintés által? (Ap.Csel. 2,41.) Hát Kornéliust és a házanépét (Ap.Csel. 10,44-48.), vagy a filippibeli börtönőrt és házanépét (Ap.Csel. 16,33.) hogyan merítette volna be Péter, illetve Pál apostol? Kivitték őket a tengerpartra? Az utóbbi esetben "azonnal" - éjnek idején? Vagy volt a házuknál valamilyen fürdőmedence?

Sohasem gondolták végig ezt a dolgot azok, akik olyan nyugodt bizonyossággal állítják, hogy a Bibliában feljegyzett keresztségek mind "bemerítés" által történtek.

A mi református keresztyénségünk semmiben sem távolodott el az eredeti keresztelés külsőségétől, amikor a vízzel való leöntést gyakorolja és ezzel híven és egyszerűségében is hangosan szóló bizonyságot tesz arról, - hogy Krisztusban bűntől való tisztulást készített nekünk Isten.

Sokak számára az egyháztagság kérdésében rejlik az a pont, amelynél útjuk elválik a mienktől és a baptisták felé kanyarodik. Közkeletűbb módon úgy is mondhatnánk, hogy a gyermekkeresztség dolgában vallanak a mienktől eltérő felfogást, és ezért lesznek baptistákká. De világosabban áll előttünk az egész kérdés, ha nem úgy vetjük fel, mint rendesen szokás, hogy: helyes-e megkeresztelni kisdedeket is, hanem úgy, hogy: hozzátartozhatnak-e Krisztus egyházához kisdedek is? Nyilvánvaló, hogy ez az alapvető kérdés. Ettől függ az is, hogy hogyan dől el amaz a másik kérdés. Mert bizonyos, hogy a keresztség az egyház tagjai közé, a Krisztus nyájába való felvételnek a sákramentuma. Akiknek a Krisztus gyülekezete kiszolgáltatja a keresztséget, azokról elismeri ezáltal, hogy őhozzá tartoznak. Helyes dolog tehát megkeresztelni bárkit is, aki keresztyén gyülekezetek tagjául tekinthető és tekintendő. Csak az olyan egyéntől van joguk a keresztyéneknek megtagadni a keresztséget, akit nem tartanak maguk közé valónak. Ezért kérdezzük hát: tartozhatnak-e kisdedek is a Krisztus egyházához?

A baptisták, amikor a kisdedek keresztségét elvetik, voltaképpen erre a kérdésre adnak tagadó feleletet. Ők úgy vonják meg a keresztyén gyülekezet körül a kerítéseket és a sorompókat, hogy azokon, ha nem is csak felnőttek, de mégis csak bizonyos érettségre eljutott lelkek juthatnak belül, azonban a kicsinyek kívül rekednek. Még ha az eddig megvilágított kérdésekben egyetértenének is velünk, vagyis, ha éppúgy vallanák is, mint mi, hogy a keresztség nem szerzi, vagy nem közvetíti az üdvösséget, csak megpecsételi azt, mert azt nem külsőség által, hanem hit által nyerjük el, és ha egy véleményen volnának velünk a keresztség külsőségeinek szimbolikus jelentését illetőleg is és nem akarnák bemerítkezés által a meghalást és feltámadást, hanem egyszerűen a vízzel való érintkezés által a megtisztulást jelképezni: hátramaradna egy nagyon fontos ellenvetésük a mi felfogásunk ellen. Azt mondanák ugyanis, hogy a megtisztulásnak ezt a külső megbizonyosító jelét csak azoknak szabad kiszolgáltatni, akiknél biztosítékunk van rá, hogy a külső jel megfelel a belső valóságnak, az újjászületésben elnyert szívbeli megtisztulásnak. Ez a biztosíték pedig abban keresendő, hogy vajon bizonyságot tud-e tenni a megkeresztelendő az újjászületéséről, Jézus Krisztus által elnyert bűnbocsánatáról és belső megváltozásáról?

Ez az álláspont két mozzanatból áll és csak az egyik, az utóbbi választ el bennünket egymástól. Az első mozzanat benne az, hogy a keresztség külső sákramentumát nem szabad akárkinek kiszolgáltatni, mert hiszen ha megkülönböztetés nélkül akárkit felvesz tagjai közé így az egyház, hogy maradhat meg a tisztasága? A Krisztus egyházában csak azoknak van helyük, akik valóban az Ő tanítványai és az Ő vezetése alatt állnak. Természetes, hogy mi emberek nem látunk bele egymásnak a szívébe. És ezért a földi látható egyház tagsági határai soha nem esnek pontosan egybe az Isten láthatatlan egyházának határaival, amelyek majd az örökkévalóságban tűnnek ki. Mi sokszor a Krisztus tanítványai közé tartozóknak ismerünk el valakit, amikor pedig csak valamilyen csalóka látszat áldozatai vagyunk. És viszont nem egyszer nem ismerjük fel az Ő kegyelmének munkáját olyan emberek életében, akikben pedig az megvan. Ezért a földi egyháztagság és vele együtt a keresztség is, mely emberi kezekre van bízva, soha nem igazodhat abszolute bizonyos ítélet szerint. Történhetnek tévedések, és mindig számolni kell azok kockázatával. Ebből nem az következik, hogy mivel úgysem végleges a mi emberi megkülönböztetésünk, tehát ne is gyakoroljuk azt, hanem ellenkezőleg: annál óvatosabban és lelkiismeretesebben gyakoroljuk, hogy legalább mennél jobban megközelítsük vele Istennek a gondolatait. Csak komoly biztosítékok alapján avathatunk embereket a keresztyén egyház tagjaivá. Ebben nincs különbség a baptista és a református felfogás között.

A másik mozzanatnál van az eltérés, amikor a baptisták azt is megállapítják, hogy szerintük az öntudatos bizonyságtétel az egyetlen megnyugtató biztosíték. Mi ezenkívül ismerünk egy másikat is: a keresztyén nevelést. Az öntudatra ébredt embertől, felnőttől és a felserdült ifjútól mi is elvárjuk az öntudatos bizonyságtételt. Mert ezen a fejlődési fokon, ha valaki öntudatosan nem tud beszámolni arról, hogy Krisztusban elnyerte bűnös emberi mivoltának az újjászületését, az meglehetősen biztos jele annak, hogy még nem is nyerte el azt. Ha felnőtt korban keresztelnek meg valakit, aki azelőtt zsidó, mohamedán, pogány, vagy akármi volt is, a mi meggyőződésünk is az, hogy számon kell kérni tőle, megismerte-e és pedig a maga életében az Istennek szabadító kegyelmét. Sőt a kiskorukban megkereszteltektől is, mihelyt öntudatos emberekké nőnek meg, számon kérjük ezt - és erre való a konfirmáció ünnepélyes alkalma. De amíg eljut az emberi lélek erre a fejlettségi fokra, addig - az a meggyőződésünk, - nagyon sok minden végbemehet benne, amiről még ő maga sem tud számot adni sem magának, sem másoknak. Az tehát, hogy egy fejletlen gyermek még nem tud öntudatosan vallást tenni a benne végbement újjászületésről, távolról sem jelenti azt, hogy az újjászületés nem ment végbe benne. Ha az öntudatos hitvallást állítjuk fel az egyetlen mértéknek és garanciának, akkor kirekesztünk az egyház tagságából megszámlálhatatlan sok emberi lelket, aki pedig éppúgy részesült Isten kegyelmében és éppúgy tagja Isten akaratából a Krisztus testének, mint akármilyen hitvalló. Várnunk kell még talán hosszú évekig, míg ők maguk is tudni fogják ezt és be is tudnak róla számolni, - de a valóságban ők már újjászületett emberek és ezért jogunk és kötelességünk őket a keresztséggel is megpecsételni, mint a keresztyén egyház tagjait.

Ez az eset forog fenn a mi meggyőződésünk szerint mindig, amikor neveltetésénél fogva az emberi lélek eleitől kezdve ki van téve az Evangélium hatásának. Ahol egy zsenge, fogékony gyermeki lélek szüleinek és tágabb környezetének a szavából s a keresztyén egyház nevelő munkájából úgyszólván az első lélegzetétől kezdve és az anyatejjel együtt magába szívhatja Krisztus ismeretét: ott mi biztosítva látjuk azt, hogy Isten Lelke elvégzi a maga munkáját - éspedig eredményesen. Az egyházhoz tartozó családok kicsiny gyermekeit ezért tekintjük mi szintén az egyházhoz tartozóknak, kiszolgáltatva nekik a keresztség sákramentumát is.

S ebben a meggyőződésünkben és eljárásunkban nemcsak a magunk belátására támaszkodunk, hanem összhangban vagyunk a mi Urunknak Jézus Krisztusnak szándékaival és az egész Szentírás szellemével is.

Megfontoltan hivatkozunk Jézus szándékaira és a Szentírás szellemére, nem pedig kifejezett utasításaira, - mert ilyenek nincsenek. Vége-hossza nincs a vitatkozásnak, ha az ember a gyermekkeresztség helyességét és helytelenségét bibliai idézetekkel akarja eldönteni, - mert nincsenek a Bibliának olyan betű szerint idézhető nyilatkozatai, amelyek ezt a kérdést eldöntenék. Amikor Jézus a keresztségről beszél, sohasem érinti távolról sem ezt a kérdést. Ha elfogadjuk is azt a véleményt, hogy Ő ilyenkor mindig felnőttek megkeresztelésére gondol, abból nem lehet még semmi következtetést sem levonni, mint ahogy abból sem - ha elfogadjuk ténynek, - hogy az apostolokról szóló történetekben is mindig felnőttek megkereszteléséről van szó. Ez egészen természetes. A keresztyénség, amikor elindul útján, hogy egyházzá fejlődjék és meggyőzze a népeket, - először természetesen a felnőttekhez fordul, s azokat nyeri meg. Csak egy későbbi lépésnél válik aktuálissá az a kérdés, hogy mi a helyzetük azoknak a gyermekeknek, akikkel Isten megáldja Krisztushoz megtért felnőttek házasságát. Olvasunk ugyan arról, hogy Péter Kornéliussal együtt megkeresztelte mindazokat, akik "az ő házánál" voltak (Ap.csel. 10.), Pál is a filippibeli börtönőrt az "övéivel" együtt (Ap.csel. 16, 33.). De arról nem szól a történet, hogy milyen korúak voltak ezeknek a családoknak a tagjai. És mindenki a szerint képzelheti el a dolgot, hogy már eleve lehetségesnek tartja-e, vagy nem, a gyermekkeresztség előfordulását az apostoli korban.

Van azonban két bibliai érv, amelyre hivatkozhatunk. Egyik sem vitatható. Mind a kettő beleszövődik az Isten kijelentésének egész szövedékébe úgy, hogy nélkülük az Evangélium nem is volna az, ami.

Az egyik fontos bibliai igazság az, hogy amivel az értelem járul hozzá a keresztyén élethez, az nem lényeges ahhoz. Lehet az nagyon fontos, úgy, hogy értelmesség nélkül nem fejlődhet sokra a keresztyén ember, de nem az értelmesség teszi keresztyén emberré. Pál apostol is szüntelen azt kívánja az olvasóinak, hogy bővölködjék az ő keresztyénségük "értelemben", "ismeretben", "bölcsességben"; és János levelei is állandóan hangsúlyozzák, hogy "tudni" is kell a hívő embernek, hogy mi az, amit hite által kapott. De ezt az öntudatosodást mindkét szentíró olyan embereknél sürgeti, akik már a nélkül is, vagy legalább is, annak akármilyen csekély mértéke mellett is Krisztuséi voltak. Krisztuséivá nem az értelmünk által leszünk, hanem valami más által: a szívünk bizodalma, a hit által. Sokszor úgy áll a dolog - távolról sem mindig! - hogy fordított arányban van az ember értelmi fejlettsége és hívő képessége. A "bölcsek és értelmesek elől", a nagyon öntudatos emberek elől, sokszor "elrejtetik" az, ami "megjelentetik" a "kisdedeknek és csecsszopóknak", a naiv, egyszerű, gyermeteg lelkeknek.

Ha az értelmi öntudatosság volna az az ajtó, amelyen át belépünk Isten országába, akkor a kicsiny gyermekek oda még nem juthatnának be; meg kellene várniuk, míg kivetkőznek gyermetegségükből. Az Evangélium azonban éppen ellenkezőleg azt hangsúlyozza lépten-nyomon, hogy a felnőtteknek is éppen gyermekekké kell lenniük, vissza kell szerezniük a szívüknek üde, fogékony, bízni tudó egyszerűségét, csak akkor lesz az övék a mennyeknek országa. A gyermek tehát azért, mert gyermek, nem hogy nincsen még diszkvalifikálva arra, hogy Jézus tanítványa és a kegyelem részese legyen, hanem jobban van rá kvalifikálva, mint bármikor későbben lesz egész életében. A gyermeknek nem a sorompón kívül van a helye a keresztyének gyülekezetében, hanem annak kellős közepében, az Úr Jézus Krisztus ölében, mert Ő tud legjobban odasimulni Őhozzá! Nem mondhatjuk neki mi felnőttek: "megvárjuk, amíg úgy tudsz hinni, mint mi". Ellenkezőleg, azt kell mondanunk neki: "bárcsak mi is úgy tudnánk hinni, mint te!"

A másik nagy bibliai igazság pedig az, hogy Isten az Ő országa építésében, akármennyire természetfeletti erőket áraszt is ki és használ is fel, nem mellőzi azokat a természetes utakat és módokat, amelyeket Ő maga szerkesztett bele az emberi életbe, hanem ezeket állítja éppen az Ő csodás, titkos erőinek a szolgálatába. Ezek között pedig utolérhetetlenül fontos az az összefüggés, amelyben a család körében van egymással a szülők és a gyermekek nemzedéke. A család az a láncszem, amely a múltat szakadatlanul tovább fűzi a jövőhöz és viszont. Minden, ami csak van az emberi életben, addig áll fenn, amíg szolgálatában áll a család, - így a nyelv, a szokások, az erkölcsök, a nemzeti érzés, stb., stb. Mihelyt a család cserbenhagy egy elvet vagy eszmét, annak sorsa meg van pecsételve. Az nem rakódik már bele az új generáció alapjaiba. De amíg a család hódol valaminek, addig az él és uralkodik, mert azokban az években vésődik bele az életnek újonnan nekiindult gyermekekbe, amikor alapformáját kapja meg a lényük, és onnan soha többé ki nem törölhető.

Ezért van az, hogy az Ótestamentumban százszor, meg ezerszer van szó arról, hogy az apákról a fiakra szállnak Istennek ígéretei és áldásai, és az Újtestamentum is határozottan állítja, hogy nem "tisztátalanok", hanem "megszenteltek", vagyis az Isten számára különválasztottak azok a gyermekek, akiket hívő szülők, vagy akár csak egy hívő szülő gondjára bízott az élő Isten (I. Kor. 7,14.). A család összefüggő egység az Isten szemében is. Az Ő gondolatainak egyik legfelségesebbikét mellőznénk és ígéreteinek egyik legdrágábbikát vetnénk el hálátlanul, ha nem értenénk meg azt, hogy ő nemcsak egyéni lelkeknek adja kegyelmét, hanem egész "házak népét" is kiválasztja az Ő szolgálatára.

Az Ószövetség idején tudták, hogy az Isten népéhez tartozó apák fiai is részesei a szövetségnek. Nem a testi leszármazás miatt, hiszen hiába volt a testi leszármazás, kivettetett Izráelből az, aki alkalmatlannak bizonyult a közös szent hivatás szolgálatára, és viszont idegen testi származás mellett is felvétetett a szövetségbe az, aki az egy igaz Istenhez tért az ő bálványaitól. Hanem részesei voltak a fiak a szövetségnek azért, mert eleitől fogva bele voltak állítva már legzsengébb ifjúságukban az Isten népének nevelő környezetébe. Mert tudták, hogy ez Isten akarata szerint mit jelent: azért szolgáltatták ki az ótestamentumi hívek a szövetség külső jegyét, a körülmetélkedést is már a kisdedeknek.

Az Újszövetség napjaiban sincs másként. Azt a gyermeket, akit Isten hívő szülők kertjébe plántált, magának akarja felnevelni eleitől fogva. Pál apostol, amikor párhuzamba állítja egymással a régi körülmetélkedést az Újszövetséghez való tartozás külső jelével, a keresztséggel (Kol. 2, 11-12.), nem beszél ugyan arról, hogy helyes-e az utóbbit is kiszolgáltatni kisdedeknek, mint ahogy az előbbivel történt annakidején. De ha Isten ma is úgy felhasználja céljaira és beleiktatja terveibe a családot, mint annakidején, akkor ebből világosan következik, hogy a keresztség kijár az Őbenne hívők gyermekeinek is, mert azok is az Ő népe.

Nem azt jelenti ez, hogy a gyermeki lélek felnyílása előtt már szendergő állapotban talán éppen a keresztségnek valamilyen varázslata által végbemenne a Szent Lélek újjászülő munkája. Az lelki úton megy végbe, - az emberi léleknek meg kell ismernie Istennek szeretetét és be kell azt fogadnia. Ehhez pedig már a gyermeki léleknek valamelyes kifejlődése szükséges. De milyen mértékű kifejlődése? Ki tudná megvonni a határt? Ki tudna belátni abba a titokzatos műhelybe: az ébredező gyermeki lélek világába, hogy ellenőrizze, mikor hull bele az Evangélium magja és mikor kel ki benne annak élő csírája? Ki tudná meglepni a hajnal idején az első világosság sugarát? Aki vállalkoznék rá, az ám tartsa vissza a keresztséget a kisdedtől, és amikor napról-napra figyelte, állapítsa meg majd, hogy: most mozdult meg kicsiny lelkében először a hit az iránt a szerető Isten iránt, az iránt a csodálatos Jézus Krisztus iránt, akinek jelenlétét nem kerülhette ki szülei hajlékában. És majd szolgáltassa ki akkor neki a keresztséget, mint Krisztusban már hívő léleknek.

Erre a képtelenségre azonban még senki nem vállalkozott. Nincs más választás: vagy a baptista álláspont, vagy a mienk. A baptisták azt mondják: majd, ha fönn ragyog a lelked egén a Megváltó napja, teljes öntudatossággal, elismerjük, hogy az Övé vagy, és megkeresztelünk. Mi azt mondjuk: még soká lesz, amíg ezt eléred, még addig is eltelik néhány év, amíg csak derengeni kezd lelkedben a kegyelem napja; még éjszakában szunnyad a lelked; de tudjuk, hogy útban van már számodra a felkelő nap, s azért nem várakozunk; nem is lessük: jön-e már, hanem előre elismerünk a világosság gyermekének, és a keresztséggel is megpecsételjük, hogy hozzánk tartozol, a Krisztus népéhez.

Hogy ez az előlegezett bizodalom sokszor megcsal? Hogy a keresztyén nevelés nem elég garancia az egyháztagságra, mert sokszor szomorú romlásba hanyatlik a legjobban indult lélek is? Erre csak azt feleljük, amit már fennebb mondtunk: az egyháztagság tisztaságára nincs abszolút garancia. Az öntudatos hitvallás alapján kiszolgáltatott felnőtt-keresztségre is rácáfolhat a megkereszteltnek későbbi élete. Az, hogy később nagyon messze elkalandoznak pásztoruktól, szakadékokba zuhannak, sivatagokba tévednek, a bárányok csakúgy, mint a juhok: nem változtat annak igazságán, hogy bárányok is vannak a nyájban, nemcsak juhok.

Az eddig felsorolt magyarázatokon kívül van még egy, - és a gyakorlatban a legtöbb esetben ez a döntő. Egyéb magyarázatok is, amivel egyesek indokolják, hogy baptistákká lettek, sokszor csak látszólagos magyarázatok, amelyek mögött voltaképpen az lappang, amiről most befejezésül szólnunk kell. Sokan azért lesznek baptistákká, mert eltérnek tőlünk a keresztyén ember közösségi kötelességeiről való felfogásban.

Legtöbbször ilyen gondolkozásmódban mutatkozik ez: Nem is nagyon vitatkozunk azon - mondják magukban, - hogy a keresztségnek bemerítkezésnek kell lennie, nem pedig leöntésnek, mint ahogy a református egyházban szokás; arról sem, hogy csak felnőtteket szabad megkeresztelni, nem pedig kisdedeket is, mint a református felfogás szerint; mert hiszen ezeknél még sokkal nagyobb bajok vannak a református egyházban, amelyek miatt nekünk azt el kell hagynunk. Mert hiszen - folytatják - ha a keresztség a leöntésben csakugyan az újjászületésben való megtisztulást van hivatva kiábrázolni, ezrével vannak megkeresztelt emberek, akik ezen a lelki megtisztuláson sohasem mentek át a református egyházban. És még hogyha igaza van is a református egyháznak - mondják - és csakugyan hívő szülőknek a kisdedeit is meg kell keresztelni, mert bízni lehet abban, hogy Isten kegyelméből felserdülvén, öntudatos hitvallást is fognak tenni: vajon számon tartja-e a református egyház, hogy azok a szülők, akiknek gyermekét keresztség alá bocsátja, csakugyan istenfélő emberek, akiknek nevelése keresztyén nevelés lesz, és a konfirmáció alkalmával csakugyan komoly hitvallást kíván-e a felserdült gyermektől? A református egyházban - ebbe foglalható össze röviden a panaszuk - nincsen egyházfegyelem, amely gondoskodnék az egyház tisztaságáról, vigyázva arra, hogy valóban Krisztusban hívő emberek és csak ilyenek gyermekei jussanak az egyháztagság kötelékébe, ha pedig nem odavalóknak bizonyulnának, akkor onnan kirekesztessenek. Mivel pedig a Krisztus híveinek nem szabad elkeveredniük a hitetlenekkel, hanem egymással külön közösséget kell alkotniuk, hogy úgy harcolhassanak azután a világ ellen, védekezve és hódítva egyaránt, - így következtetnek - ezért ebből a hitetlenekkel telekeveredett egyházból ki kell vonulni, és komoly fegyelmet tartó tiszta közösségbe kell átlépni, mint amilyenek a baptisták gyülekezetei. Sűrűn hivatkoznak Pál apostol szavaira: "Ne legyetek hitetlenekkel felemás igába....Annakokáért menjetek ki közülük és szakadjatok el..." (II. Kor. 6,14, 17.)

Nyilvánvaló, hogy a ténymegállapításaikban nagyon sok igazság van. Be kell vallanunk: az egyházfegyelem, amely valamikor éppen a mi egyházunknak volt az erőssége, siralmasan elhanyatlott. Ma csakugyan az a rend, vagyis az a rendellenesség uralkodik egyházunkban szerte-széjjel, hogy akit az állami törvény paragrafusai szerint reformátusnak jelez az anyakönyv, a szüleinek vallása, vagy egyezsége alapján, az már ennél fogva református egyháztag számba megy. A legtöbbször bizony nem néz utána egyházunk annak, hogy nem istentagadó-e, vagy nem él-e cégéres bűnökben az illető. Ez ellen a mi lelkiismeretünk is, éppen azért, mert református lelkiismeret, tiltakozik.

A baj ott következik: amikor ebből a helyes megállapításból a kiválás kötelességét vonják le. Éspedig azért vonják le, mert azt hiszik, hogy a keresztyén embernek kötelessége megszakítani összeköttetését az olyan egyházzal, mely tagságában megromlott, és kötelessége okvetlenül és azonnal tiszta tagságú egyházi közösséget formálni.

Két hibás indítóok dolgozik itt bennük. Az egyik az egyház egysége iránti érzéketlenség. A látható, földi egyház egységéről van itt szó. Igaz, hogy Jézus Krisztus nem azt ígérte meg, hogy "lészen egy akol és egy pásztor", hanem azt, hogy "lészen egy nyáj és egy pásztor". Amaz, a külső egységet jelentő kifejezés hibás fordítása Jézus szavainak, és egészen érthető, hogy a római egyház hatása alatt terjedt úgy el a köztudatban, - mert hiszen ez az egyház csakugyan úgy fogja fel, hogy Jézus maga szervezte meg a földön az egyház intézményét, s azért az csak egyetlen egy lehet s ez éppen a római katolikus egyház, minden egyéb egyházi szervezet pedig jogosulatlan. Jézus nyilván arra helyezi a hangsúlyt, hogy - ha nem egy akol keretei között van is, - de a nyáj legyen egy; mind az Övéi legyenek a juhok és a bárányok. S amikor utolsó imádságában azért könyörgött: "hogy mindnyájan egyek legyenek,...hogy elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem" (Ján. 17,21.), akkor sem arra gondolt, hogy szervezetben, hanem szeretetben legyenek egyek az Ő tanítványai. Jól tudjuk, hogy felekezeti válaszfalakon át is, lehet lelki egység a keresztyének között, és ugyanazon felekezeti falakon belül is hiányozhat ez a lelki egység. Ez az utóbbi tehát a lényeges.

De bizonyos, hogy az a másik, a külső sem mellékes. A lelki egység mégis maga után vonja a külső együvé tartozást is, és ha azt mégsem sikerül megteremtenie, fájdalmas hiányt érez. A Krisztus híveinek külső szétszakadozottsága kétségtelenül hiánya és szégyene a keresztyénségnek, és nagy akadálya annak, "hogy elhiggye a világ", hogy Krisztus az Isten-küldötte Úr.

Hogy ma megvan ez a szomorú felekezetekre oszlás, annak hosszú története van, és megint csak hosszú, nehéz küzdelmek gyógyíthatják be az évszázadokon át szakadt hasadékokat. De ha ezen ma egyhamar nem változtathatunk is, nyilvánvaló kötelességünk az, hogy legalább ne rontsuk a helyzetet, ne szaporítsuk a szakadásokat. Súlyos felelősség nyugszik mindenkin, aki elősegíti az eddigi felekezetek mellett még újabbak keletkezését! Nem az Isten akaratával egy irányban, hanem azzal ellenkező irányban munkálkodik. Kivételes esetekben előfordulhat, hogy Isten rendelése az Ő egyházának testén egy újabb repedés következése. Így volt a reformáció idejében is. De a reformátorok nem akartak új egyházi szervezetet alakítani. Őket kényszerítették reá, mert nem tűrték meg őket az Evangélium tiszta és világos hirdetésével az akkori római egyházban. Nem volt más választásuk.

De akármilyen kétségbeejtőnek lássa is valaki ma a református egyház romlását; ebből az egyházból még senkit sem zavartak ki azért, mert hűséges és engedelmes akart lenni az Evangéliumhoz! Aki ebből kivonul, hogy új felekezetet alakítson, vagy annak kialakításában részt vegyen, az a maga jószántából teszi!

Nyilván nincsenek ennek tudatában a legtöbben, különben nem vállalnák érte olyan könnyen a felelősséget, hanem visszarettennének tőle! Amíg nem ad reá Isten kényszerítő parancsot, addig az Ő híveinek a meglevő egyház kebelében, amelyben szabadságuk van az Evangéliumot vallani és szolgálni, kötelességük elfoglalni helyüket, és ott kitartani bizonyságtételükkel, akármilyen nehéz feladat legyen is.

A másik helytelen lelki rugó, amely egyházunk tagadhatatlan romlásai miatt kiválásra készteti a baptistákat, az, amit a "szektárius szellemnek" nevezhetünk. Nemcsak baptistáknál, nem is csak más "szektáknál" található meg, - megvan sokszor olyanoknál is, akik sohasem gondolnak a református egyházból való kiválásra. De azoknál, akik kiválnak, mindenesetre nagy szerepet játszik.

Arra a bírálgató szellemre gondolok, amely mindig szereti sötétebbnek látni a más hibáit, és mindig szereti ragyogóbbnak látni velük szemben a maga állapotát. Az emberi gyengeségnek jellegzetes módszere ez: hogy magát feljebb érezhesse, másokat mélyebben állóknak tekint. Örömmel ragad meg minden alkalmat, amikor más valakit hibán kaphat rajta, és eltöltheti szívét az az érzés: "Hálát adok neked Istenem, hogy nem vagyok olyan, mint ez, vagy amaz..." Szigorú mértéket állít fel az ilyen ember, - ez magában véve helyes; de azután nem abban gyakorolja magát, hogy ezt a szigorú mértéket kíméletlenül reáhúzza a maga életére, és könyörtelenül nevelje és fegyelmezze magát hozzá, másoknál pedig annál kíméletesebben, óvatosabban és megbocsátóbban alkalmazza azt; hanem fordítva: valóságos élvezettel vizsgálgatja mások gondolkozását, cselekedeteit, szavait, és különös elégtétellel mondja ki az ítéletet, ha az áldozat könnyűnek találtatik. Hogy ebben az ítélkezésben még messzebb mehessen, az ember nemcsak szigorú mértéket szokott felállítani, hanem egészen különleges mértékeket is. Szabályt szabályra állít fel, részletes hitvallási követelményektől kezdve, bizonyos kegyességi gyakorlatokon folytatva, el egészen az öltözködés és más mindennapi ügyek bizonyos modorú elrendezéséig. Kidolgoz magának a szektárius lelkű ember, vagy ha másoktól kidolgozva készen kap, különös örömmel fogad el, a keresztyén élet mivoltáról egy mennél körülhatároltabb, szinte paragrafusokba foglalható képet. Az abban foglalt kívánalmak rendszerint olyanok, hogy bizonyos külső dresszurával eleget lehet tenni nekik. Így azután könnyen kiállíthatja magáról az ember a bizonyítványt, hogy ő "előírásos" keresztyén, míg másokról, akik talán sohasem hallottak arról, hogy keresztyénnek lenni ilyen szabályok betartását jelenti, annál könnyebben kimondhatja az "elégtelen" ítéletet. Az a tendenciája ennek a lelkületnek, hogy mennél szűkebbre vonja maga körül a kört, és mennél többekkel helyezkedhessék szembe. Amikor azután kevesedmagával együtt maradt egy olyan kis közösségben, amely megfelel az ő igényeinek, nagyon könnyen megtörténhet, hogy a szektárius kovász tovább dolgozik, és abban a kis körben sem lesz mindenki jó már: újabb különválásokat idéz elő az ítélkező szellem.

Nyilvánvaló, hogy ebben a földi világban az egyes keresztyén ember élete is, a keresztyének gyülekezete is nagyon messze esik a tökéletes eszménytől. Mi itt nem kész emberek, hanem készülő emberek vagyunk. Mi sem nyújtjuk másoknak mindazt, amit kellene; másokban sem találjuk meg mindazt, amit elvárhatnánk tőlük. Isten mégis úgy rendelte, hogy egymásra vagyunk utalva, és egymással közösségben kell élnünk. Ez csak úgy lehetséges, ha mennél kevésbé figyelünk arra, ami a másikban ki nem elégítő és bántó, de annál nagyobb örömmel tekintünk arra, ami benne jó. A hibákat és fogyatékosságokat nagy türelemmel és megbocsátással viselni, s az örvendetes dolgokat nagy vágyakozással megkeresni, és nagy készséggel elismerni: - a szeretetnek ez a parancsa tarthatja csak össze ebben a világban az Isten egyházát. Szívünket tehát nem szűkre szabva mennél többet kirekeszteni, hanem tágra nyitva mennél többeket magunkhoz tartozónak érezni; testvért látni mindenkiben, aki akármennyi hiány mellett is csak valamit felmutat a keresztyén élet tapasztalataiból és törekvéseiből; ez a kötelességünk.

Ha ezt a lelkületet ápoljuk magunkban, akkor tisztában vagyunk azzal, hogy minden romlása és betegsége ellenére is a mi egyházunk nem "hitetlenek" tömege, nem a "Sátán zsinagógája", amelynek hátat kellene fordítanunk. Vannak benne hitetlenek is, fájdalom! De sokkal több benne a hívő lélek, mint amennyit a szektárius ítélkezés találna.

Csak lássák meg ezek a baptisták, akikről most szó van, hogy azok is lehetnek hívők, akik nem az ő mintájuk szerint hívők, és lássák meg azt is, hogy az ő mintájuk követelményei mögött mennyi szeretetlenség fér meg, ami pedig nem Krisztusnak műve! Ne fessék feketébbre régi egyházukat a valóságnál, és ne fessék fehérebbre a valóságnál azt az új közösséget, amelybe kívánkoznak, vagy amelybe már beléptek! S akkor rá fognak jönni, hogy akármilyen helyes eszmény volt a "tiszta gyülekezet", mégis nagyon hibás útra léptek, amikor ennek a célnak az érdekében szükségesnek ítélték a kiválást.

"Menjetek ki közülük és szakadjatok el..." Ezt mondotta Pál apostol, igaz. De vajon azt értette-e alatta, hogy akik látják a hitetlenséget és a bűnt maguk körül, alakuljanak külön közösséggé? Hiszen ezt már régen megtették a korinthusbeliek, amikor létrejött közöttük a keresztyén gyülekezet! Amikor azután a hitetlenség és a bűn utánuk osont és befészkelte magát a gyülekezetbe is, mit értett az apostol az alatt, hogy "menjetek ki és szakadjatok el..."? Arra szólította-e fel olvasóit, hogy lépjenek ki a korinthusi gyülekezetből, és alakítsanak a mellé egy másikat, jobbat? Furcsa eredményre jut el az, aki szavakat idéz csak, és nem gondol arra, hogy mi volt azoknak a szavaknak az értelme. Nem, Pál apostolra nem hivatkozhat az, aki a Krisztus egyházában is megjelenő romlás elől kiszökik egy másik táborba abban a balga hiszemben, hogy oda majd nem fog utána menni a romlás. Pál apostoltól csak egyet lehet tanulni: a romlást kiűzni a keresztyén egyházból. Akinek a szemét bántja a mi egyházunkban meglevő sok baj, az arra vigyázzon, hogy ne legyen maga is részese és bűnöse annak. Lelkileg "vonuljon ki" abból a bűnből, mely az egyházi életet megfertőzi és bensőleg "szakadjon el" mindenkitől, aki a Krisztus egyházában zavaró és ártó idegen test. S akkor felveheti a harcot, imádkozva és tűrve, az egyház megújhodásáért és megtisztulásáért. A többit pedig majd elvégzi Isten a maga idejében.

*

Vizsgálva azokat az okokat, amelyek miatt ma olyan sokan lesznek baptistákká, jobban megismertük a mi hitünknek tiszta szellemiségét, a keresztségnek felséges szimbolizmusát, a megkeresztelt gyermekek kiváltságos helyét a Krisztus családjában, és a mi alázatosan teljesítendő, súlyos feladatainkat egyházunk megújhodása érdekében. Ha ezeket mind jól értettük és tudtuk volna eddig, talán soha nem lett volna senki közöttünk baptistává. Talán azért engedi meg Isten egyházunknak ezt a vérveszteséget, hogy megtanítson általa sok mindenre, amit soha sem lett volna szabad elfelejtenünk!