A MAI MAGYAR KÁLVINIZMUS

ÍRTA

DR. RÉVÉSZ IMRE
DEBRECZENI REFORMÁTUS LELKIPÁSZTOR

BUDAPEST, 1923.

BETHLEN GÁBOR IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZV.-TÁRS.

HOLLANDSCH-HONGAARSCHE GEREFORMEERDE

BIBLIOTHEEK

Onder Redactie van Prof. Dr. J. SEBESTYÉN.

Dr. I. RÉVÉSZ:
HET
HEDENDAAGSCHE HONGAARSCHE
CALVINISME

Dit boek is uitgegeven van de opbrengst der collecte, gehouden bij gelegenheid van de lezing van Prof. Dr. J. SEBESTYÉN in de Gereformeerde Kerk van SNEEK.

Ez a könyv kiadatott abból a pénzből, amelyet Dr. Sebestyén Jenő budapesti református teol. tanár 1921. január és február hónapjaiban tartott hollandiai körútja alkalmából SNEEK város szigorúbb református gyülekezetének templomában, az előadás alkalmával a hívek adakozásából összegyűlt.

ELŐSZÓ

Ez a kis tanulmány először a Hit és Élet c. hetilap hasábjain látott napvilágot, azt megelőzőleg pedig, egészen vázlatos és tömörített első kidolgozásban, önmagam és egy magán baráti kör lelki vívódásai között kívánt szolgálni kivezető fonalul. Itt tehát – tekintve, hogy a Hit és Élet-beli szöveg is keresztülment az önálló kiadvány sajtó alá rendezésekor némi változásokon – már a harmadik kidolgozásában veszi az olvasó. Ezt nem azért jegyzem meg, hogy ezáltal a tökéletesség nagyobb jogcímével léptessem föl ezt a még így is nagyon sok gyarlósággal terhelt dolgozatot; hanem csak azért, hogy nyomatékot adjak abbeli kijelentésemnek, hogy az itt következő minden sor egészen személyes lelki átéléseknek ismételt lelkiismeretes revízió alá vevéséből született.

Szerettem volna, hogyha akkor, amikor e sorok – Sebestyén Jenő tisztelt barátom nemes jóindulatából – önállóan is napvilágot látnak, már reflektálni is tudtam volna, akár a szövegbe szőtten, akár függelékül, azokra a kritikai megjegyzésekre, amelyeket e fejtegetéseimnek a Hit és Élet-beli első nyilvános megjelenése támaszt vala. Sajnos, ilyen érdembevágó kritikai megjegyzésekkel e füzet sajtó alá rendezéséig sem direkt, sem indirekt formában nem találkoztam, holott azoknak elsősorban én magam éreztem legnagyobb szükségét, nem szólva arról, hogy maga a szent ügy is, melyet e szerény sorok szolgálni akarnak, a legkülönbözőbb felfogásoknak higgadt és szeretetteljes szembesítését kívánná meg mai szétzilált lelki állapotaink között. Egyetlenegy, nagyon értékes cikksorozattal találkoztam egyik egyházi lapunk hasábjain, amely szemmelláthatólag, bár nem kimondottan, ki akart terjeszkedni az alábbiakban megnyilvánuló fölfogás tárgyilagos kritikájára is – azonban ez a cikksorozat mindjárt a legelején megakadt, s e sorok írásakor még bizonytalan előttem, hogy mikor folytatódik, és mik lesznek a végső megállapításai.

Így tehát a további tárgyilagos kritikák már csak az önállóan megjelenő dolgozathoz fűződhetnek – aminek minél többoldalú és minél intenzívebb mértékben való fölidézésével ez a füzet elérendette egyedüli célját.

Soli Deo Gloria!

Debrecen, 1922. karácsony havában.

Dr. Révész Imre

I.

Miért kell magyar kálvinizmus?

(1. Önvédelem a válságok közt. – 2. Keresztyénség és egyházak. – 3. "Regnum Marianum" vagy "kálvinista Magyarország?" – 4. Alapelvünk.)

1.

"Oh mert tovább e kétség türhetetlen,
A kockarázás kínját érzenünk;
De nyújtanók a percet, míg vetetlen
A szörnyű csont, ha rajta mindenünk."

Ezek a mélységes magyar fájdalomból fölszakadt szavak – az Arany Jánoséi – ma talán még sokkal időszerűbbek, mint voltak íratásuk idején, ezelőtt 61 évvel. Ma minden ügyelő és érző magyar lélek százszor inkább átéli és százszor tűrhetetlenebbnek találja a kockarázás kínját – és viszont százszor jobban remeg a döntéstől, holott másfelől pattanásig feszülő idegekkel várja azt: mert most még sokkal igazabb, hogy mindenünk rajta van a sors titokzatos kockáján; és mi lesz, ha az a kocka vakot vet?

Nemzeti létünk majdnem nap nap után újabb válságokon zökken át. És ezeknek a válságoknak a súlyát nem csökkenti, legföljebb gyarapítja az a körülmény, hogy a legnagyobb részük el van leplezve legtöbbünknek a szeme elől. Így tehát a megoldásukba vagy a megelőzésükbe még akkor sem folyhatnánk be, hogyha egyébként akarnánk és tudnánk is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a közéleti tevékenységre nem képes vagy nem alkalmas magyar embernek közömbösen és tehetetlenül zsibbadozó szívvel és aggyal kell néznie az egymás sarkába lépő válságok lassú, félelmes kibontakozását. Ha semmi egyebet nem is: annyit minden gondolkozni szerető, minden tiszta és erős nemzeti érzésű magyar ember megtehet a Haza e különösen nehéz óráiban, hogy lelkében vívódik és töpreng a kivezető út fölött. Nem időtöltésül és unaloműzésül, hanem lelki önvédelemképpen ajánljuk ezt. A lélekben addig van élet-akarás, amíg tevékeny. Ha sok-sok magyar lélek egyforma becsületességgel és elszántsággal küszködik létünk kérdéseivel, akkor az egész nemzet lelke is előbb-utóbb képes lesz magáról lefejteni az őt most fojtogató "nagyszerű Halál" tapadó polipkarjait. Mert egy nemzet addig él, ameddig lelke, öntudata, és önérzete él. Nem akkor hal meg, ha országa területét földarabolják, hanem akkor, hogyha a lelke dermed meg és hanyatlik alá léte kérdései előtt – úgy, mint ahogy megdermed és földre hull a baziliszkusz-kígyó szemének bűvöletétől az előbb még vidáman énekelgető madár.

Minket – és bizonyosan olvasóink legtöbbjét is – ezek a töprengések már eddig is sokat foglalkoztattak és sokszor megvigasztaltak. Megvigasztaltak pedig különösen azért, mert valami egészen ellenállhatatlan, szinte az ösztön erejéhez hasonlatos kényszerűséggel tereltek bennünket újra meg újra ugyanazon egy pont felé. Ez a pont: a vallás, a keresztyénség. Akármely irányból indultunk is el mentőeszközöket, friss erőforrásokat keresgélni: utunk legvégén megint csak ide, ehhez a központhoz jutottunk. És a mi számunkra, akik ezt az ismételt felfedezést a saját keserves lelki vívódásaink árán tettük meg, nem jelszó, nem politikai cégér csupán, hanem átélt valóság, élmény, tapasztalat az, hogy a keresztyénség kipróbált és felülmúlhatatlan nemzetfenntartó és nemzetnevelő erő.

Minekünk ez a nemzeti hitvallásunk, amellyel állunk vagy bukunk. És semmit sem szeretnénk jobban, mint azt, hogy ez a hitvallás valóban azzá legyen minden olvasónk, minden gondolkozó és hazaszerető magyar ember számára is. Tehát ne legyen csak az idők sodrában most emelkedő, majd szálló – kurzus-érték.

2. Csakhogy "keresztyénség" nagyon sokféle van. Nemcsak akkor látjuk magunk előtt nagyon sokféle alakbán – a különféle felekezetekben, tanokban, szertartásokban, templomokban – a keresztyénséget, hogyha a világban széjjel tekintünk, hanem akkor is nagyon szétágaznak a gondolataink, amikor magunk akarjuk megmondani, másoknak megmagyarázni vagy önmagunk előtt tisztázni, hogy micsoda a keresztyénség. Az egyikünk a keresztyénséget a hitben – talán épp vakhitben – látja, a másikunk a szeretetben, talán éppen az "általános emberszeretet"-ben; az egyiknek a keresztyénség erkölcs, a másiknak felvilágosodás, a harmadiknak szabadság, a negyediknek egység – és így tovább, még nagyon sok változatban. Ha tehát már a világban is nagyon nehéz megtalálni a keresztyénség igazi mivoltát, a saját gondolkozásunk belső fóruma számára megállapítani még nehezebb.

Megkönnyíti azonban a dolgunkat az, hogy itt a keresztyénségről, mint nemzeti erőről beszéltünk az előbb. Ha tehát a keresztyénséget mint ilyen erőt akarjuk érvényesíteni, nyilvánvalóan meg kell keresni, mily módon kapcsolható a keresztyénség legkönnyebben nemzetünk lelkével. A felelet csaknem magától értetődő: oly módon, ahogyan 900 év óta kapcsolódik – egyházak útján, a magyar nép kisebb-nagyobb együttérző tömegeit egybefoglaló nagy történelmi vallásközösségek útján. A keresztyénség újjáteremtő erejéhez a magyar nép lelkét ma is csak ezek a nagy történelmi egyházak tudják hozzávezetni, mert csak ezekkel van a magyar léleknek erős és szerves kapcsolata. Ne úgy vegyük tehát a keresztyénséget nemzetépítő munkánk alapjául, amint mi azt magunknak kigondoljuk, – amilyennek szeretnők és álmodjuk, hogy legyen‚ hanem vegyük úgy, amint van: a maga történelmi alakjaiban, amelyek magyar földben gyökereznek s nemzetünk életével, népünk jellemével széttéphetetlenül összeforrtak.

3. Sok nagy történelmi formája van a keresztyénségnek, ámde ezek közül különösen kettő az, amelyekbe a magyar lélek belenőtt, és amelyekben otthonossá lett. Ez a kettő a római katolikus és az evangélium szerint reformált (református) egyház.

Ennek a kettőnek hű és öntudatos munkáján fordul meg döntően a magyar nemzettörzs lelki életének megépülése, erkölcsi fölfogásának megtisztulása., cselekvőképességének megizmosodása. Ennek a kettőnek nemes versenye van elsősorban hivatva beláthatatlan időkig a magyar nemzetlélek nevelésére. A történelmünk és végzetünk kijelölte súlyos lelki föladatok megoldásának oroszlánrésze erre a kettőre vár. Magában egyik sem tudna e föladatok teljességével megbirkózni. És hogyha mégis akarna, önmaga és a nemzet ellen egyformán bűnt követne el. Egy katolikus "Mária országát" vagy egy "kálvinista Magyarországot" az álmok világában elképzelni talán megengedhető és mindenesetre elég ártatlan szórakozás. De akár amazért, akár emezért titkon vagy nyíltan dolgozni, propagandát űzni, egyházpolitikát csinálni a nemzet életérdekeivel merőben ellenkező, elvakult kizárólagosság.

Mi nem akarunk "kálvinista Magyarországot." Mi csak azt akarjuk, amit – a történelmünkben megnyilvánult isteni akaratnak engedelmeskedve – egyedül akarhatunk komolyan és engedelmesen. Az Isten vezérelte történelem és annak jelenünkre való kihatása pedig mit mutat? Azt, hogy közel hárommillió magyar vérünk és azoknak 10–11 megelőző nemzedéke mind e mai napig csak úgy tudott keresztyén lenni, hogy református keresztyén volt. Közel hárommillió magyar ember lelkét – az őseikével együtt – egyedül csak azok a csatornák tudták és tudják összekötni a Krisztus lelkével, amelyeket református hittannak, református istentiszteletnek, kálvinista élet- és világfölfogásnak, kálvinista erkölcsnek, szokásnak és hagyománynak nevezünk.

Mi tehát nem akarunk egyebet, mint azt, hogy ezek a csatornák, ezeknek a mi véreinknek számára épp e válságterhes napokban ne duguljanak el és ne száradjanak ki. Sőt: mi e csatornákat rendbe akarjuk hozni, meg akarjuk erősíteni s aggodalmasan őrködni akarunk tisztántartásuk fölött. Akarjuk ezt pedig azért, mert a magunk s ezer meg ezer más magyar ember lelkiéletének gondos megfigyeléséből azt a szilárd meggyőződést merítettük, hogy olyan magyar emberhez, aki reformátusnak született és neveltetett, egészséges és természetes módon ma is csak református felfogással, a református hit- és életigazságok tükörében lelket közelvinni Jézus Krisztusnak szabadító, megtisztító és életalakító evangéliumát.

Katolikus magyar testvéreink lelki lehetőségeiről ugyanezt valljuk. Ők is csak a saját lelki csatornáikon keresztül közlekedhetnek még mai napság is a rájuk nézve egyedül egészséges és természetes módon a Jézus Krisztus lelkével. Keresztyén liberalizmusunk és a való élet megfigyelése egyformán erre tanít. Emberi és keresztyéni szempontból egyformán elvitázhatatlan joguknak tartjuk a saját hitnézetükhöz és vallási szertartásaikhoz való törhetetlen ragaszkodásukat. És nem követelünk tőlük egyebet, mint csak azt, hogy ugyanezt ismerjék el – hajszálig azonosan – a mi jogunknak is.

4. Ezt a viszonos elismerést annál inkább tartjuk kölcsönös kötelességünknek, mert ebben a kérdésben egy olyan alapfelfogást vallunk, amely, ha a katolikus dogmával nem egyezik is, de a Jézus Krisztus valódi szellemével, az evangéliumi protestantizmus elveivel, a történelem bizonyságaival és a tudomány igazságaival annál inkább összhangban van.

Ez az alapfelfogásunk az, hogy a keresztyén kijelentésnek és a keresztyén életnek a teljességét egyetlen egyház, egyetlen felekezet, egyetlen tan és egyetlen szertartás sem képes maradék nélkül kimeríteni. Katolicizmus és protestantizmus, keleti keresztyénség és nyugati szektáskodás magukban külön-külön mind csak rész szerint való jelenségek. Katolikusok, protestánsok, görögkeletiek, szektások stb. együtt alkotják – amennyiben egyen-egyen igazán a Krisztuséi – a Krisztus testét, a láthatatlan "egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat." Ebbe a mennyei testbe azonban ki-ki a saját földi egyházának dajkáló, nevelő segítségével nő bele – normális és szerves módon csak így nőhet bele.i Tehát a Krisztus testének elszegényítését és darabokra tépését jelentené az, hogyha akármelyik tényleg meglévő keresztyén felekezetnek is kétségbe vonnók azt a jogát és azt a képességét, hogy emberi lelkeket nevelhet és tud nevelni a Krisztusban való teljességre. Az életünkkel, a szívünkkel, az egész lelkivilágunkkal összenőtt meggyőződésünk az, hogy ez a joga és képessége megvan – mégpedig a magyar lélekkel szemben, a magyar történelemben és a magyar jelenben kiválólag megvan – a mi református egyházunknak is. Egyházunk tanainak igazságai s az azokon felépülő világ- és életfelfogás milliók számára nyújtanak egyedül hozzáférhető lehetőséget nyomorult hazánk földjén a nemes emberi és igaz keresztyéni élet útjának megtalálására. Ezt a lehetőséget, ha mi magunk reformátusok elejtjük: az árulás és a hűtlenség gerincőrlő bűnébe esünk – ha mások nem veszik számba és nem tisztelik, sőt elrekeszteni próbálják: nemzetgyilkosság szárad a lelkükön.

II.

Hányféle magyar kálvinizmus van?

(1. Egy test, három arc. – 2. Antikatolikus kálvinizmus. – 3. Ez a vonás nem mindenütt egyformán éles. – 4. A magyarnál a legélesebb. – 5. Debrecen jelentősége e tekintetben. – 6. Antiliberális kálvinizmus. – 7. Antiliberalizmus és "keresztyén nemzeti egység". – 8. Pietista kálvinizmus. – 9. Ennek kritikája.)

1; Református keresztyénségünk szunnyadó erőit föl kell tehát ráznunk nemzetünk javára és üdvére: ebben, azt hiszem, nemcsak mi, magyar kálvinisták egyezünk meg magunk között, hanem igazat adnak nekünk a hazájukat és fajtájukat híven szerető másvallású keresztyén honfitársaink is.

Ennek a fölrázó, ébresztő hadjáratnak azonban megvannak – a számos külső akadályain kívül, amelyekre ez alkalommal bővebben nem terjeszkedem ki – a maga különleges és sajátságos belső nehézségei is.

Magyar református egyházunk és társadalmunk életében, hazai "kálvinista" gondolkozásunk forrongásaiban egész sereg egymást keresztező elvvel, iránnyal, hajlandósággal találkozunk. És ezek között rendkívül nehéz magunkat kiismernünk. Mert a kép, amelyet mutatnak, annál zűrzavarosabbnak tetszik, minél közelebbről vesszük szemügyre. Úgyhogy amikor a mi szomjúhozó és aggodalmas, kereső magyar kálvinista lelkünk azt kérdi: "hogyan lehetünk újra igaz, jó reformátusok?" – akkor tulajdonképpen mindjárt azzal a kérdéssel is foglalkoznia kell:

"Miféle értelemben legyünk hát reformátusok?" Mert reformátusnak lenni ma Magyarországon legalábbis háromféle értelemben lehetséges. Ez pedig onnan van, hogy a magyar kálvinizmusnak az idők folyamán – de különösen a legutóbbi száz év alatt – három, egymástól élesen megkülönböztethető arculata, jellemtípusa alakult ki. Ezek a jellemtípusok sokszor ugyan összefolynak, keveredéses alakulatokat is létrehoznak – de sohasem a felismerhetetlenségig. Annak, aki ma szemlét akar tartani a maga kálvinizmusa felett, legelsősorban ezzel a három típussal kell azt szembesítenie.

Mi ebben a szembesítésben akarunk a mi gondolkodó magyar református testvéreinknek segítségükre lenni akkor, amikor a következőkben megpróbáljuk a mai magyar kálvinizmus háromféle arcát elvonultatni előttük.

2. Legelsősorban annak a magyar reformátusságnak szeretnők a szeme elé tartani a magunk szerény és tárgyilagosságra törekvő vizsgálódásainak tükörét, amelyik Debrecen központtal a Tiszántúl különböző vidékein még manapság is meglehetősen tömör népességben élve, ország-világ előtt mintegy képviseli az egész "magyar kálvinizmust" s annak úgy erényeit, mint hibáit kiváló mértékben mutatja föl.

Ennek a reformátusságnak az életéhez az a magyar kálvinista gondolkozási és jellembeli típus áll a három közül a legközelebb, amelyet a legkiemelkedőbb jellemvonásáról antikatolikus kálvinizmusnak szeretnék nevezni.

A kálvinizmus a szellem, a lélek vallása. Tisztán, következetesen, radikálisan az. A Jézus Krisztus tanította és követelte "lélekben és igazságban" azaz szellemben és valóságban való istenimádást (János ev. 4,24) az eddigi összes keresztyén felekezetek közt a legszebben és leghívebben valósította meg. Innen van az, hogy az evangéliumi protestáns vallási tanrendszerek és felekezetek között egyiknek a jelleméből sem emelkedik ki oly határozott erővel és tisztasággal a katolicizmussal szemben való elvi és lényegbeli ellentét, ahogyan a kálvinizmusból. A katolicizmusnak érzéki formákhoz tapadó jelképes istentisztelete kétségtelenül még mindig lehet ugyan nagyszerű keresztyéni érzések és vágyak, gondolatok és indulatok ébresztője és hordozója – ámde Istennek éppen mint szellemi, lelki valóságnak a megtapasztalásához egyáltalában nem a legakadálytalanabb út.

Ezért, amikor kálvinizmust mondunk, azon bizonyos fokig és bizonyos értelemben mindig "katolikus-ellenességet" – azaz antikatolicizmust – is kell értenünk. A kálvinizmus a kiválólag (par excellence) antikatolikus protestantizmus, mégpedig nem a múltjánál vagy a jelenénél, nem az emlékeinél vagy a reményeinél fogva, hanem egészen egyszerűen a belső szerkezeténél, evangéliumi tartalmánál, gondolati alkatánál fogva, tehát a lényegénél fogva. Ezt legjobb becsületesen bevallani és nem elleplezgetni nagyhangú szólamokkal; mert a keresztyén egység ügyének miszerintünk nem az elvi ellentét nyílt bevallása, átértése és fenntartása, hanem ellenkezőleg, annak tagadása vagy takargatása árt.

Másfelől természetesen alig kell külön hangsúlyozni, hogy ha (ismétlem, bizonyos fokig és bizonyos értelemben) a kálvinizmus antikatolicizmus, de ezt a tételt már nem szabad úgy megfordítani, hogy "az antikatolicizmus kálvinizmus." Nem lenni katolikusnak, tagadni, bírálni, elvetni a katolicizmust, még nem jelenti azt, hogy jó kálvinisták vagyunk. A kálvinizmusnak nem az antikatolicizmusa ád tartalmat és értéket, hanem megfordítva: a tartalmi értékei teszik szükségképpen antikatolikussá. Ahol a kálvinizmus tartalom., belső érték, élet: ott az emberek sohasem a katolikus-ellenességben látták és látják a kálvinizmus uralkodó jellemvonását, vagy éppen lényegét. Ott ezt a katolikusellenességet, igen helyesen, csak egy szükségszerű és elkerülhetetlen következménynek tekintették és tekintik, és csak akkor és ott hangsúlyozzák és helyezik az előtérbe, amikor és ahol a történelmi helyzet úgy kívánja.

3. Ezt igazolják a történelmi példák, úgyszintén a jelen életéből meríthető megfigyelések is.

Ezek szerint ez az antikatolikus vonás a kálvinizmusból nem mindenütt emelkedett ki, és különösen ma nem mindenütt emelkedik ki egyforma élességgel. Vannak ugyanis országok, ahol a kálvinizmusnak sohasem volt a katolicizmussal számbavehető küzdelme, vagy ha volt is, e küzdelemben aránylag rövid idő alatt olyan döntő győzelmet aratott a kálvinizmus, amely a fölényét az illető országban mind e mai napig biztosította. A dolog természetéből következik, hogy ezekben az országokban a kálvinizmus lényegével nem nőtt össze, sőt idők jártával egyre jobban a háttérbe húzódott benne e harcias antikatolikus vonás. Ez a helyzet elsősorban Észak-Amerikában, azután valamivel kisebb mértékben az angol és skót reformátusság területein. És az angolszász és skót kálvinizmus hatalmas benső életerejének kétségtelenül az egyik fő oka az, hogy bennük a katolikusellenes vonás korán háttérbe szorult. Ők nem voltak kénytelenek az erejüket szűnni nem akaró, emésztő önvédelmi harcokban tékozolni. Szellemi energiáik legnagyobb részét a belső építésre, az időről-időre megismétlődött nagy lelki ébredéseikre, megújhodásaikra, vagy olyan időkben, amikor több nem telt tőlük, legalábbis a meglévőknek egészséges megtartására, őrzésére fordíthatták.

Más országok kálvinizmusának azonban nem jutott ilyen – hogy így mondjuk – világtörténelmi szerencse.

A németalföldi, a francia, a svájci és a magyar reformátusság – ha nem is valamennyi egyenlő arányban és egyforma hevességgel – kezdettől fogva máig kénytelen a katolicizmussal szemben önvédelmet folytatni. És a defenzíva érdekei sokszor kikerülhetetlenül követelik az offenzívát is. Ebből pedig az következik, hogy az antikatolikus vonás ezeknek az országoknak református öntudatában már sokkal élesebb és sokkal inkább előtérben áll. Fokozati különbségek természetesen e tekintetben is vannak közöttünk – és az érzékenységi skála legtetején a magyar kálvinizmus áll. 4. Manapság a magyar református lélek képviseli a lejelevenebben a kálvinizmus antikatolikus vonását, amely vonás ebben a lélekben egy sajátságosan érzékeny, a védekezésre is, de a támadásra is mindig kész magatartást teremt. Fő, ha nem is egyetlen oka ennek a jelenségnek a körülmények egy olyan érdekes összetalálkozásában keresendő, amelyet egyedül csak a magyar kálvinizmus történetében lehet megtalálni.

Egyfelől közismert tény az, hogy a magyar református egyház a katolicizmus részéről sokkal hosszabb, erősebb és szívósabb elnyomatásnak volt kitéve, mint – a franciát kivéve – bármelyik másik az imént említett egyházak közül. Ám ezzel szemben ott áll egy másik, eddigelé talán kevesebb figyelemben részesült, pedig épp olyan kétségtelen tény: az ti., hogy a magyar református egyház egynémely pontokon még a legkétségbeesettebb napokban is sikerrel tudta ellensúlyozni a reá nehezedő nyomást. A tiszántúli és az erdélyi reformátusság szilárd tömegeinek lelki energiája és társadalmi fölénye a legelszántabb üldöző, elnyomó és visszatérítő szándékoknak is megálljt tudott kiáltani – akkor, amikor e szándékok a dunántúli és a felvidéki reformátusság romjain minden közjogi biztosíték ellenére is szabadon tombolhattak. Ez a részleges, de mégis nagyszerű és külsőleg is sikert aratott ellenálló-képesség különbözteti meg a magyar református egyház élethalálharcait a franciáétól, amely utóbbi – a történelmi körülményeknek egészen másnemű és sokkal kedvezőtlenebb alakulása miatt – dicső emlékeken kívül csak roncsokat bírt kimenteni a Napkirály dragonyosainak csizmasarka alól.

Egy világhatalom minden politikai, hadi és gazdasági erejére támaszkodó, két századra terjedő szívós rekatolizáló akarat és munka – vele szemben egy éppoly szívós, szilárd és tömören egységes megállás a legválságosabb napokban is, amikor körös-körül minden égett, s a Duna és a felső Tisza táján még rozzant fatemplomokban is alig lehetett meghúzódnia az üldözött hitnek: e két tényező összetalálkozása az egész európai és amerikai kálvinizmus történetében egyedül áll. Máshol mindenütt vagy a nyomás volt sokkal rövidebb ideig tartó, vagy a hősies ellenállás morzsolódott lassan föl. Nincs még egy református egyház a világon, amelyiket oly erővel és olyan következetességgel akartak volna két századon keresztül megfojtani, mint ahogy a magyart akarták – és amelyik ennek ellenére olyan tömörségben meg tudott volna maradni tekintélyes számú igazi nép-, sőt tömegegyháznak (köztudomású, hogy máig az európai kontinens legnépesebb ref. egyháza vagyunk)!

Nincs olyan reformátusság a világon, melynek több, nemcsak vallási és dogmatikai, hanem történelmi oka is volna idegesen érzékenynek lennie a katolicizmus mindennemű hatalmi törekvéseivel s ezek legkülönfélébb megnyilvánulásaival szemben, – másfelől viszont olyan reformátusság sincsen a világon, amely több joggal hivatkozhatnék arra, hogy a katolicizmussal szemben úgy a támadás, mint a védekezés terén nem csak belső, de jelentékeny külső sikereket is aratott az idők folyamán.

Ennek a fénynek részben öntudatos elgondolása, részben és főképp, öntudatlan átérzése nevelte meg a református lélekben a századok során át lassan azt az ideges érzékenységgel érdekesen párosult dacos erőtudatot és erőérzetet (a közönségesen úgynevezett "vastagnyakúságot"), amelyeknek formájában antikatolicizmusa jelentkezik. Ez az antikatolicizmus minálunk éppen azért oly különösen nagy, mert különösen nagy volt az a visszaható erő, amely szülte és táplálta. Minthogy pedig a katolicizmus nyomása és ez a reá visszaható kálvinista erő, ez az energikus önvédelem, nem tisztán csak vallási és erkölcsi jellegű volt, hanem társadalmi, gazdasági, sőt nagy részben politikai is: innen van, hogy a "magyar kálvinista" ember antikatolicizmusa még akkor is teljes hevességében fennáll és működik, amikor a lelkéből már rég kivesztek a kálvinizmus tényleges valláserkölcsi erői és értékei. Vagyis antikatolicizmusa egy pusztán vallási jellemvonásból, hitbeli magatartásból valóságos néplélektani és társadalmi tünetté lett.

Ezért is olyan szembetűnő, hogy párját kell keresni.

Szélsőséges volta ennek az antikatolicizmusnak talán legjobban kiviláglik egy apró, de rendkívül jellemző, közismert jelenségből. Ez az, hogy a katolicizmus szertartási és egyéb külsőségeivel szemben egyetlenegy református népközösség sem tanúsít olyan rideg és a kicsinyességig következetes elutasító magatartást, mint a magyar. Mi nem elégedtünk és ma sem elégszünk meg a képek, szobrok, fényes szertartások egyebütt is megtörtént radikális mellőzésével, hanem még az olyan ártatlan s másfelől olyan mélyen vallásos és közösen keresztyéni jelképekre és jelképes cselekményekre is kiterjesztjük szinte szenvedélyes idegenkedésünket, aminők a kereszt és a térdeplés. Kakast, csillagot, gömböt, kalászt, szőlőfürtöt, kelyhet, könyvet, pelikánt, bárányt – mindent vállal a magyar kálvinista ember a keresztyénség jelképkincséből, csak éppen a legősibbet, a legszentebbet, a legegyetemesebbet nem vállalja – azt, amelyik tulajdonképpen egyedül speciálisan keresztyén – a keresztet. Azt a keresztet, amelyet külföldi hittestvérei szerül-szerte aggodalom és botránkozás nélkül helyeznek el templomaik és szobáik falán. Ámde őneki az a kereszt több, vagy ha úgy tetszik, kevesebb, mint amazoknak: őneki a kereszt inkvizíciós emlék és egyházpolitikai mumus. Büszke rá, hogy annak idején sikeresen kivédte azt az egyházpolitikát, amely vele a keresztet erőnek erejével csókoltatni akarta – és nem kell neki a kereszt, mert úgy hiszi, oka van tartani tőle, hogy vele együtt visszajön az a bizonyos egyházpolitika is. Ugyanez az eset, talán még szembeszökőbben, a térdepléssel. A régi magyar kálvinisták úgy magán-, mint nyilvános istentiszteleteiken gyakorolták, mégpedig papok s nem papok egyképpen, a térdepelve való imádkozást (aminthogy a külföldi testvéreink még ma is széltére gyakorolják). Hogy csak egyetlen példát említsek: az 1638-as nagyenyedi köz-zsinat a hatalmas Geleji Katona István püspöksége alatt még azt rendeli, hegy "a pásztorok a katedrán kívül minden könyörgésmondáskor letérdepeljenek. Úgy a deákok is, mind öregek, mind aprók." De minden ilyen rendeletét megfosztott hatásától s az egész szép és mélyértelmű szokásnak kegyeletes erejét ellensúlyozta az a muskétaagy, amely erős és öntudatos egyéni hitű magyar reformátusok tízezreit kényszeríteni akarta a térdeplésre.

Már a XVIII. század végén a kegyes és színreformátus Szikszai György debreceni prédikátor hiába tette oda híres áhítatossági könyv, a Keresztyéni Tanítások elejére díszruhás magyar férfiak és nők képét, amint térdepelve imádkoznak a keresztet kezében tartó Jézushoz: könyvét a magyar kálvinista nép páratlanul megkedvelte ugyan, de a kereszt és a térdeplés nem kellett neki többé.

Ez volt az az idő, amikortájt a magyar kálvinizmus szép lassan antikatolikus érzékenységgé és daccá, ideges és nyakas "csak-azért-se" vallássá kezdett elfejlődni – nem a javára önmagának, de, amint láttuk, nem is csak a maga hibájából. *)

Ez az a szempont, amelyből pl. a budapesti egyetemi kereszt-ügyet s a hasonlókat nézni kellene. A kérdés nem az, hogy elvontan mi tekinthető közösen keresztyéni birtoknak és értéknek, s mi nem; hanem arról van szó, hogy egy történelmileg és lélektanilag súlyosan indokolható tényleges érzékenységet és ma is leküzdhetetlen idegenkedést helyes, ildomos, tapintatos, hazafias eljárás-e, különösen nemzetünk mai helyzetében, megsérteni és ezáltal még inkább növelni és provokálni. 5. Ennek a magyar kálvinizmusnak pedig, amelynek legjellegzetesebb megnyilatkozási formája az antikatolikus érzékenység és dac, már a XVIII. század óta mind e mai napig Debrecen a főfészke.

Az, aki megelőző fejtegetéseinket gondolkozva olvasta el s másfelől valamennyire ismeri Debrecen városának történetét a legutóbbi két században: egészen természetesnek fogja találni ezt.

Debrecenben a református vallási és egyházi élet háttérbe szorítására irányult önkény egy századon keresztül makacs és leleményes társadalmi és gazdasági nyomással járt együtt. Megvolt ez természetesen többé-kevésbé más, hasonló helyzetű és összetételű protestáns városainkban is – a XVII. és XVIII. századbeli ellenreformáció egész története emellett tanúság –, de különös súllyal és félreismerhetetlen tervszerűséggel nehezedett rá a színmagyar kálvini protestantizmusnak már Méliusz óta központi tekintélyű s azóta tisztességben és erőben egyre csak növekedett fellegvárára, Debrecenre.

Debrecen ellenreformációját erőszakos úton, szerzett jogoknak a "földesúri jogra" hivatkozó önkényes elkobzásával, máról-holnapra nem lehetett megcsinálni. Itt lassú és következetes térhódításra volt szükség. Ennek az útja pedig az ősi debreceni polgárjogok felforgatása, a kipróbált patriarkális gazdasági rendszer megbontása, a városi önkormányzat lassú elkobzása volt. Hol tűszúrások, hol kalapácsütések. Mindez pedig annál fájdalmasabban esett, minél jobban látszott a tervszerűsége és minden akciónak egy célra – Debrecen rekatolizálására – irányulása. Az előzményeket is ismerve, alig lehet sok érzékeny túlzást látni borbély Csokonai József uramnak – a nagy költő édesapjának – abban a följegyzésében, mellyel az 1778-as tisztújításról szóló megemlékezését kíséri, amikor is az egész megválasztott városi elöljáróságnak a piarista atyák templomában kellett letennie a hivatali esküt: "Lőn is ez a dolog a külső és belső elöljáróságnak s az egész népnek kicsinytől fogva nagyig, nagy és hallatos keserves zokogásával és sűrű könnyhullatásával, látva Debrecennek részünkről való régi szép szabadságának és eklézsiánknak utolsó romlását és végső pusztulásra jutását." Aligha járunk messze az igazságtól, ha az ilyen s hasonló behatások százaiból magyarázzuk azt a pusztán általános országos okokból eléggé meg nem magyarázható idegességet, amely a debreceni református őslakosság lelkében mai napig ott él – legtöbbször és legnagyobbrészben a tudat alatt, de olykor elemi erővel kitörve – a katolicizmussal, úgy is, mint politikai, társadalmi és gazdasági hatalmi tényezővel szemben.

Ezt a két elemet – a benső, lelki, vallási és a külső, szociális, hatalmi mozzanatot általában nehéz a katolicizmusban egymástól elkülöníteni. A debreceni református ember számára meg éppenséggel lehetetlen.

A türelmi rendelettel s még inkább az 1790–91. országgyűlés XXVI. törvénycikkével a III. Károly- és Mária Terézia- féle egyházpolitika módszere egészben véve Debrecennel szemben is lehetetlenné lőn. De az államhatalom és a kat. klérus hatalmi törekvései közötti – tudjuk – azután is nagyon erős és a magyar protestánsokra nézve nagyon sok komoly hátránnyal vagy legalábbis lealázó kellemetlenséggel járt érdekszövetség nagyon is indokolttá tette azt, hogy a magyar nemzeti ébredés és ellenállás politikája – a nyugati eszméktől is egyre áthatottabban – mint egyébként, úgy vallási és egyházi kérdésekben is egyre liberálisabb színt öltsön. Ez az egyházpolitikai liberalizmus ült diadalt az 1848-as idők gondolatvilágában és alkotásaiban – egyedül lehetséges feleletül a harmincas évek óta mint egész Európa-szerte, úgy nálunk is egyre fokozódó eréllyel és vakmerőséggel föllépő ultramontán szellem túlkapásaira.

A negyvennyolcas eszmék és érzelmek pedig – érthető és közismert okoknál fogva – megint kevés magyar várost és népközösséget telítettek annyira, mint Debrecent. Hogyne talált volna tehát az a klasszikus magyar egyházpolitikai liberalizmus is, amelyet Kossuth ihletett, leghívebb és legállandóbb támogatóra a 48-as hagyományok Debrecenében; éppen abban a Debrecenben, amelyet egy, ezzel a liberalizmussal sarki ellentétben álló és csakis ezzel a liberalizmussal ellensúlyozható egyházpolitika alig néhány emberöltővel azelőtt nemcsak lelkiismeretében gázolt meg, de "régi szép" polgári szabadságából is kiforgatni igyekezett?

A debreceni kálvinizmusnak sajátságosan antikatolikus élét ez a liberalizmus segített kiemelni s a szélsőségig kicsiszolni. Hogy az országos pártpolitikai állásfoglalása a debreceni polgárság zömének s vele együtt a pártpolitikai küzdelmekbe szertelenül belekevert debreceni egyháznak nem a (pártpolitikai értelemben vett) "liberális" keretek közt történt meg: az az említett tényen nem változtatott semmit. Egyházpolitikai liberalizmus tekintetében ugyanis a 48 és a 67 között, mint tudjuk, sohasem volt lényeges különbség, és ami fő, elvi alapon nem is lehetett, legföljebb taktikailag.

Ez a maradandó antikatolikus vonás aztán – előbb ortodox, egyházi és hitvallási, később liberális politikai és európai-magyar színezéssel, előbb inkább, mint helyiérdekű tünet, utóbb mint egy nemzeti, sőt világáramlatnak a lecsapódása – rányomta a maga bélyegét Debrecen egész kálvinizmusára. Debrecen központi helyzete és súlya, iskolái, különösen a kollégiuma, igehirdetése, egyházi és egyházpolitikai akciói útján pedig uralkodóan és természetszerűleg befolyásolta az egész tiszántúli református egyházi életet és közszellemet. Szükségszerű volt ez a folyamat, de egyszersmind végzetessé is vált. Mikor a magyar protestáns vallásos élet általános XIX. századbeli hanyatlásával kapcsolatban Debrecenben is kezdtek kiszáradni a református keresztyénség igazi tartalmi értékei, tulajdonképpeni vallásos erői: a helyükre betódult az antikatolikum. A gyöngykagylóból kezdett kipusztulni az élet, de a kagyló nagyon sokáig nem vette észre a saját fajulva-tengését, hanem állandóan nagyon büszke volt rá, hogy neki milyen szép – héja van. Egészen feledni látszott, hogy neki nem a héj a lényege s az életértelme: a héj csak arra való, hogy védje finom, gyöngéd benső életét és lehetővé tegye számára a zavartalan gyöngytermelést.

Nyíltan ki kell mondani, hogy az átlagos debreceni kálvinista s vele együtt a magyar kálvinistaság zöme ma elsősorban azért tartja magát jó kálvinistának, mert érzi és tudja, hogy katolikus a világ minden kincséért sem tudna lenni. Kálvinizmusa dob, mely csak akkor szél, hogyha ütik *) – nem pedig aeolhárfa (a Kuyper fölséges hasonlatával élve), mely tisztán és felajzott húrokkal áll Isten szent Sionának ablakában, várva a magasságos Szélvészt, mely hogyha belekap húrjaiba, azok erőszakos emberi behatások nélkül is erőteljes, tiszta és bűvös hangot adnak.

*) Többektől hallottam már, hogy ezt a találó mondást: "A magyar kálvinista ember olyan, mint a dob: csak akkor szól, ha ütik." – Révész Imre nagyemlékű debreceni prédikátornak (1826–1881) tulajdonítják; a tény az, hogy ő maga is már (Magy. Prot. Egyh. és Isk. Figyelmező 1878. évf. 6. lap) "közmondásként" idézi, "sok igazságot" találván benne.

6. Azon a magyar kálvinizmuson kívül, amelynek fő jellemvonása az antikatolikus érzékenység és dac, még két más magyar kálvinista típust lehet a jelen életében megfigyelni. Ezeknek azonban már nem olyan mély a történelmi gyökerük, Debrecennel és a Tiszántúllal pedig, el egészen a legújabb időkig, alig volt több közük a semminél. Ezért mi is valamivel rövidebbre foghatjuk az ezekkel való foglalkozásunkat.

Egyikük az antiliberális kálvinizmus.

Ha a kálvini keresztyénség veleszületett katolikus-ellenességét abból magyaráztuk meg, hogy Istennek lélekben és igazságban, azaz szellemben és valóságban való imádásához szigorú következetességgel akar ragaszkodni: ugyanily értelemben egy bizonyos veleszületett liberális-ellenességet, antiliberalizmust is meg kell a kálvinizmus lényegében állapítanunk. Mert a kálvinizmus született és esküdt ellensége minden olyan szabadságnak, tehát minden olyan szabadelvűségnek (liberalizmusnak) is, amelyik ellene mond vagy épp ellene dolgozik a Léleknek és az Igazságnak, a Szellemnek és a Valóságnak – vagyis Istennek és az ő imádásának. A kálvinizmus csak az olyan szabadságot keresi, kívánja, követeli a maga és mindenki számára nélkülözhetetlen életelem, levegő gyanánt, amelyben a lélek szabadon imádhatja Istenét és hódolhat meg őneki. Mindenféle szabadságot – akár egyéni, polgári vagy nemzeti, akár gazdasági vagy tudományos és művészeti szabadságot – csak annyiban hajlandó a kálvinizmus elismerni, előmozdítani, szövetségesévé fogadni, amennyiben ezt a szabadságot: az Istenével, mint Valósággal szembenálló Szellem imádási szabadságát, kifejleszteni segíti, ápolja és védelmezi. Ellenben botor és bűnös hazugságnak, romboló szabadonckodásnak tekint a kálvinizmus minden olyan – akár egyéni, polgári vagy nemzeti, akár gazdasági, tudományos vagy művészeti – "szabadságot", amelyik a szellemben és valóságban való istenimádásnak, akár akarva, akár akaratlanul, akár eredeti tervszerűséggel, akár csak végső következményeiben, ártalmára van.

Más szóval: a kálvinizmus barátja minden olyan szabadságnak és szabadelvűségnek, amelyik az emberi léleknek Istennel való személyes, azaz szellemi és valóságos életviszonyát, kapcsolódását, bibliai igével szólva, az ember megigazulását lehetővé teszi, erősíti, mélyíti, biztosítja. Ezt jelenti Kálvinnak az a mély bölcsességű megjegyzése, hogy a keresztyén szabadság "függeléke a megigazulásnak és a megigazulás erejének a megértésére nézve nem kicsiny jelentőséggel bír." (Institutio III. könyv. 19. fejezet., 1. §)

Révész Imre: 2. A mai magyar kálvinizmus 1922.

Ellenben halálos ellensége a kálvinizmus minden olyan szabadságnak és szabadelvűségnek, amelyik az emberi léleknek Istennel való személyes, azaz szellemi és valóságos életviszonyát, kapcsolódását, tehát megigazulását gátolja vagy tagadja, tehát amelyik akár lényegében, akár következményeiben Isten- és lélekellenes szabadság, vagyis nem valódi, nem a szó nemes értelmében vett, emberi szabadság.

Ha pedig ez így van: megértjük és természetesnek találjuk, miért kellett Magyarországon egy antiliberális kálvinizmusnak is föllépnie az antikatolikus kálvinizmus mellett és után.

A liberalizmus a magyar nemzet politikai történelme egyik legdicsőségesebb és legrokonszenvesebb korszakának, az 1790-től, s még inkább 1825-től 1848-ig bezárólag tartott kornak volt éltető szelleme. Tudjuk, hogy ez a liberalizmus – a Batthyány Alajos, a Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös szabadelvűsége – gyökerestől nemes volt, szellemi volt s ennyiben keresztyéni volt. Tisztán látott és következetesen munkált végcéljának ez a liberalizmus az örök értékekben gazdag, az Isten képmását méltósággal viselő, nemes emberi és nemzeti egyéniség kifejlesztését tekintette. Ezért a céljáért oly érzülettel dolgozott, amely – legalábbis az irányító nagy lelkek életében – az istentisztelethez járt közel. *) *) A jobban ismert többi nagyokról nem szólva, vegyük csak azt, amit Batthyány Alajosról, az 1790–91-es országgyűlés nagy vallásügyi vezérszónokáról mond Concha Győző: "A Szeicz Leótól a "nagy papramorgó" gúnynévvel illetett B. különösen is vallásos, sőt keresztyén lélek, bár keresztyénségének nincs határozott konfesszionális jellege s keresztyénségében nem a misztikus, hanem a morális tanoknak bámulója. Amit híres országgyűlési beszédéről mond: "Életemnek végső percében, utolsó leheletemmel, dadogó nyelvvel is áldani fogom a mindenség örök urát, kinek nagyságához illő nevet a gyönge emberi elme találni nem tud..., hogy megengedte nekem a haza atyjainak népes gyülekezetében oly sok jó polgár állandó boldogságához csak egy szemernyivel járulhatni," csak vallásos kedélyből eredhet." (Concha: A kilencvenes évek reformeszméi és előzményeik. Olcsó kvt. 498–499. sz. 136–137. l.).

A kor legnagyobb politikusait átható, minden tettükből és szavukból elősugárzó ezen érzület olyan magaslatra emeli ezt a mélyen keresztyéni és nemzeti magyar liberalizmust, amely felül áll, nem ugyan minden komoly tudományos vagy vallási bírálaton, de minden útszéli ócsárláson, ami pedig ma, jelszavakat kelepelő ajkakon már egészen csömörletes szokássá lett, mint általában a liberalizmussal, úgy ezzel a liberalizmussal szemben is.

Az azonban másfelől kétségtelen, hogy erről a magaslatról a magyar liberalizmus 1848, illetőleg 1867 óta folytonosan csak lefelé csúszott, majd zuhant. Eredeti eszményi tartalma évtizedről-évtizedre jobban párolgott el. Politikai ideálból és rendszerből politikai mesterséggé és jelszóvá lett. Sőt utoljára már politikai jellege sem volt egyéb, mint egészen másnemű érdekeknek meglehetősen megkopott, elvékonyult, átlátszó takarója. Szemfényvesztő köntös, amely alatt a nemzetközi s minálunk, a mi kivételesen szomorú helyzetünknél fogva, elsősorban zsidó tőke keresett és talált biztos elhelyezkedést, akadálytalan érvényesülést. Ennek következtében a megüresedett liberalizmus egyetlen igazi értelme és jelentése minálunk – mint különben kisebb-nagyobb mértékben világszerte – a kíméletlen gazdasági törtetés szentesítése lett. Az ezzel együtt járó világfölfogás és erkölcsi érzés pedig mérhetetlenül különbözött mindentől, ami keresztyén. És a liberalizmus keresztyén tartalmának elpárolgásával nemzeti érzésének csökkenése is karöltve járt. Nem is csoda: hiszen ott, ahol az emberi lélek tisztasága és szabadsága nem öncél, nem uralkodó érdek többé, ott a nemzeti élet szabadsága és öncélúsága iránt sem lehet többé igazi becsületes érzék. Ahol csak a törtetés az, ami szent és sérthetetlen: ott a nemzeti szolidaritásnak nincsen többé becse. Ahol a gondolat csak azért akar szabad lenni, hogy eladhassa magát: ott az erkölcs már elhanyagolható tényező. Ott a szabadság többé nem a szentség kapuja, és a szabadelvűség többé már nem istenelvűség.

Ezzel a "magyar" liberalizmussal szemben a magyar kálvinizmusnak öntudata legutolsó szikrájával is föl kellett a fejét és a szavát emelnie.

A magyar. reformátusság néhány, főként "világi" vezérférfiát a múlt század végén akuttá lett veszedelem fölismerése cselekvésre ösztönözte. Megalakult (1908.) a Kálvin-Szövetség. Ennek alaptörekvése a kálvinizmus hagyományos vallási és erkölcsi értékeinek egészséges megőrzése a magyar református népben, elsősorban a föld népében. Testi és lelki tisztaság, józanság, haza-, faj-, föld-, egyházszeretet, rend és fegyelem: ezek a kiválóan puritán és konzervatív erények, a történelmi magyar kálvinizmus erényei védhetik meg a magyar református népet a liberalizmus rombolásai ellen ezen irány nemes fölfogása szerint. E fölfogás terjesztésében a Kálvin-Szövetség országos propagandát fejtett ki, fájdalom; sokkal több jóakarattal és önzetlen buzgósággal, mint amekkora eréllyel és sikerrel. A siker elmaradásának fő oka az volt, hogy a református lelkipásztori kar nagy többsége ez irány antiliberális és konzervatív gondolatköre elől meglehetősen elzárkózott. Őket ugyanis a kevéssel azelőtt (1907.) mérhetetlenül nagyobb eréllyel megszervezett Országos Református Lelkész-Egyesület (ORLE) kifejezetten az antikatolikus kálvinizmus debreceni és tiszántúli gondolatkörében tartá fogva és mintegy lebűvölve. Úgy, hogy már ekkor, 10–12 évvel ezelőtt fájdalmasan kezdett jelentkezni az a siralmas ellentét, ami ma az egyik legszembeszökőbb jellemzője magyar ref. egyházi és vallási életünk nyomorúságának: az ellentét a lelkipásztorok és a vezető egyháztagok között (a rossz, mert nem protestáns szellemű köznyelven: a "papok" és a "világiak" között)! Megvolt egy ilyesféle ellentét egyházunkban már 100–150 évvel ezelőtt is (és érdekes, hogy a kialakulásához akkor is Debrecen szelleme adta meg a legerélyesebb indítást – csakhogy akkor még megfordítva állt a dolog. Akkor a "világiak" (az "úri párt", kyriarchia) voltak telítve liberális-antikatolikus, akkoriban ún. "felvilágosult" szellemmel s velük szemben a papság ("papi párt", hierarchia) volt a képviselője a konzervatív kálvinizmusnak.

Egyébként azonban a történelem e megfordítottság ellenére is nagyon érdekesen megismétlődött. Sinai Miklós, az akkori konzervatív-antiliberális ORLE feje, a világiaknak az egyházalkotmányban való intézményes elhelyezkedése ellen – amit az akkori liberális-antikatolikus Kálvin-Szövetség akart – végső sakkhúzásképpen a Habsburg-udvarnál és a katolikus klérus egyes, az udvarnál befolyásos tagjainak rokonszenvében próbált támaszt keresni. Négy emberöltővel később a konzervatív antiliberális "világi párt" keresett és talált érzelmi és érdekkapcsolatokat a katolicizmussal, közös veszedelemnek tekintvén azt a liberalizmust, melynek a zászlóhordozójául egyebek mellett a ref. papságnak az antikatolikus ORLE-be beszervezett zöme is zászlóhordozójául szegődött, mégpedig tagadhatatlanul sok radikális, sőt szocialisztikus mellékízzel.

7. Az antiliberális kálvinizmusnak ezek a katolicizmussal való érzelmi és érdekkapcsolatai különös mértékben megerősödtek a világháború alatt és után, amikor is ez a kálvinista irányzat hatalmas keretre és támasztékra talált az ún. "keresztyén nemzeti egység" gondolatában.

Ez a gondolat egy, a magyar lelkek mélyén élő alaktalan de tiszta, életfenntartó és életmentő vágynak a kifejezője. A magyar nemzet életakaratának olyan ösztönös és olyan hatalmas megnyilatkozása, amellyel még azok is kénytelenek fogcsikorgatva számolni, akiknek lelki szerkezetében nem fér meg sem a keresztyén, sem a nemzeti gondolat. Annál inkább érthető, hogy a magyar kálvinizmusnak ez a most jellemzett iránya, különösen eleinte, teljes odaadással karolta föl a "keresztény-keresztyén" nemzeti egység gondolatát. Hiszen ez a kálvinizmus kezdettől fogva végzetesnek hirdette a merő antikatolikus egyházpolitikát, amely a magyar református egyház delejtű nélküli hajóját egy üres és hazug liberalizmussal való fenntartás nélküli szövetkezés zátonyos vizeire terelte. Ez a kálvinizmus harc helyett mindig építeni, konzerválni, erősíteni akart; jogok puszta követelése helyett jogok bírására és élvezésére alkalmassá tenni a magyar kálvinista népet és református egyházat; tehát megvolt hozzá a természetes jogalapja és indítóoka, hogy ápolójává szegődjék egy olyan magyar keresztyén egységnek, amelynek becsületes, nemes alapgondolata éppen a felekezeti, az egyházpolitikai harc kiküszöbölése volt – azaz helyesebben, lett volna.

A baj csak az volt, hogy a keresztyén nemzeti egységből, amely ha jól értjük, egy szentséges politika-fölötti, valláserkölcsi és nemzetnövelési gondolat, már a kezdet kezdetén politika, jóformán puszta politika lett. És ez a politika, a maga keserű harcaiba és tisztátalan szövődményeibe az antiliberális kálvinizmust is magával sodorta. Magával sodorta annál erőszakosabban és annál végzetesebben, minél nagyobb jóhiszeműséggel és minél becsületesebb őszinteséggel állott az oda a keresztyén nemzeti egység zászlója alá.

Mert a keresztyén-nemzeti egység, mint politikai irányzat a magyarság társadalmi, kulturális, gazdasági fölényének és a keresztyén erkölcsiség uralmának biztosítása, e két mindörökre igaz eszme, jogosult törekvés és szent kötelesség munkálása mellett, közben és által kénytelen volt – az irány nem egy vezéremberének jobb meggyőződése ellenére – munkálni és szolgálni a magyarországi római katolikus egyház közhatalmi érvényesülését, intézményes és külgazdasági (nagybirtok-politikai) érdekeit, lelki és társadalmi tekintélyét is.

Ez a dolgok logikájából következett és nem is következhetett másképpen. A hiba ott volt, hogy ezt a logikát az antiliberális magyar kálvinizmus képviselői és vezetői nem ismerték föl előbb. Egy csomó csalódást megtakaríthattak volna maguknak és egy csomó keserűséget, kínt, belső megszaggattatást a magyar reformátusságnak.

Mert amikor ők, a maguk nemes és tiszta hevületével, sajtóban és közéleti akciók terén, akkora eréllyel léptek föl az elliberalizálódott magyar kálvinizmus antikatolikus egyházpolitikai irányzata és annak főfészke: Debrecen és a tiszántúli egyházkerület ellen, és amikor e föllépésükben igaz magyar becsületességgel elfogadták a katolikus részről, sajtóban és egyebütt nekik nyújtott segítő kezet: akkor egy igen veszedelmes lejtőre jutottak. Nem gondolták meg idejében az igazságát annak a régi deákbölcsességnek, hogy ha ketten teszik vagy mondják ugyanazt a dolgot, nem szükségképpen ugyanazt csinálják. Ha a magyar kálvinizmus antiliberális irányzata (igen sok joggal) erős kritika alá vette a Debrecen-tiszántúli antikatolikus kálvinizmus megüresedett vagy legalábbis ellaposodott és egyoldalúvá lett liberális egyházpolitikai jellegét: hát tette ezt azért, hogy megmentse, megtisztítsa, fölemelje és (a maga fölfogása szerint) méltóbb tartalommal töltse el és méltóbb eszmények felé irányítsa a magyar református egyházat és híveket. Korholta és kipellengérezte a magyar kálvinizmus egy bizonyos szélsőségét, elfajzását – az egész magyar kálvinizmus érdekében, és iránta érzett forró, nagy, tiszta szeretetből. Ám ugyanakkor nem gondolta meg, hogy lesznek mások; lesz egy egész nagyon erős politikai, társadalmi és felekezeti érdekeltség, amely, miután a "keresztyén-magyar" testvériség címén jogot szerzett és kapott ugyanarra a korholásra és ugyanarra a kipellengérezésre, ezzel a jogával szükségképpen vissza fog élni, mert ennek a jogának használatában nem a magyar kálvinizmus iránti szeretet, nem a magyar református egyház megmentésének, megtisztításának, fölemelésének, újra naggyá és erőssé tételének szent vágya fogja vezetni – hanem talán egészen ellenkező indítékok *).

*) Ezzel, azt hisszük, a Bangha páter és a Központi Sajtóvállalat színeváltozása óta most már azok is tisztában vannak, akiket eladdig a maguk nemes jóhiszeműségében még a puszta gondolata is egy ilyen lehetőségnek, illetőleg az arra való célzás, mélyen fölháborít vala.

A komoly, erős, jogos és szükséges kritikából ennek a kétes testvéri segítésnek meggondolatlan felhasználása, sőt keresése következtében hovatovább erőszakos és szélsőséges hajsza lett, amely aztán a másik tábort is hasonlóan kétes testvéri szövetségek keresésére, illetőleg felújítására és megerősítésére késztette.

Most már mindkét irányzata a magyar kálvinizmusnak szerencsésen elérkezett oda, hogy – ha magába száll – egyformán elmondhatja a velencei dózsebörtön egykori rabjának keserűen szellemes sóhajtását: "Csak a barátaimtól ments meg, Uram Isten, az ellenségeimmel majd elbánok én magam is!"

Igen, mert a "barátai" mindkettőt zsákutcába vitték, önnön lelkének megtagadására késztették, önismeret helyett jelszavakra tanították. Az egyik megtanulta a barátaitól azt, hogy "inkább száz zsidó, mint egy katolikus!" A másik erre – ahelyett, hogy a saját lelkének tiszta sugallataiból merített volna erőteljes egyéni feleletet, – szintén a barátaitól tanult ellenjelszót: "Inkább Mária országa, mint zsidó szovjet!" A jelszavak aztán egymáshoz puffantak, folyt a testvérharc vígan, és öncéllá váltan: a szomorú eredmény a magyar kálvinizmus lelki, társadalmi és egyházpolitikai kettészakadása lett, a figyelemnek a központi lényeg-egységről, annak tényéről és kötelességéről való teljes elterelődése, egy őrült boszorkánytánc nagy emberek és kis dolgok körül, amelynek hátterében elégedetten dörzsölgették a kezüket és találták meg a számításaikat vörösök és feketék.

Az antiliberális kálvinizmus, a legtisztább szándékkal bár, részint a dolgok logikája, részint az emberek logikátlansága miatt tévútra jutott az antikatolikus kálvinizmus elleni föllépésében. És ezt nemcsak a magyar kálvinizmus, hanem a magyar nemzetlélek egysége is megsínylette és megsínyli.

8. Az antikatolikus és az antiliberális kálvinista típus ellentétei – amint eddigi fejtegetéseinkből láttuk és amint református közszellemünk elesettségén sajnálatosan és naponként tapasztaljuk – szertelenségekké mérgesedtek. Ennek pedig egyéb rossz következményein kívül, az a fő átka van, hogy mindkét oldalon kezdenek megfeledkezni egy elemi nagy igazságról. Ez az igazság az, hogy a kálvinizmus mégsem csak liberalizmus vagy konzervativizmus, mégsem csak egyházpolitika vagy néperkölcs és népszokás elsősorban, hanem vallás. A református keresztyénség soha kialudni nem engedhető tűzhelye a személyes hitélet. Kálvin politikus is volt, erkölcsbíró is volt, egy kicsit Caesar is volt – de volt és lehetett mindez azért, mert Istenével viaskodó próféta és Megváltójával társalkodó, tőle személyes parancsokat vevő apostol: nagy keresztyén hívő lélek, vallásos géniusz volt. És – kisebb arányokban – ilyenek voltak református egyházunk atyái mind. A kálvinizmus azért volt a múltban nagy, mert kálvini keresztyén lelkek voltuk a képviselői Magyarországon úgy, mint egyebütt. Ma ezek a Kálvin-típusú lelkek, a hívő Isten-harcosok fogyatkoztak meg. A személyes hitélet tűzhelye kialvóban. Az antikatolikus kálvinizmus nemigen vette észre a bajt, sőt néha szerette állítani, hogy ilyen baj nincsen is. Az antiliberális kálvinizmus már inkább kezdte észrevenni a bajt, de nem nagyon tudta, hol kezdjen a segítéshez. Mind a kettő csak kerülgette az ősi tűzhelyet; a védelmében szívesen meghalt volna s egymást még szívesebben elkergette volna onnan – de a fúvók kezeléséhez egyik sem értett, új, friss rőzsét egyik sem dobott volna a hamvadó tűzre.

A tűz felszításában a harmadik magyar kálvinista típusé, a pietista kálvinizmusé az érdem.

Ezt a "pietista" jelzőt ez alkalommal csak jobb híján használom – megkülönböztető címke és gyűjtőnév gyanánt. Nem akarom vele azt mondani, hogy az így jelzett kálvinista irányhoz mindaz a félszegség és korlátoltság hozzátapad, aminek a képét felkölti lelkünkben a "pietizmus", "pietistáskodás", "kegyeskedés", (a német Muckerei) rendszerint gúnyos említése. De használom én a pietista jelzőt ennek az iránynak a megjelölésére azért, mert ez az irány – éppúgy, mint annak idején a régi, első, klasszikus (ás szintén református-kálvini gyökérszálakkal bíró) németországi pietizmus – nagyon helyesen, a személyes kegyességet, a pietast, az élő Istennel és az Ő egyszülött Fiával szemtől-szembe és szívből-szívbe való viszonyulást tekinti a vallás, a keresztyénség, a protestantizmus, a kálvinizmus egyetlen igazi szív-erének.

A magyar református egyházi és gyülekezeti életben, elsősorban Budapesten, már a múlt század 80-as éveiben fölmerültek s azóta hatalmasan megizmosodtak egyes ilyen "pietista" törekvések. Ezek arra irányultak, hogy a magyar református gondolkozást és életet újra, bensőleg is keresztyénné tegyék. Céljukat rendszerint a megszokott évszázados egyházi formákon kívül, túlnyomólag személyes hatások útján igyekeztek elérni. Ihletéseiket egytől-egyig az angol-skót-amerikai református keresztyénség különböző köreiből merítették. Kezdettől fogva nem tömeghatásokra pályáztak, hanem befelé, mélyülő irányban és módszerekkel dolgoztak. Egyre növekvő hatással sikerült újra belevinniök az evangélium szeretetét, s a vallás élete, a keresztyénség gyakorlati lényege iránti érzéket az egyház iránt közömbössé vált vagy attól éppenséggel elidegenült magyar református társadalom legkülönbözőbb intelligens rétegeibe: a műveltebb úri nők, a fő- és középiskolai diákság stb. közé. (Lorántffy Zs.-egyesület, Bethánia, Ker. Ifj.-egyesület, Diákszövetség stb.)

Ahol a mai magyar reformátusok között igazi életteremtő hatalma nyilvánul meg a reformáció evangéliumának, akár egyének, akár kisebb-nagyobb társaságok, közösségek életébe, ott 10 eset közül 8–9-ben ennek a valamikor nagyon lenézett vagy ignorált pietista kálvinizmusnak hatásaival van dolgunk.

9. Ez a kálvinista szellem lett volna hivatva arra, hogy lelket öntsön a magyar kálvinizmus szétszórt és barnult csontjaiba és egy testté forrassza össze azokat. Hogy erre mégsem volt képes, annak több, s köztük különösen egy nagyon szembeszökő oka volt. Minálunk ugyan a lelki ébredésnek a 80-as évektől kezdve szórványosabb, majd később sűrűbben és rendszeresebben fölmerült jelenségeit nem kísérték mindazok a kóros tünetek, amelyek a külföldi protestantizmus nagy vallási megújhodásainál már a XVII. század óta észrevehetők. A magyar embert lelki szemérme és józan gyakorlati életbölcsessége visszatartóztatta a lelki élet olyan sajátságos eltévelyedéseitől vagy forrongásaitól, amilyenek pl. a germán, különösen az angolszász lélekben mély vallásos megrendülésekkel mindig karöltve jártak és járnak. Egészségtelen rajongás, erőszakolt magamutogatás, megszűkült agyú és szívű fanatizmus a magyaroknál általában nem kísérte nyomon az evangélium megragadó hódításait. De elvétve mégiscsak fölmerültek ilyen jelenségek is, és már ezek is elegendők voltak arra, hogy az egész evangéliumi megújhodási mozgalom tekintélyét és hitelét csökkentsék. Még inkább tapasztalható volt aztán a "megtértek", azaz az új, erős, személyes keresztyéni hitre és öntudatra ébredtek életében számos egyéni félszegség; olyanok, amelyek hasonló erős megrázkódtatási és tisztulási folyamatok után még normálisabb lelkeknél is szinte elkerülhetetlenek. Bizonyos lelki gőg, mely szeret minél élesebb határvonalat húzni – egész a szeretetlenségig – önmaga és a bűnös, meg nem tért "világ" között; a megtérésnek külső jelekhez, magatartáshoz, tempóhoz, pózokhoz kötése és e külső jelekkel való összetévesztése a belső lényegnek; kultúrától, tudománytól való bizalmatlan elfordulás, általában gyermekbetegségei a fiatal és nehezen megszületett keresztyén életnek. Ezekből a betegségekből nem nehéz kitisztulni, azonban ehhez az szükséges, hogy az ilyen újonnan, frissen fölfakadt keresztyén életek lehetőleg minél szorosabban kapcsolódjanak be abba a nagy közösségbe, amelyet ők megelevenítenek, és amely őket egészséges irányban, megfelelő helyükön használja föl, fejleszti, edzi, érvényesíti. Ez azonban nem történt meg, és ez mind e mai napig a magyar pietista kálvinizmusnak legnagyobb hibája.

A magyar református evangéliumi megújhodás mindmáig nem bírta még kielégítően megteremteni a maga kapcsolatát a történelmi egyházzal s legfőképpen az annak törzselemét alkotó magyar kálvinista parasztnéppel és kispolgári elemmel.

Tett ugyan már ez irányban – legalábbis némely tágabb látókörű, az elzárkózásra kevésbé hajlamos köreiben – egyes tiszteletreméltó és bizalomgerjesztő kísérleteket, és ami nagyon fontos, nevelt is az egyház számára egy pár kitűnő fiatalabb munkást, elsősorban mély kegyességű, nagy tanultságú és fáradhatatlan buzgalmú lelkipásztorokat. Azonban mindmáig tény, hogy még ezekben a legkiválóbb és legnagyobbrészt tősgyökeresen magyar munkásaiban is a pietista kálvinizmusnak mindeddig vagy a történelmi érzék, vagy egyéb lelki arravalóságok hiányoztak ahhoz, hogy egészen állandó és mély kölcsönhatásokat tudjanak létrehozni az őtörekvéseik és a hivatalos egyház élete közt. *)

*) Ebben az irányban csak legeslegújabban történtek igen biztató és nagyon határozott lépések az ún. "péceli kör" és a kunhegyesi konferencia részéről.

A határozott, következetes, személyes lelki ébredéssel, megtéréssel, újjászületéssel és megszentelődéssel járó evangéliumi munka a magyar református egyházban különböző nevek alatt és köntösökben ("belmisszió", "egyháztársadalmi tevékenység" "konferenciák", stb.) ma már igen szívesen látott vendég ugyan, de még mindig csak vendég. A helyét már megtörülik, mielőtt leültetnék, de még nem szoktak hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy állandóan ott is maradjon és családtag legyen belőle. Igaz másfelől az is, hogy ebben nemcsak a vendég hibás, hanem a családfők is. Nemcsak a vendég vadóc kissé még, hanem a családfők is feszesek. Hivatalos egyházunknak legbefolyásosabb tényezői – vezető tekintélyű lelkipásztorok, egyházkormányzók, pedagógusok – egy-kettő kivételével még ma sem sokat engedtek abból a többé-kevésbé leplezett idegenkedésből vagy a legjobb esetben csöndes közönyből, amellyel ők vagy elődeik húsz-harminc évvel ezelőtt fogadták és kísérték ezeket a (szerintük) "idegenből behurcolt", a magyar nemzeti jellemmel össze nem férő" mozgalmakat.

Ez pedig a magyar lelki kálvinizmus meg- illetőleg újjászületését mérhetetlenül hátráltatja.

III.
Milyen magyar kálvinizmus kell?

(1. A magasabb, összetevő szempont. – 2. Frontállás jobb és bal felé. – 3. Evangéliumi liberalizmus. – 4. "Pietizmus" és kálvinizmus.)

1. Aki megelőző fejtegetéseinket figyelmesen elolvasta annak nem kell külön magyarázni, miért nem tudunk mi fenntartás nélkül csatlakozni az azokban ismertetett három magyar kálvinista főtípus egyikéhez sem.

És talán nem szerénytelenség, ha azt hisszük, hogy velünk együtt nem tud csatlakozni senki sem azok közül, akik komolyan és függetlenül akarnak dolgozni a református hit és élet magyar nemzetünkbéli újjászületésén. Komolyan, azaz élet-halál-kérdésnek tekintve a dolgot, és függetlenül, azaz pártjelszavaktól meg nem vesztegetetten. Mindezek igazat fognak nekünk adni abban, hogy egészséges, a magyar néplélek meggyógyítására és újjáteremtésére képes, az önvédelem és az alkotás erejével egyaránt rendelkező református keresztyénség csak az lehet, amelyben mindennek a három főtípusnak igazi értékei megvannak, azoknak félszegségei és egyéb gyarlóságai nélkül.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy tehát valami elvtelen keveredésre, valami 33,33%-os kompromisszumra gondolok a háromféle irány között. Összeadásból, kivonásból még soha sem jött ki teremtő szellemi élet és erkölcsi megújulás. Nem keveredésnek, hanem vegyületnek kellene létrejönni belőlük; nem elvtelen "kiegyezésnek", hanem magasabb szempontból létesülő összetételnek, összetettségnek (szintézis). És természetesen nem tudósok asztalánál vagy gyűléstermek szőnyegén, hanem az élet műhelyében.

Mi ez a magasabb szempont?

Az eddigiek után csaknem magától értetődik a felelet: a lélek és az élet szempontja. Az a szempont, amely szerint a kálvinizmus végtére is nem csak bizonyos teológiai és egyházi tanoknak többé-kevésbé önkényesen összeállított rendszere vagy halmaza, nem is csak valamely egyházi vagy világi politikai magatartás, még csak nem is puszta erkölcs, vagy szokás, vagy kegyelet. A kálvinizmus egy határozott, öntudatos, jellegzetes lelki mivolt, szellemi élet és abból fakadó életfolytatás és életalakítás. Ennek az uralkodó, döntő szempontnak a következetes keresztülgondolása és gyökeres keresztülvitele azért rendkívül fontos, mert csak ezáltal szabadulunk meg attól a veszedelemtől, hogy külsőségeknek – legyenek azok akár egyes kiszakított tanrészletek, akár a magán- vagy a közélet gyakorlati vonatkozásai – nagyobb jelentőséget tulajdonítsunk a kálvinizmus mértékeinek alkalmazásánál, mint ami azokat a lelki élet egész szervezetében jog szerint megilleti.

Ennek a kálvinista léleknek és életnek, úgy, ahogyan azt mi szeretjük elképzelni, nagyon határozott arca és jelleme van úgy a római (s természetesen egyúttal a görög) katolicizmussal szemben – beleértve ebbe az ún. "keleti" kereszténységet is – mint a modern élet különféle szellemi irányaival szemben. Azonban ez a határozottsága nem merül ki abban, hogy bírálja, tagadja és elutasítja azoknak alapelveit vagy többé-kevésbé lényeges elemeit. Ez a nemleges (negatív) oldala a kálvinizmusnak már csak következhetik a valódi, erőteljes, alapvető pozitív tartalmi értékeiből. Ezek a pozitív értékek – amelyek minden kálvinista negációnak és protestálásnak egyedül jogosult, tiszta és dús forrásai – mindenekelőtt a hitbeli tapasztalásban, közvetlenül vannak adva. A református embernek egy egészen speciális, semmiféle más keresztyén vallási formában meg nem található, különösen szabad, különösen energikus módja van arra, hogy magát a maga nyomorult, kicsiny és bűnös végességében is halhatatlan léleknek, a végtelenség és az örökkévalóság részesének érezze és tudja; más, egyszerűbb, biblikusabb és reálisabb szavakkal: hogy az Istenével társalkodják és szövetségre lépjen. A református embert – az olyat, aki egyfelől annak született, másfelől szívvel-lélekkel az is akar lenni – csak egyes-egyedül ez a mód elégítheti ki a lelke Istenhez való szomjúhozásában, minden földi rosszat legyőzni s annak fölébe emelkedni kívánó, olthatatlan (s egyébként minden öntudatos emberi lélekkel közös) magasabb életvágyában; más szóval egyes-egyedül ez a mód üdvözítheti. E mireánk nézve egyedül üdvözítő hitbeli tapasztalási módnak a kialakításában ha nem is kizárólagos, de uralkodó és döntő része volt és van a Kálvin János prófétai hitének és nagyszerű teológiai tanításainak. Különösen őneki lehet köszönni azt, hogy ebben a református üdvözítő tapasztalási módban vagy üdvélményben a gondolati (logikai) alkotórészek oly ritka csodálatos biztossággal és egymást átható és megtermékenyítő erővel kapcsolódnak egymásba, hogy belőlük belső kányszerűséggel sarjadzik ki egy egész hatalmas és átfogó világnézet és életfölfogás. Ez a világnézet és ez az életfölfogás nem egyéb, mint az elméleti gondolkozás és a gyakorlati élet terén való kiépítése, körülbástyázása, garantálása ennek az alapvető nagy református üdvélménynek. Akinek a lelke ettől az élménytől idegen, s annak még csak egy távoli szárnya-suhintását sem érezte soha: annak számára a legszebben kicirkalmazott, eltanult, elszavalt, sőt – részleteiben – talán követni, megvalósítani is próbált kálvinista világnézet és életfölfogás, tan és gyakorlat is csak zörgő héj, amelyből kiveszett az élet, és legföljebb csak múzeumi értékeket hagyott maga után. Viszont, aki már egyszer kálvinista módon találkozott az élő Istennel és beszélt vele, akit már egyszer, mint kálvinistát, földhöz sújtott Istennek dicsősége, mint rettenetes fenség, s aztán fölemelt, mint a Krisztusban megjelent szeretet; aki már egyszer átélt hasonlót ahhoz, aminőt Kálvin élt át a genfi fogadóban, a hugenották a gályán vagy a vérpadon, a Bethlen Katák, Ráday Pálok és Szikszai Györgyök a Megváltójuk keresztje alatt; egyszóval, aki ennek a református üdvélménynek már részese lett: annak számára csak gondolkozásbeli és erkölcsi következetesség dolga a református világ- és életnézetnek önmaga számára való teljes kiépítése.

2. Egy ilyen éltető, központi élmény gyökeréből fakadó világ- és életnézetnek szükségszerűleg nagyon szilárd frontállása lesz, úgy jobb mint bal felé, úgy a katolicizmussal, mint a modern hitetlenség, vagy "minél-kevesebbet-hivés" különböző árnyalataival szemben azért, mert ez ennek az alapvető kálvinista üdvélménynek – ami, mondottuk, hogy nagyon is erősen és tisztán lelki, szellemi dolog – éppen a lelki, a szellemi mivoltát veszélyezteti. A katolicizmus elvileg nem ismerheti el azt soha, és a maga hívei számára kizárja még a lehetőségét is annak, hogy keresztyén lelkek úgy, olyan tökéletesen lelki módon – akkora alázattal és mégis akkora önállósággal, olyan hódolattal és mégis annyira közvetlenül szemtől-szembe – állhassanak meg Istenük orcája előtt, ahogyan a kálvinista ember, Istennek szent lelkétől hordoztatva és a predestináció kősziklájában vetve meg horgonyát, meg mer és meg tud állani. Viszont a modern "szabadgondolkodás" különféle árnyalatai, akármilyen erős eltérés van is a vallásról és a keresztyénségről való felfogásukban egyébként, abban többé-kevésbé mind megegyeznek, hogy a vallásos élménynek és különösen a keresztyén hitbeli tapasztalásnak nem tulajdonítanak reális értéket, azaz valóságra való vonatkozást és valóságról való bizonyságtevő erőt: nekik a vallás vagy csak kedves, de sok tekintetben káros illúzió, vagy a legjobb esetben az emberi léleknek egy kétségbeesett végső védelmi fegyvere, egy hasznos önmagán-segítése a világnak és az életnek oly tényeivel szemben, amelyeket nem tud másként magának megmagyarázni, s emiatt nem tudja magát velük szemben biztos alapra helyezni, "állítani". A szabadgondolatnak az Isten vagy agyrém, vagy eszme, vagy ős, tudattalan világ-méh, de semmi esetre sem élő és életformáló, megváltó Isten.

Röviden: a kálvinizmusnak, mely eddig a legtisztább és a legkövetkezetesebb "szellemben és valóságban" (lélekben és igazságban) való Isten-imádás, tehát eleddig a legtisztább és legkövetkezetesebb keresztyénség, egyformán szembe kell kerülnie önnön lénye kifejtésekor a katolicizmussal, amely a valóságot akarja anélkül, hogy éppoly erősen és következetesen akarná a szellemet, és a "szabadgondolattal" ("libre-pensée", amelyet elnagyoltan bizony egész nyugodtan azonosíthatni a hitetlenséggel), amely a szellemet akarja anélkül, hogy éppoly erősen és következetesen akarná a valóságot.

A mi kálvinizmusunk tehát antikatolikus lesz, azonban nem puszta örökletes negatív ellenszenvből, hanem azért, mert az alapját, magvát tevő üdvélménynek a feszítőerejénél fogva nem lehet más. Antikatolicizmusa nem önmagáért való, éppúgy, mint ahogy a sarki állatoknak sem önmagáért való a fehér színük: hanem önvédelmi és önfenntartási tény. Amiből az is mindjárt következik, hogy a kálvinizmus antikatolicizmusa sohasem lehet idegeskedő, túlérzékeny s ennélfogva belső erőtlenségeket eláruló ágaskodás (agresszivitás) a katolicizmussal szemben. Vannak olyan emberek, akiket rettenetesen gyötör az a gondolat, hogy más valaki az ő különösen érzékeny tyúkszemükre rá talál lépni, és hogy ezt megelőzzék és megakadályozzák, ők maguk lépnek rá sietve a más tyúkszemére. Szakasztott ilyen az a kálvinizmus, amelynek antikatolicizmusa eszközből céllá, formából tartalommá, létfenntartási módból létértelemmé korcsosult. A nyugodt, csöndes és önvédelemre mindig kész kálvinista antikatolicizmus öntudatos erő – a kiabáló, izgatott és más szeme közé ugráló kálvinista antikatolicizmus öntudatlan erőtelenség.

És a mi kálvinizmusunk antiliberális is lesz, de csak ugyanilyen öntudatos önvédelemből, ugyanilyen belső feszítő erő hatása alatt. Antiliberalizmusa nem fog állani tömegszenvedélyektől és újság-frázisoktól bekötött szemű vagdalkozásokból a liberalizmus "mint olyan" ellen. Tisztában lesz azzal, hogy a "liberalizmus" a legtöbbrétű történelmi fogalmak egyike, amelyet lehet és kell türelmes és beható elemzéssel fölboncolni s ezúton elfogadni vagy elvetni, igazolni vagy megítélni, de nem lehet és nem szabad korlátolt fanatizmussal egy, vagy egynéhány egyedül üdvözítő vagy teljességgel kárhozatos elvre, tételre, jelszóra leegyszerűsíteni (redukálni), és így emelni a csillagokig vagy taposni a sárba. Elemzés és megkülönböztetés útján a mi kálvinizmusunk különbséget tud és fog tenni a romboló és építő, a destruktív és a konstruktív liberalizmus között. Destruktívnak tekinti a liberalizmusnak minden olynemű értelmezését, amely a hitetlenség propagandájának és a vele karöltve járó erkölcsi szabadosságnak (libertinizmusnak) kíván – olykor intézményesen is – fölényt biztosítani a világ- és életnézetek szüntelen harcában. Az ilyen liberalizmussal szemben a kálvinizmus, amint már mondottuk is (ld. I. fej. 6. pont) kíméletlenül és örökre ellentétes álláspontot kell, hogy elfoglaljon. Hazugságnak, önmagában ellentmondónak kell, hogy tartson minden olyan "szabadságot," amelynek célja nem az igazság, tartalma nem a szeretet, és megdicsőülése nem a szentség. Más szóval: a kálvinizmus radikálisan antiliberális lesz minden olyan "szabadsággal" és szabadságtörekvéssel szemben, amely az emberi lelket nem emeli, nem tisztítja és nem gazdagítja, hanem lefokozza, beszennyezi és kifosztja.

A nyílt szemmel vizsgáló mai kálvinista embernek azonban tudnia kell, hogy van konstruktív liberalizmus is. Ez így fest a Hobhouse majdnem klasszikusnak mondható fogalmazásában: "Minden építő társadalmi tan az emberi haladás fogalmán alapszik. A liberalizmus szíve annak a megértése, hogy a haladás nem valami gépies fogásoknak az alkalmazásából áll, hanem eleven szellemi energiának a fölszabadításából. A jó gépezet az, amelyik olyan csatornákat tud szolgáltatni, amelyekben akadálytalanul áramolhatik ez az energia, minél bőségesebben kiaknázva, annál diadalmasabban – megelevenítve a társadalom szerkezetét, kitágítva és megnemesítve a lélek életét." (Liberalism, 137. l.). Minden ilyen konstrukcióra, ilyen építésre irányuló szabadságjogot és szabadságtörekvést – elsősorban a nemzet életében – a lelki rokonság bizalmával üdvözöl és saját eszme- és hatáskörén belül maradva támogat is a kálvinizmus. Természetesen sohasem feledkezik el Heppének, a kiváló református tudósnak arról a bölcs figyelmeztetéséről, hogy "a liberálisnak vagy szabadelvűnek fogalma az államélet körébe tartozik; az egyházban ellenben csak az a kérdés: mi az evangéliumszerű? mi egyezik meg az evangélium elveivel és követelményeivel? Egyedül az evangéliumi szellemben áll az a liberalizmus, amelynek az egyházban jogosultsága van."

3. Magának a kálvinizmusnak ez a mindig és minden áron fönntartandó evangéliumi liberalizmusa két főirányban nyilatkozik:

a) Más keresztyén vallási alakulatokkal és közösségekkel szemben a mi kálvinizmusunk elvileg elismeri azt – és e tekintetben magától Kálvintól vett indításokra hivatkozik elsősorban – hogy lehetnek és vannak is az övétől eltérő jellemű, de végelemzésben szintén a Jézus Krisztus lelkéből táplálkozó keresztyéni hitbeli tapasztalatok, üdvélmények s azokból kilombosodó tanrendszerek, egyházak, világ- és életnézetek. Nyitott szemmel és mély alázatossággal látja meg és vallja a mi kálvinizmusunk, hogy mindezeknek az Isten üdvözítő világtervében határozott helyük, az emberiség s közelebbről a magyar nemzet Krisztushoz nevelésében történelmileg szerzett s lélektanilag igazolható, jogosult szerepük van. Ezekkel a másféle jellemű keresztyéni üdvélményekkel, tanokkal, egyházakkal stb. szemben a kálvinizmus az önnön lényegéhez és jelleméhez való ragaszkodáson kívül csak egyetlenegy jogot követel magának: az igazság, a szabadság és a szeretet szellemétől vezetett tárgyilagos, tehát tudományos alapon nyugvó kritika jogát – de ezt is elsősorban a saját öntudatosságának ébrentartása, egyéniségének megőrzése érdekében.

b) Az egyetemes szellemi élettel és művelődéssel szemben a mi kálvinizmusunk, az Isten felségének és a Szentlélek korlátokat nem ismerő munkásságának végtelenül termékeny kálvini alapgondolataiból merítve sugallatot, a szellemi élet és a kulturális fejlődés bármely pontján észreveszi és szerető figyelemmel kíséri az ott, ha félig öntudatlanul vagy elfajzottan is, de megjelenő keresztyéni gondolat- és életcsírákat. Amiből az következik, hogy a mi kálvinizmusunk nem tanúsít dogmatikusan merev elutasító magatartást egyetlen olyan társadalmi vagy tudományos mozgalommal szemben sem, amelyik képmutatás nélkül elismeri az emberi lélek, a szellemi élet mindenek fölött való önbecsét, és határozott következetességgel dolgozik az emberi lélek megnemesítésén, az erkölcsi eszmények diadalra juttatásán. Ez nem azt jelenti, hogy a mi kálvinizmusunk kész akár a saját történelmi egyéniségének megtagadásával és kikristályosult alapelveinek félretolásával is szövetkezni az ilyenekkel (pl. az ideálisabb fajta szabadkőművességgel, a klerikális póráztól szabadulni tudó "keresztény-szocializmussal", a nemzetnevelés és a közerkölcsiség emelését célzó egyéb társadalmi akciókkal és alakulatokkal, idealisztikus világnézeti propagandákkal, tudományos szervezetekkel stb.). Ezt egyebek mellett már csak a kálvinizmusnak mellőzhetetlen és kiküszöbölhetetlen egyházi jellege is kizárja és lehetetlenné teszi. De abból, hogy valakivel nem szövetkezünk a saját egyéniségünk, jellemünk és hivatásunk árán is életre-halálra, még nem következik, hogy ne is akarjuk benne meglátni és elismerni, sőt esetenként támogatni és fejleszteni is mindazt, ami benne jó, ami a magunk lelke legjava tartalmával rokon, amiben Istennek tetsző és embertársaink javára gyümölcsöző lehetőségeket vélünk fölfedezni. A Szentlélek utai csodásak és kiszámíthatatlanok. Isten fölségének oly eszközök és oly lehetőségek állanak rendelkezésére országa építésében és üdvünk véghezvitelében, amelyeknek köréhez képest a legmagasabb és legszélesebb emberi elgondolás is csak a gyermeki rövidlátásnak tehetetlen vergődése. És hogyha egyszer a magyar református ember szilárdul meg van arról győződve, hogy Isten a kálvini keresztyén gondolattal akarja megtartani őt és hazáját – nem joga és nem kötelessége-e föltételeznie azt, hogy e kálvini keresztyén gondolat érvényesülése érdekében – úttörőnek, előkészítőnek Isten föl akar és föl tud használni e hazában előtalálható minden, arra alkalmas szellemi vagy társadalmi tényezőt?

Liberálisnak lenni, ily értelemben, nem egyéb, mint hinni a kálvinizmus diadalában. Nem abban az értelemben, hogy az egész világ, vagy az egész magyarság felekezetileg kálvinistává lesz, hanem abban az értelemben, hogy az emberiség és nemzetünk kiválasztottai, ki egy, ki más előkészítés után, egykor majd eljutnak a szellemben és valóságban való istenimádás tiszta teljességébe, s egy szívvel és lélekkel ismerik el egyedüli Királyuknak Jézus Krisztust.

4. A fentiek után arra már igazán alig kell szót vesztegetni, hogy ez a mi kálvinizmusunk pietista lesz-é, és ha igen, mennyiben lesz az?

Igenis pietista lesz abban az értelemben, hogy elengedhetetlenül személyes keresztyéni hitből fog fakadni és táplálkozni; egy megváltó és életet újjászülő kegyelmes Istenbe vetett bizalomból óhajt szünetlenül megfrissülni; egy olyan nagy, teremtő életmozdulás kíván lenni, mely önlelkünk legmélyéből szakad föl és újhodik meg folytonosan. Pietista kálvinizmust akarunk abban az értelemben, hogy mint kálvinisták, ne restelljük a magános és közös buzgó imádságot, a családi istentiszteleteket, az Isten igéjének rendszeres tanulmányozását, az Úrvacsora fölvételének megrendült és megalázott lélekkel való minél sűrűbb gyakorlását – és vegyük rettenetesen komolyan azt, hogy a keresztyénség elsősorban éppen kálvini értelemben személyes bűnharcot, megtérést és megigazulást, újjászületést és megszentelődést jelent.

Viszont nem lesz pietista a mi kálvinizmusunk abban az értelemben, hogy öntudatos önfegyelemmel távol igyekszik magától tartani a régibb és újabb pietizmusnak minden, történelmileg kialakult, de éber önvizsgálattal, tiszta tudománnyal és mély keresztyén alázattal könnyen leküzdhető félszegségét és korlátoltságát. Legfőképpen pedig nem lesz pietista azért, mert nem éri be az egyéni megtéréssel és megigazulással, nem csinál egyoldalúan személyes lelki kultúrát, sőt még a szabad társadalmi akció (evangéliumi propaganda, szeretetmunka stb.) sem elégíti ki, hanem mindezt bele akarja keretezni a református egyházi közösség eleven érzetébe, rá akarja alapozni egy negyedfélszázados történelmi öntudatra, és egybe akarja kapcsolni a magyar református társadalom minden rétegét a történelmi egyház szeretetében, megbecsülésében és megelevenítésében. Ez a mi kálvinizmusunk szilárdul meg van ugyanis győződve arról, hogy a néplélek megújhodása csakis a vele jóban-rosszban mélyen és régóta összeforrott történelmi egyház keretében mehet végbe. A történelmi egyházzal való akármennyire megvékonyult és megfakult hagyományos lelki kapcsolatainkban reális erők szunnyadnak: ezeket az erőket ne pótolni vagy ignorálni akarjuk, hanem fölrázni és értékesíteni. Hagyomány és élet, kegyelet és lelki tűz, történelmi "egyháziasság" és történetietlen "pietizmus" tulajdonképpen állandóan (ha öntudatlanul is) keresik egymást a kálvinizmusban, úgy, ahogyan a mágnes keresi a vasat és a vas a mágnest. A mi kálvinizmusunk akkor fog majd megszületni, amikor majd ezek az egymást kereső párok összetalálkoznak, és az erejük egyesülni fog.