Beszél Pál arról is, hogy törvény tekintetében kifogástalan volt , jó embernek látta magát, amíg nem találkozott Jézus Krisztussal és  meg volt elégedve magával! Később pedig úgy beszél magáról Pál apostol, mint aki „kárnak és szemétnek „ ítéli azokat a dolgokat, amik korábban ott voltak az ő életében mint emberi érték. Tudja, hogy mindenre van ereje, de csak a Krisztusban.

Figyelemre méltó Pál apostolban az alázat, az hogy kinek tarja magát. Az hogy látja, hogy minden, amivel dicsekedhetett korábban, akár az ő zsidó származása, akár az, hogy római polgár volt, akár az, hogy ott tanulhatott Gamáliel lábainál, akár az, hogy farizeus volt, az akkori törvények szerint a legjobb képviselője a vallásos irányzatoknak, akik tökéletesnek tartották magukat.

Ő mégis látja azt, hogy csak Istenben van igazsága, csak Isten az, aki megtartja őt. Ezért Pál apostol hátrahagy mindent, azokat az emberi dolgokat is, amiket kárnak és szemétnek ítél, amikkel lehetne ugyan dicsekedni az emberek előtt. Lélekben látja azt, hogy ott van az ő életében a bűn.

Az Isten az életet azért adja nekünk, hogy felismerjük a bűnt és naponként Isten elé jöjjünk kegyelemért.

Pál apostol fellép az úgynevezett hamis kereszténység ellen, az ál  megtérés ellen, mert sokan beszélnek ma is úgy, hogy: „Uram, uram!...” – de távol állnak az Isten akaratának cselekvésétől.

Vigyáznunk kell tehát Pál apostol tanítása szerint, hogy soha ne elégedjünk meg a hitünk állapotával, hanem mindig törekedjünk arra, hogy növekedjünk a hitben. Különben ez önelégültséghez vezet, amikor az ember azt mondja, hogy én már tökéletes vagyok. Jobb mint a masik ezért elkülönülök tőle.

Nemrégiben kezembe került Josef Alleine puritán írónak az egyik műve, aminek az a címe, hogy Üdvösségre vezérlő kalauz. A bevezetésben felsorolja a tévedéseket a megtérés megítélésével kapcsolatban. Nagyon szigorúan lép fel ezekkel az emberekkel szemben, hiszen azt mondja: nem elaltatni akarja őket, mint ahogy a dajka elaltatja a gyermeket, hanem látván az elveszettségüket, szinte kiállt, mintha a tűzből akarná kiragadni az édesanya a gyermekét.

S azt mondja: a megtérés nem abban áll, hogy magunkra vesszük a keresztény hitvallásnak a kifejezését, dogmáit és ismerjük azokat. Hanem valóban sokkal többet jelent ennél, amikor az életünk is erre az útra ked lépni. Ha a hitvallás lámpása a megtérést szolgálta volna, a bolond szüzek előtt is biztosan megnyílt volna az ajtó.

Aztán a másik dolog, amit hallunk, hogy a megtérés nem abban áll, hogy magunkra vesszük a Krisztus jelét a keresztségben. Itt az író nem a gyermekkeresztségről beszél, hanem arról például, hogy Anániást, Safirát és Simon mágust éppúgy megkeresztelték, mint a többieket. Viszont nem veszik komolyan, azt hogy Jézus Krisztusban higgyenek, bízzanak és az életét oda szenteljék  hálábol neki. Mert a keresztség nem érdem, vagy a kiváloság jele, ahogy sokan gondolják akik akár újra is megkeresztelkednek, hanem az Istentől nyújtott kegyelem jele

Aztán a megtérés nem az erkölcsi igazságban áll, mert nem több az írástudók és a farizeusok igazságánál. Nem is mehetünk be általa a mennyek országába. És ismét Pálhoz szeretnék visszatérni. Pál amikor még nem tért meg azt mondja: A törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen volt. A farizeus mondhatja azt, hogy: nem vagyok ragadozó, hamis, parázna, de nektek ennél is többet kell felmutatnotok. Máskülönben akár hogy is védekeztek, megítél titeket az Isten.

Aztán a megtérés nem a kegyesség törvényeihez való színleges igazodásban áll. Könnyen megtanuljuk a kánaáni nyelvet, a kánaáni viselkedést. Lehet hosszan imádkozni, gyakran böjtölni, örömest hallgatni az igét, de valóban nagyon sokszor az emberek megállnak ennél, és nem lehet látni, hogy a szívüket megtöltené az igazi szeretet. Mert talán ez a feltétele annak, hogy valóban, igazán Istenhez tartozzunk. Különben bármilyen áldozatot hozhatunk, vagyonunkat tűzre adhatjuk és testünket is tűzre adatjuk.

A megtérés nem a megvilágosodásban, a megintetésben, felszínes változásban, vagy a részleges megújulásban áll. Agripával  beszél Pál apostol és majdnem rábeszéli arra, hogy elfogadja a Krisztust, de mégis távol marad az Istentől ez az ember. A megtérés szerzője az Isten lelke az ember számára és ennek vannak okai. Az egyik oka, hogy Isten ingyen kegyelemből ajándékozza nekünk az Ő kegyelmét, nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekszünk, hanem az Ő irgalmából tart meg minket, a Szentlélek megújulása által. A másik külső ok, az hogy, Jézus Krisztus áldozatának érdeme van, és Ő az, aki esedezik érettünk, Ő az, aki a főpapi imádságban is imádkozott az Ő népéért.

Aztán tudnunk kell, hogy Isten használ eszközöket. Ilyen eszköz az igének a hirdetése és ilyen eszköz az igehirdető. Ezért valóban élnünk kell ezekkel a lehetőségekkel. S amikor Istenhez térünk, akkor a megtérés célja, végső oka, az ember üdvözülése lesz, de legfőképpen az Isten dicsősége. Ezért sohasem abban áll az embernek a megtérése, hogy megelégszik önmagával, hanem mindig törekszik a jóra. Nem a többieket akarja vadolni és itélgetni. Nem kimondja maga felett, hogy ő most már tökéletes, hanem törekszik az Isten akaratának a cselekvésére. Ami háta mögött van, akár dicsekvés lenne az, akár érdemek, nem emlegeti, hanem Isten még nagyobb dicsőségére próbál élni. Nagyon elgondolkoztató tehát, hogy mit mondunk magunkról. Pál azt mondja, hogy: nem mondom tehát, hogy elértem, hanem ami a hátam mögött van elhagyom, ami előttem van, annak nekirugaszkodom.

Nemrégiben egy érdekes igehirdetést hallhattam a századosról, aki Jézushoz küldi az ő barátait. Nagyon érdekes szempontból közelíti meg az evangélium ennek a századosnak az igazi arcát, mert megmutatja, hogy mit mondanak a zsidók a századosról, aki pogány volt és elvileg ellenségnek számított, és ők azt mondják róla, hogy méltó, hogy megtedd és meggyógyítsd a szolgáját.Mert zsinagogát épitett és szereti a mi népünket. Ez a külső megítélés a százados irányába.

A második érdekes dolog. Mit mond a százados önmagáról? Azt mondja: Én nem vagyok méltó, hogy házamba gyere, pedig sok mindent elért már ez az ember az életében. Sokan hajbókoltak előtte és érdekes dolog, amikor egy ilyen százados fordul az Úr Jézus Krisztushoz, aki egyszerű emberként jár és lehet, hogy sokan a nagyok közül meghőkölnek, hogy egy ember, akinek hatalma van, azt mondja Jézus előtt, nem vagyok méltó! Ez az igazi önismeret. Halljuk Jézus szavát is, amikor úgy felel ennek a századosnak az odafordulására, hogy: Bizony nem láttam ilyen hitet Izraelben. Van ilyen hitet van ilyen önismereted?

Tehát ahhoz, hogy a mi hitünk, a mi Istenhez való tarozásunk helyes legyen és példa legyen, ahhoz nem szabad túlértékelnünk magunkat. Ez a legnagyobb baj a mai szektásodásban, hogy nem világítunk az embereknek, hanem túlértékeljük önmagunkat. Elkülönülünk! Maga a farizeus szó azt jelenti: elkülönülni.

Hasonló a vámszedőnek és farizeusnak a története, amikor Jézus Krisztus tanít ezzel kapcsolatban. Tehát a Lukács evangéliumában a 18. rész 9. versétől olvassuk azt, hogy: „Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: „Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő...”

S itt mondja el nekünk Jézus Krisztus, itt tesz helyre abban a tekintetben, hogy el ne bizakodjunk. Ma nagyon sokszor, amikor egyik felekezet összehasonlítja magát a másikkal, egyik keresztény összehasonlítja magát a másikkal, elkülönülést vált ki. Mindig az az indok, hogy én magamat méltóbbnak tartom, nagyobbra tartom, mint a másik. Ezért különülök el, ezért nem úrvacsorázok a másikkal, ezért nem beszélek a másikkal, nem vállalok közösséget vele. S közben úgy tekinti, hogy ez az igazi hit megnyilvánulása, ez  az állapot, amikor az ember biztos magában, hogy valamit elért az ember. Ahogy a százados azt mondja, hogy nem vagyok méltó, úgy Pál apostol is azt mondja nekünk, hogy nem mondom, hogy már elértem, hanem nekifutok a dolgoknak. Ezzel int bennünket alázatra és felfuvalkodottságra veszélyére és arra, hogy nem abban van talán a megoldás, hogy én elkülönülök, hanem abban, hogy  Isten útját keresem  és neki igyekszem engedelmeskedni.

Ezért nagyon érdekes, ahogy Jézus kontrasztot mutat a vámszedő és a farizeus imádsága között. Két szélsőséget mutat be a mi számunkra. Tudjuk, hogy a vámszedő az körülbelül olyan volt, mint az 50-es, 60-as években a kommunista, aki teljesen ellensége volt az Isten népének és minden rosszat megtett. Nem csoda, hogy utálták Izráelben is azokat, akik zsarnokok voltak, akik meglopták szabályosan a saját népüket.

Ezt olvassuk: „A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is.” Tehát elkülöníti magát. Az elkülönülés a zsidó embernek egyik érdekes jellegzetessége. Azért jövök hozzád Istenem, mert én különb vagyok, mint a másik.

Kiderül, hogy Isten nem a külső dolgokra tekint, hanem arra, hogy milyen szívvel jövünk, mi az, ami belül motivált bennünket?

Maga az imádság megmutatja a farizeus teljes önteltségét: Hálát adok, hogy én írástudó vagyok, törvényekkel foglalkozom, nekem üdvösségem van! – mert ő ezt szinte kimondja magáról. Nagyon sokszor ott van benne az, hogy én. Én vagyok a legjobb és én mindent elértem, és aki már mindent elért. Vajon mit adhat az ilyennek Isten?

A vámszedő pont ellenpontja ennek. Ő is megáll, de távol áll meg. Abban az időben szégyen volt vámszedőnek lenni, de ő nem bújik el, nem az érdekli, hogy mi van körülötte, nem az érdekli, hogy miként viszonyulnak hozzá az emberek, nem sértődik meg a felőlle kimondott igazságokta. Csak Isten válaszára vár.

Vannak külső jelei az Istenhez való jövetelnek

Szemeit lesüti. Ő nem felemeli a szemeit és dicsekszik, hanem lesüti, ami a szégyennek a jele, nem mer az Isten szemébe nézni. Ott van benne az alázat. Nem azért veri a mellét, mert dicsekedni akar  az Isten előtt, hanem ő bűnbánattal veri! Tehát azt sugározza, hogy nincs érdeme. Pál apostol is erre tanít bennünket, hogy nézzük meg, hogy mit sugározunk, hogy kinek van érdeme, nekem az Isten előtt, vagy Istennek az én életemben, aki kegyelemből adott nekem mindent. Nemcsak szájjal mondja, hanem valóban az ő egész magatartása ezt sugározza.

Pál apostol is helyben hagyja, hogy ő még Isten előtt nem érte el a célt. Így keresi az Isten jóindulatát és Istenhez fordul. Mint ez a vámszedő, akinek az imádsága nem öntömjénezésből áll, hanem olyan, mint egy rövid sürgöny: „Segítsetek nekem!” Míg a többiek ott állnak az ő dicső tetteikkel Istenre várva, addig ennek az embernek az életében az imádság egy olyan rövid sürgöny lesz, amit Isten rögtön meghallgat és a kulcsa az ő megmentésének, az ő igazságának, igy ő megigazulva mehet haza. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy általánosítsunk, hogy mindenki bűnös, hát én is bűnös vagyok! Nem minden tékozló fiúnak az élete végződik az atyai házban, csak azoknak, akiknek az élete  Krisztushoz fordul és visszavágynak  és alázattal elindulnak az atyai házba.

Nem védekezik tehát ez az ember, hanem Istenre figyel. Nagyon fontos, hogy mi is így keressük az igazságot a Krisztusban, így közelítsünk hozzá, mert itt az isteni nézőpont lesz nagyon fontos, hogy kinek lát bennünket az Isten. Nem az, hogy kinek látnak bennünk az emberek. Nagyon fontos tehát az önismeretünk!

Így három ember is előttünk áll. Pál apostol, aki azt mondja, hogy: nem mondom, hogy elértem, de törekszem az Isten kegyelmében bízva. Itt áll előttünk egy százados, akiről csak jót mondanak, de ő azt mondja: nem vagyok méltó. Jézus mégis megdicséri az ő hitét, éppen azért mert tudja, hogy ő ki igazából, és itt van a vámszedő és a farizeus. Azt halljuk, hogy a vámszedő megy haza megigazulva

Így tanít bennünket ma is Istennek szent szava, és emlékeztet arra, hogy az Isten akkor kezd el munkálkodni a mi életünkben, amikor az én imádságom úgy kezdődik, hogy: Uram, én képtelen vagyok! Én nem tudom megtenni! Akkor fordulunk igazából az Istenhez. Amikor én úgy állok elé, hogy én elértem, vagy én ezt megtehetem, vagy én ilyet tettem – akkor végződik a helyes imádság. Már magamat imádom.

Adja az Isten, hogy az elkövetkező esztendőben így tekintsünk a mi Urunkra, így bízzunk benne, így keressük a legjobbat, a legszebbet saját életünkben, amit az Isten cselekedni tud általunk, és így imádkozzunk egyházunkért, gyülekezetünkért, amit az Isten évszázadokon át megtartott és valóban éreztük, hogy velünk volt az Isten. Így adjon nekünk az Úr valóban rá figyelő szívet, mert ha valaki Istenhez fordul, akkor megváltozik az elméjének irányultsága, megváltoznak az ő érzelmeinek az irányultságai és a testnek tagjai, a szem, a fül, a száj Isten szolgálatába áll, hogy Őt dicsérje, hogy Őt magasztalja, hogy Isten dicsősége még nagyobb legyen. Adja az Úr, hogy így tudjunk nekivágni ennek az új esztendőnek és így vezessen az Isten bennünket végig az úton! Ámen

Héder János