Az ünnepségnek számos Magyarországról érkezett vendége volt, megtisztelték jelenlétükkel a Magyar Köztársaság Ukrajnába akkreditált külképviseleteinek elöljárói, a megyei és járási állami hivatalok vezetői és munkatársai, a történelmi egyházak vezetői, eljött Kárpátalja valamennyi református gyülekezetének lelkipásztora is a presbitériummal és gyülekezeti tagjaival együtt, hogy fejet hajtsanak a mártír lelkészek emléke előtt.

Kik ezek a fehér ruhába öltözött emberek? „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében”. János egyik látomását idézte (Jel 7,14) avató beszédében Bölcskei Gusztáv, a Magyar Református Egyház Zsinatának elnöke, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, aki emlékezett a háborút követő évekre. Amikor is, úgymond békeidőben, emberek ezreit hurcoltak el málenykij robotra. Voltak, akik önként mentek a háromnapos munkára, de ott a halál várt rájuk. Megcsúfolása volt ez az emberi méltóságnak…
Ugyanilyen aljas módon próbálták megtörni, besúgóvá, a rendszer kiszolgálójává lealacsonyítani a férfiak nélkül árván maradt közösségek lelkipásztorait. Hisz a hatalom jól tudta, a lelki vezető nélkül maradt nyájat könnyű megfélemlíteni, manipulálni, a rendszer érdekében bármi módon felhasználni. A szovjetek bevonulása óriási véráldozatokkal járt, a kárpátaljaiak tízezreinek okozott mérhetetlen szenvedést. Lelkipásztoraink bátor kiállása, élő hite, a száműzetés keserű kenyerének vállalása olyan példamutató tett volt, amelyből mindenkoron erőt meríthet az itteni közösség. Ez az emlékmű nem csupán az akkor mártíromságot vállaló szolgálattevők lelki nagyságát hirdeti, hanem egyben figyelmeztet is: az emberi szabadság, a hit ilyen mértékű megcsúfolásának soha sehol semmilyen körülmények között nem szabad megtörténni. A múltban megtörténteket helyrehozni nem lehet ugyan, de kérhetjük Istent, adjon erőt, bátorságot és bölcsességet, hogy el tudjuk viselni a ránk váró próbákat.
„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem” (Zsolt 23, 3–4) – idézte a zsoltáríró szavait Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyház püspöke, mely sorok az elhurcolt lelkipásztoraink biztatására voltak egykoron. Több mint hatvan esztendő távlatából már biztosan tudható, hogy a szovjetek 1944 őszén történt bevonulásával a kárpátaljai magyarság történetének legtragikusabb korszaka kezdődött el, hangsúlyozta a püspök. A háború által tönkretett gazdaság, az iszonyú szegénység mellett a hatalom részéről megnyilvánuló lelki terror szinte megbénította az embereket. Családjuktól elszakított, távolban levő férfiak, itthon örök feketében járó özvegyek, gyermeküket vesztett édesanyák, tomboló ateizmus, az egyszerű emberek mérhetetlen kiszolgáltatottsága – ilyen körülmények között kellett hirdetni az igét, a felmerülő számtalan súlyos kérdésre hiteles igei válaszokat adni. Lelkipásztorainknak ilyen nehéz körülmények között kellett beszélni a hit győzedelmes erejéről, annak megtartó voltáról. A sok nyomorúság, a szinte naponta érkező halálhírek közepette is az életről, Jézus Krisztus áldozatvállalásáról, Isten ajándékáról. Ezek a lelkipásztorok nem szólítottak fel lázadásra, szelíden hirdették az igét. Halk szavú evangelizátorok voltak, akik Jézusról tanítottak. A hatalom mégis azon ellenségeinek táborába sorolta őket, akiktől mihamarabb meg kell szabadulni. A hitnek a megélése volt az, ami miatt üldözték őket, amiért a halálba küldték őket. Mert akinek hite van, az a rendszer számára veszélyes. Íme a szomorú mérleg: 1944 után hite miatt hurcoltak meg negyven református lelkipásztort, akik közül sokan a szögesdrót mögött hoztak létre élő közösségeket. Majd hazakerülve a nagy ébredés idején, a kilencvenes évek elején ők voltak (Horkay Barna, id. Zimányi József és még sokan mások) a megújulás korszakának kovászai. Ők a szenvedő egyházban tudtak szolgálókká lenni, s örökséget hagytak ránk. Őrizzük meg kegyességüket, biblikus igehirdetésüket – ez a mi küldetésünk. Mert ma is nagy szükség van élő hitű igehirdetőkre, hisz magyar közösségeink léte ismét veszélyben forog.
Gulácsy Lajos nyugalmazott püspök, aki hét és fél évet töltött száműzetésben, ugyancsak a hit megtartó, lelkeket átformáló erejéről beszélt. Én 1949-ben kerültem – mint fiatal munkácsi segédlelkész – bíróságra. Mert tanítottam a fiatalokat. Mondjuk azt, hogy a szenvedés nem mindig rossz. Nekem a lágerévek hét bő esztendőt is jelentettek, mert én akkor annyi mindent megtanultam, megértettem, átéltem. Én most is ebből élek. Arról teszek ma itt bizonyságot, hogy a nyomorúság közepette is lehet Jézus Krisztus országát építeni, mondta a tiszteletes.
Bársony András, Magyarország ukrajnai nagykövete Sólyom Lászlónak, a Magyar Köztársaság elnökének ez alkalomból írott levelét olvasta fel, melyben a magyar államfő arról beszél, hogy az akkori hatalom a könnyebb asszimiláció érdekében hurcolta el a magyar férfiakat és lelkészeket. A megmaradáshoz szükség van az emlékezésre, írta, de reális jövőképünk kell legyen. Sólyom László ismét hangsúlyozta: az anyaország figyelme nem lanyhul, a kárpátaljai magyarság szerzett jogainak megvédéséért folytatott küzdelmében számíthat támogatásukra. Egyben a szülők felelősségére is felhívta a figyelmet: az iskola- és nyelvváltással egy újabb asszimilációs törekvéshez nyújtanak segítséget. Bársony András beszédében kiemelte: a magyar iskolákat ért támadás ugyanúgy a magyar közösség identitásának elvesztésére irányul, mint a sztálini időkben a lelkipásztorok elhurcolása, megfélemlítése. A mártírok azt üzenik: nem lehet meghunyászkodni.
A megszületett, a megpróbált és a meggyógyult világot formázta meg Matl Péter munkácsi szobrászművész a most felállított emlékműben. Ez az emlékjel Krisztusra mutat, és azokról beszél, akiknek a neve a tenyerébe van írva, tette hozzá Zán Fábián Sándor püspök. Beszél a Teremtő Istenről, aki mindenek előtt örökké létezett, a Megváltó Jézus Krisztusról, akibe emberi kezek, a bűn mart bele, és a mennybe ment, dicsőséges Úrról, aki Szentlelkét küldi vigasztalóul.
A meghurcolt lelkipásztorok hozzátartozóinak nevében Zimányi József, aki személyes emlékeit osztotta meg a jelenlévőkkel elmondta: örülök, hogy apámat elvitték, mert láttam, hogy nem törik meg akkor sem, amikor püspöki széket, 5000 rubel fizetést, szolgálati lakást és autót kínáltak neki csak legyen besúgó. Ő hű maradt ahhoz a Krisztushoz, aki drága árat fizetett érte a Golgotán. Ezt hirdette, míg élt. Én ilyen apát láttam, akinek vannak emberi gyengeségei, bűnei, de akit megtartott a kegyelem, mert hű maradt mindvégig.
Horkay Anna, Horkay Barna lánya is megosztotta gondolatait a jelenlevőkkel, beszélt Isten megmentő szeretetéről, mely kedves, gondoskodó személyekben is testet öltött. Rájuk, testvéreivel együtt szeretettel és hálával emlékezik. Forgon Pál emlékirataiból ifj. Barna György olvasott fel részleteket. Az ünnepségen a beregszászi református gyülekezet kamarakórusa szolgált Ladányi Katalin vezetésével. A szobor körül díszőrséget állt a beregszászi cserkészek csapatának tagjai. A Himnusz éneklését követően a résztvevők elhelyezték a megemlékezés koszorúit.
Marton Erzsébet

Galéria