Bethesda Szenvedélybetegeket Mentő Misszió

Öreghívők találkozója

2016-11-17 11:20:20 /

Öreg hívők találkozója Csongoron

A címben említett már hagyományos eseményre idén október 4-6. között került sor. A misszió szelleméhez híven most is a szokásos szívélyes, kellemes légkör fogadta a résztvevőket, akik számára, tekintettel többnyire hajlott korukra, ez talán fontosabb volt, mint máskor más eseményeken. Az idős, nagy tapasztalatú hívők érezhették az emberi tiszteletet és megbecsülést. A makulátlan tisztaság, az optimális hőmérséklet, a pontos, kifogásolhatatlan tartalmú étkeztetés, a katonás renddel megtervezett és levezetett előadások összeszedetté, egységessé és nem utolsó sorban kellemessé tették ezt az időt úgy az 50-es, mint a 90-es éveit taposó Krisztus-imádók számára. Id. Pocsai Sándor tiszteletes, misszióvezető Pál apostolnak a Galátziabeliekhez írott levele 2. részének 20. verse köré építette prédikációjának mondanivalóját, ennek is a kiemelt részére helyezte a hangsúlyt: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és adta önmagát érettem”.

Az előadásait a síriai király seregének hadvezére, a leprás Naámán történetén keresztül helyezte a hallgatók szívére, világosította meg (2Kir 5, 1-18). Jó alkalom volt ez arra, hogy a hívő ember, bármennyire is tartja magát igaznak Jézusban, feltegye magának a kérdést: „Vajon tényleg megöldököltem az ’én’-emet és csak Krisztus él bennem, vajon nem takargatom-e bűneim foltjait?” Aligha tudna erre bárki is, ha őszinte, egyértelmű igennel válaszolni. De kicsoda is Krisztus, akiért érdemes szembeszállni önmagunkkal? Kicsoda Isten, hogy a pogány Naámán az Ő parancsára, amit az Isten embere tolmácsol számára, belép a halál folyójába, hogy megszabaduljon mocskos, beteg önmagától, hogy megújult emberként jöjjön onnan ki, hogy rajongó bizalommal ismerje fel és vallja: „Nincsen az egész földön Isten csak Izráelben”, ezzel megtagadva saját isteneit és múltját? Ahhoz, hogy hinni tudjak igazán, ismernem kell azt, akiben hiszek, tudnom kell, ki az én Istenem, ki a Krisztus. Istent leginkább Jóistenként emlegetjük. Jósága, ha csak a kijelentések kezdetét aztán pedig ezeknek kiteljesedését vesszük, abból áll, hogy Ő megteremtette a világot és ezt a világot az embernek adta. Bár az ember saját engedetlensége miatt elveszett, Istentől elszakadt halálra szánt test lett, Isten mégsem mondott le róla, szeretete és jósága ugyanaz maradt, ezért Krisztusban utánunk küldte az életet. Jól szemlélteti ezt a „pálfordulás” is. Saul, a vakbuzgó, önelégült, magabiztos, önigazolt farizeus izgalommal tele indul el a damaszkuszi úton a Názáreti Jézus követőit pusztítani. Ő egy elveszett gyilkos lélek, aki, persze, ezt nem így tudja önmagáról. De Isten, aki szerint Saulnak Pállá, az Ő kiválasztott szolgájává kell lennie, megállítja őt és a porba alázza fényével. Isten szava rádöbbenti arra, hogy ő tulajdonképpen istenkáromló, és az okos farizeus fejével tudja, hogy emiatt meg kell halnia. Az, hogy Isten szól hozzá és mégsem következik be a jogos ítélet, ámulatba ejti, a szelíd hang pedig szembesíti Isten jóságával. És megüresedik Isten számára, kiég belőle minden, ami eddig Saul volt: meghal a régi én-je, a vakbuzgósága, a zsidósága, a gőgje, a vak törvénytudása. És amikor megszólal: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?”, már a Krisztus él benne, akinek kész engedelmeskedni. De kísérjük végig Naámánt is az ő gyógyulásáig. Minden azzal kezdődik, hogy egy kis zsidó fogoly leánykát visznek ajándékba szolgálónak a Naámán feleségének. És elkezdődik a gyermek szolgálata az országa ellenségének házában. Nap mint nap teszi a dolgát, tudomásul veszi, hogy Isten az ő szolgálati helyét itt jelölte ki, tehát nem ellenkezik. Otthon megtanították neki, hogy Istennek engedelmeskedni kell, és a jó alapnevelésnek köszönhetően tudja, hogy neki úgy kell szolgálni, hogy tenni kell valamit másokért. Ezzel megerősíti és nyilvánvalóvá is teszi a saját hitét. A Naámánék házában látja, milyen szegények a gazdagok, hogy a falakon belül a nagy vitéz házigazda elkülönítve él, hisz leprás, aki nap mint nap szemléli a saját pusztulását. A gyermeknek irgalmas szíve van: nem azt adja Naámánnak, amit az ellenségként érdemelne, irgalmas tekintete látja a család szenvedését. Mindenük megvan, de hiányzik az élet, ebben a házban a halál az úr. Mit tehet ő, aki sem gyógyítani, sem csodát tenni nem tud? Megteszi azt, amit tud: nem titkolja el, elmondja asszonyának, hogy hallott egy prófétáról, akit Isten embereként emlegetnek. Ez telik tőle, hogy megadja a pontos címet: „Vajha az én uram szembe lenne azzal a prófétával, aki Samáriában van, kétség nélkül meggyógyítaná őt az ő bélpoklosságából”. Ennek a gyermeknek az élete jó illat Isten számára. Van reménysége és reményt ad másoknak. Szíve tele van szeretettel, amit kiáraszt másokra ott a bálványok között. Látja a szánalmas képet, hogy a ház tele van istenekkel, de nincs segítség. És a kislány hiteles élete szófogadásra készteti Naámánt! Elkezdődik egy vezető ember gyógyulása. Ő tulajdonképpen egy ország második embere a király után. Nem semmi, ahogy feltornázta magát! Nem lehettek anyagi gondjai, hisz kincsekkel megrakodva indul el gyógyulni. Hadvezér lett, ami azt jelenti, hogy voltak harci sikerei, ismerte a harci technikákat, győztes csaták hőse, hazafi, aki ölte az ellenséget, hogy népe békében éljen, ezért meg is kapta az elismerést. De... bélpoklos, leprás volt. Lehangoló. Ez a tény áthúzza minden előző dolognak az értékét. Mit ér egy bélpoklos (vagy egy halálra szánt bűnös) az értékeivel? Takargatnia kell magát, közben tudni, hogy úgyis eljön a lebukás pillanata és vele a kiközösítés, majd a halál. Ó, mennyi mindent takargat az ember! Mennyi indulat, bűnös kívánság, sötét cselekedet! Mennyi lepra folt, amiről csak mi hisszük, vagy szeretnénk hinni, hogy nem derül ki, titok marad! Pedig a leprának, a bűnnek az a tulajdonsága, hogy, amellett, hogy úgyis kiderül, minél tovább takargatjuk és nem gyógyítjuk, annál biztosabban visz a halálba. Naámán is a sok takargatás után rájön, hogy el kell menni a családtól, el kell indulni gyógyulni, mert a fenyegetettség légköre uralkodik körülötte, nő a feszültség és a helyzet tűrhetetlensége. Jó helyre indul el. Igaz, kissé irányt téveszt, mert a szerinte őt megillető méltó közegben reméli megkapni a gyógyulást. Nem a prófétához megy egyenesen, hanem beajánlja magát levélben Izráel királyának, aki politikai okok miatt provokációnak érzi egy ellenséges szíriai főember ily módon való közeledését és vissza is utasítja mondván, nem tud segíteni. Kissé fura, hogy egy rabszolga kislány tudja, Izráel királya pedig nem, hogy van próféta Izráelben... Naámán abban tévedett, hogy egy a kincsei árán lefizetett embertől remélte a gyógyulást. Pedig a gyógyulásért a pontos címre kell menni, hisz az Isten igéjével jön (és nem magukat királyoknak tartó emberektől), ami teremtő, megtartó erő. Dicséretes azonban, hogy Naámán elismerte a betegséget. Amíg bujkált, takargatta magát, nem volt kilátásban a gyógyítás lehetősége sem, ami minél hamarabb elkezdődik, annál biztosabb a jó eredmény. Így van ez a megtéréssel is: Jézus túl közel van ahhoz, hogy ezt elnapoljuk! Naámán szót fogad egy gyereknek, de nem megy könnyen lelépni a saját kivívott magaslatairól, a nagyokat keresi még egy ideig, a királyt, a pozíciót. Abban bízik, hogy ennyi pénzért már csak segítenek majd rajta. A zsidó kislány az Isten követe, benne krisztusi lelkület van, ezzel meglátja, hogy van gyógyulás, hiszi ezt és ezzel Naámán házában is Istent szolgálja. És a gyermeki hit kamatozik,… Naámáni elindul Istent megkeresni. A rosszul megállapított cél megtorpantja az ügyet, de akkor jön a jó hír Elizeustól: „Hadd jöjjön hozzám és tudja meg, hogy van próféta Izráelben”. Naámán végre megérkezik megutaztatott kincseivel a jó címre. De még mindig nem szabadult meg az elvárásaitól. Mert hát a próféta nem várja őt, csak üzen neki. Ez kellemetlen fogadtatás, nem ehhez szokott, nem ezt várta. Az üzenet tartalma is egyenesen felháborító! És noha érzi, hogy megvan a megoldás, nehezen szánja rá magát a vetkőzésre, az engedelmeskedésre; a fürdésre ehhez alázat kell. Ez nem megy, nem passzol! Ceremóniára számított, mindenféle hókusz-pókuszra, amikor nem kell megmutatni a lepráját. Az Isten embere nem ceremóniát rendez, hanem Isten üzenetét tolmácsolja, azaz igét mond. És Naámán szolgái bölcs tanácsára megteszi ezt a „nem nagy dolgot”, ami számára élete legfontosabb cselekedete lesz. Életében talán először nem felfelé tolakszik, nem rabol vagy gyilkol, hanem engedelmesen elindul le, bemerítkezni a halál folyójába csupaszon az elviselhetetlenül bűzlő gennyes sebeivel. Kijózanodott gőgje mámorából, rájött, hogy nem dicsőség leprásan (bűnben) meghalni. Elismeri: eddig tábornok voltam, most beteg vagyok. Megfürdik, megtisztul és új emberként áll elő, hogy bizonyságot tegyen még friss hitéről: „Nincsen az egész földön Isten, csak Izráelben!” A találkozó résztvevői számára nagyon áldásos volt ez a tanítás, ez a lelki edzés. A hitmélyítő, megvilágosító prédikációk önvizsgálatra indították az idős szolgálattevőket, ami mindig fontos egy hívó ember életében, hisz senki sem dicsekedhet makulátlansággal. Nekem, aki először voltam ilyen találkozón, olyan jó volt rácsodálkozni a Lélek megelevenítő munkájára: a fiatalosan, érdeklődően csillogó szemekre a ráncos arcokon, arra, hogy a görnyedt hátak, reszkető kezek, bizonytalan lassúság mögött mennyi élet van, Isten iránti bizalom, mennyi alázat! És mennyi vágy, hogy őszintén elmondhassa mindegyik: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. Brik Irma, a találkozó résztvevője