Nem a kis dundi, aranyos, kevés ruhában lévő, szárnyas angyalkákra, nem is a fehér ruhás, szintén szárnyas, komolyabb angyalalakokra gondolok, nem a fényben fürdő, alig kivehető alakokként ábrázolt személyekre... Az „igazi” angyal ennél sokkal több, másabb. Mélyebb. Egy alak a mennyből – és ez már megadja a dolog titokzatosságát. A Szentírásban többféle mennyei lénnyel találkozunk: kérubokkal, szeráfokkal, angyalokkal, ark-(azaz: fő-) angyalokkal, mennyei sereggel, amelyeknek a pontos kinézetét, küldetését stb. sokszor nem is ismerjük.
Isten a Seregek Istene – és ezt sok esetben a mennyei seregekre kell értenünk. Ezen lények legfőbb küldetése az Isten szolgálata. Le vannak osztva a szerepeik, meg van határozva, kinek mivel kell foglalkoznia, és ők tökéletesen be is töltik ezt. A mennyei lényeknek valamivel nagyobb méltósága van az emberénél. A Szentírás szerint az angyalok teremtett lények (Zsoltárok 148, 2-5), szolgáló lelkek (Zsidók 1,14), akik nem házasodnak, szentek, bár közülük néhányan kiestek a bűntelenség állapotából, mert megvan a szabadságuk arra, hogy Isten akarata ellen cselekedjenek (ezekből lettek a sátán „társai”). Az előbbiekkel ellentétben Isten angyalai engedelmesek, segítik, védik, figyelmeztetik, megszabadítják az ÚR gyermekeit. Ez alapján meg tudunk különböztetni őrző angyalokat, hírvivőket, figyelmeztetőket, fő-angyalokat (mint például Mihály vagy Gábriel). A kérubok az ÚR megjelenésének hírnökei és a szenthely őrei. A szeráfok az Isten iránti szeretetet képviselik, a trónja körül állnak, és az Ő dicsőségét zengik.
Nincs olyan karácsonyi beszámoló, amelyben ne lenne angyal. Az Ószövetségben is gyakran jelen vannak Isten különleges hírnökeiként (pl. Ábrahámnak is három férfi alakban megjelenő angyal vitte az ígéretet a gyermekről; Lótot is angyalok mentették meg; Illést is angyal figyelmeztette és küldte el egy nagy küldetésre stb.). Hozzák-viszik a híreket, az örömöt Isten és ember között. Ott vannak Máriánál, Józsefnél, a pásztoroknál, a bölcseknél, mindenki életébe hintve egy-egy kis Isten-morzsát abból a hatalmas kegyelemből, amely a földre jött az első karácsony estén. Isten lehajolt a földig: találkozott a menny a földdel. A legnagyobb ígéret valósult meg, amely valaha is elhangzott és megtörténhetett.
Az angyal jötte mindig megtiszteltetés. Isten kapcsolatba lép az emberrel. Üzenete van számára, és ehhez egy mennyei lényt is felhasznál. Ez az üzenet különböző lehet: ígéret arról, hogy valami történni fog veled a jövőben, beteljesül egy ígéret, veled lesz az Isten, megoldódik egy probléma, meghallgatja Isten a kérésedet, van igazi élet Krisztussal... Ez utóbbi azért jutott eszembe, mert a minap olvastam egy érdekes gondolatmenetet azzal kapcsolatban, hogy mennyire ki tudunk ábrándulni másokból, magunkból, mindenből – és ezt milyen könnyen rávetítjük Istenre. Olyan sokat csalódtam már mások és a saját keresztyénségemben, hogy volt idő, amikor azt éreztem: jobb lenne elvonulni, mert az, amit látok magamban és magam körül, biztos nem az a szeretet, nem az a remény, nem az a Lélek, amiről Krisztus olyan sokszor beszélt... „Legyetek az én követőim...” - és minden vagyunk, csak nem épp „követők”. Mindent követünk, mindenben benne vagyunk, hallgatunk a reklámokra, a híradó rémségeire, a szomszéd okoskodásaira, de az Isten üzenete gyakran olyan távol áll tőlünk, hogy az rémisztő. És ezekben a szomorú tapasztalatokban, amikor az ember kiábrándul mindenből, és ál-nak érzi a hitét, akkor jön valaki, aki olyan kedves, olyan tiszta, olyan igazi keresztyén, hogy a közelében azt érzed: mennyei friss levegőt szívsz magadba. És azt hiszem, hogy ezek az emberbőrbe bújt lények – angyalok. Közénk hozzák Isten újabb üzenetét arról, hogy igenis van értelme küzdeni, van értelme remélni, van értelme járni azon a bizonyos keskeny úton... Ezek az „emberek” egyszerű jelenlétükkel képesek elérni, hogy mi is akarjunk újra igazivá válni, akarjunk odafigyelni az „üzenetre”, hallgatni Istenre, mert „a hit hallásból van”.
Valami olyasmit érzel, amit Wass Albert így fogalmaz meg Az angyalok tisztása című művében:
„Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép.
És megállasz. És abban a pillanatban
megnyílik a szíved
és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek,
egyenként, lábujjhegyen, és belerakják
kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket
ember számára megteremtett az Isten.
A jóságot, a szeretet és a békességet.” Az angyal üzenete mindig fontos – élő üzenet. És az egészben az a különleges, hogy soha nem válnak főszereplővé. Nem is akarnak azok lenni. Ők hírvivők.
Csodás szolgák, akik jobbá teszik az életed, a jövőképed. Mária és a kicsi Jézus történetében nem az angyal volt a fontos, ahogy a pásztoroknál vagy a bölcseknél sem. Elmondta, amit kellett, aztán eltűnt. Átadta a „jót”, nem várva érte még csak köszönetet sem (hiszen tudja: ő csak eszköz, a köszönet egyedül Istent illeti), és ezzel teljesítette a rá bízott feladatot. Az angyalok mindig olyan szolgálatot végeznek, amely a mi előrejutásunkat szolgálja: testileg is, lelkileg is.
A karácsony az angyalvárás ideje. A nagy találkozások ideje. Istennel, egymással. A karácsony ugyanakkor az emlékezés ideje is. Mert, ugye, voltak köztünk angyalok... Emberek, akiket soha nem lehet elfelejteni. Akiktől csak szívtuk magunkba azt a sok jót, és közben csodálkoztunk, hogy lehet valaki ennyire „jó”... És nem úgy emlékezve, hogy az emlékek megszépülnek. Emberek, akik megérintették a lelkünket. Akiknek mindig volt jó szava hozzánk, akik helyretették a kusza gondolatokat, akik Istent adták át minden mozdulatukkal. Akiknek a simogatása eltüntette a ráncokat a homlokunkról. Akik könnyeket töröltek. Angyalok, akik már talán csak emlékek... De hagytak maguk után egy üzenetet: van öröm, van tisztaság, van ISTEN. Vannak angyalok.
Mi is küldöttek vagyunk. Vajon milyen „hírt” viszünk? Milyen jó lenne angyalnak lenni... olyan engedelmesnek, olyan tisztának lenni... Jó hírt mondani ebben a mocskos, lesújtó hírekkel teli világban.
Az angyal „hírt mond” - rólunk szólnak a hírek. Minden embernek van híre... Van, aki mindent meg is tesz azért, hogy legyen híre, van, aki el szeretne tűnni, láthatatlan szeretne lenni, de akkor is van róluk hír (épp az például, hogy mennyire magukba fordultak). Neked milyen híred van? Mi jut rólad az emberek eszébe? Milyen híreket visznek rólad? Te milyen hírt viszel? A jó hírt viszed, mint az angyalok? Felüdülnek, reményt kapnak, áldást nyernek az emberek a híreidtől?
A Máriának megjelenő angyal híre meghatározta Mária további életét. Neked is van híre az Istennek. Meghallod-e? Meghatározza a karácsonyodat? Vagy a mű-csillogás, a dundi angyalok a fádon, a mű-szeretet, a mézes-mázos sütik és szavak határozzák meg a karácsonyodat?
Az angyalok köztünk vannak. Ami megdöbbentő, hogy mennyiszer észre sem vesszük őket a mindennapokban! A vezetést, amit Isten bennük mellénk ad, nagy döntéseknél. A védelmet, amelyet legtöbbször a véletleneknek és a szerencsének köszönünk. Az ellátást, amelyet a dolgozni tudó és akaró kezek által magunkénak tudhatunk. Megerősítést, amely egy-egy meleg baráti, szerelmi vagy családi beszélgetésben ott van. És az imák meghallgatása… amelyeket talán már el is felejtünk mondani…. Legyen angyalváró a karácsonyod. Isten-váró az életed...
Közöttünk vannak... Mindig, mindenhol... Egyesek mellé külön „őrzők” is vannak rendelve, mint különös odafigyelést, védelmet igénylő gyermekek mellé... És mindig a „jót” hozzák. Jó a közelükben lenni, jó a szavaikat hallani, jó rájuk nézni... Pedig, ha megjelennek, nem különböznek tőlünk... És mégis mások... Ragyognak... Többek, de nem fontosabbak... Értük ugyanis nem halt meg Krisztus... Kikről is beszélek? Na igen, a „küldöttekről”, ismertebb nevükön: angyalokról. Vagy rólad?
Merj rálépni az útra, merj angyallá lenni mások számára! Ragyogj!
Istennel gazdagodó, a Világosságot átragyogó, kívül-belül megbékélő karácsonyi ünnepeket kívánok minden Kedves Testvérem számára!

Magyar Katalin lp.