Az alábbi történelmi tanulmány a Kaszonyi HORIZONT c. gyülekezeti újságunk másfél éves cikkeit dolgozza fel.

Az elemzés Kaszony községre fókuszál, viszont a református egyházunk szemszögéből vizsgálódik.

Forrásmunkát tekintve Lehocky T. monográfiáját, különböző kárpátaljai médiumokban megjelent anyagokat, saját kutatást (helyi adat és mélyinterjú) tartalmaz.

A cikkeket írták: Parászka Ágnes, Petneházy István, Pataki Gábor, Radvánszky Feren, Kati Sándor.







A kezdetek (Parászka Á.- Pataki G.)



Mezőkaszony ősrégi magyar település. A Nagy Magyar Alföld északkeleti peremén, egy vulkanikus dombvonulat alján, a tengerszint fölött 112 méter magasságban fekszik. Lakossága 1870-ben 1529, 1910-ben 2468, 1944-ben ?, 1991-ben 2754, 1996-ban 2660, 2004-ben 2370 fő.

Egyes kutatók szerint 1086-ban Szent László magyar király katonái itt, Kaszony környékén arattak döntő győzelmet az országba betörő kun hordák fölött; később ennek a diadalnak az emlékére alakították át templommá azt a kis kápolnát, amely már korábban itt állt, s amelynek helyén ma a református templomunk áll.

Kaszony, ill. a templom ősiségét az a történelmi tény is bizonyítja, hogy László király idejében (1086) hozták azt a rendeletet, amely azt mondta ki, hogy a temetkezési helyet a templomokon körbe kell megvalósítani. Ma, a templomunkon körbe, egy ilyen ősi temetkezési hely található.

A Kaszony elvnevezést—így tartja a szájhagyomány— az említett kápolna „védőszentjéről”, Szent Katalinról, azaz „Kata-asszony”– ról kapta.

Első királyaink idejében csupán egyes pásztorok, gyepűőrök, királyi vadászok, magányos remeték és zarándokok voltak első lakói. Ellenben a XIII. században már népes településnek számított. A XIV. századbeli okmányokban gyakran szerepeltek kaszonyi jövevények, vendégek. 1496-ban szerepel először az okmányokban mezőváros (oppidum) ként.

1566-ban a Tokaj alól keletre vonuló tatárok a várost feldúlták és a lakosságnak egy részét fogságba hurcolták. Erre az időszakra Magyarország egyharmad részben már török hódoltság alá került. A megmaradt, ám szétszaggatott részeket kényük-kedvük szerint dúlták, fosztogatták a különböző rablóseregek; Ferdinánd osztrák császár zsoldosai is inkább sanyargatták, mintsem védelmezték volna a magára maradt népet. Ugyancsak a szájhagyomány szerint a tatárbetörés áldozatainak tömegsírja a kaszonyi hegy lábánál, a jelenlegi országhatár túloldalán elterülő Barabás község határában volt, illetve van (az idősebb barabási lakosok ma is Tatárdombnak nevezik ezt a helyet).

Ezután, a település fejlődésében meghatározó mérföldkő lett az, hogy IV. Béla betelepítési politikája községünket is érintette. Feltehető, hogy az ez idő tájt ide telepített jövevények, a hospesek honosították meg a szőlőművelést a környező lankákon.

1567-ben vidékünkön a megerősödő, nagyobb biztonságot nyújtó Erdélyi Fejedelemség fennhatósága alá került. Ebben az időben (a reformáció után) történt, hogy „Bocskay István erdélyi fejedelem s e vármegye ura különösen kedvelte e városkát, mi abból is kitűnik, hogy annak egy másfél lábnyi (46 cm) magas, fedeles, arannyal futtatott, díszes művű ezüst billikomot ajándékozott” [1]. Sajnos ez a nagybecsű kegytárgy az első világháborút követő zavaros években, máig tisztázatlan körülmények között állítólag egy bécsi múzeum tulajdonába került. Egy 1910-ben készült, a református egyház vagyontárgyait magábafoglaló leltárjegyzékben még fel van tüntetve „A Bocskay fedeles serleg” címszó alatt.

Sajnos, forráshiány miatt, a XVI. századot követően néhány évszázad történéseiről nincsenek adataink. Minden bizonnyal, a reformációt követően, az Erdélyi Fejedelemség fennhatósága alatt vidékünk egy jól prosperáló, dinamikusan fejlődő időszakot írhatott le. Ezt erősíti meg az a tény, hogy a vármegye rendszer kialakulása után Mezőkaszony a Bereg vármegye 26 községét magába foglaló mezőkaszonyi járás székhelye lett. E státuszát csak a trianoni békediktátum, azaz Kárpátalja Csehszlovákiához történő csatolása után veszítette el.

A szóbeszéd szerint az 1860-es évek vasútépítői a Bátyú-Beregszász szakasz kivitelezésekor – előnyben részesítve gróf Lónyai Menyhért földbirtokos, a kor befolyásos politikusának érdekeit – megváltoztatták a tervezett nyomvonalat: Bótrágy megálló után, jól érzékelhető kanyarulat beiktatásával elkerülték a városkát, így annak csak a hét kilométer távolságra létesített társneve maradt (Beregsom-Mezőkaszony). Mindez korlátozta a település gyors fejlődését, meggátolni azonban nem tudta, mert bár a vasúti összekötéssel a fejlődés dinamikusabb lett volna, így sem maradt el. Ez a fejlődés abban nyilvánult meg, hogy 1864-ben Mezőkaszonyban gyógyszertár nyílt, 1875-ben ipartársulat alakult, itt volt a járásbíróság székhelye. A községben üzemelő hengermalom áramfejlesztővel is rendelkezett, lehetővé téve a villanyvilágítás bevezetését, e tekintetben jócskán megelőzve a környező településeket. A malommal kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy kb. hét-nyolcszáz esztendőn át a Micz-patak vízi energiájának felhasználásával őröltek itt.

Mezőkaszonyban évszázadokon át élénk kereskedelem zajlott. Híresek voltak az országos vásárok. Ezeket évente négy alkalommal tartották meg. Tucatnyi kisebb-nagyobb magántulajdonú vegyesbolt működött a községben, volt itt hentes és mészáros, fa- és vaskereskedés, cukrászda, illatszerbolt, megvásárolható volt itt a készruha és gyári lábbelit is árusítottak. Egyazon épületben talált helyet a könyvnyomda, a könyv-, papír- és írószer-kereskedés. Szabók, cipészek, kádárok, asztalosok, kovácsok, fodrászok, kerékgyártók, és más mesteremberek hada kínálta áruját, illetve szolgáltatását. Mezőkaszonyban a kereskedelemnek és vendéglátásnak is hagyományai vannak. A XIX. század elejétől kezdődően igen népesek a december hatodikán, Miklós napján tartott sertésvásárai. A településnek 1870-ben 1529 lakosa volt, akik 340 házban éltek.

Már a régmúltban nagy hagyományai voltak a szőlészetnek-borászatnak. Erről tanúskodik az 1398-as adásvétel is, amikor is Zsigmond király Tokaji és Tarcali híres borvidékeket adta cserébe Kaszony helységért Debrői István királyi kincstárnoknak. 1659-ben a krónikák pedig arról tudósítanak, hogy Verebélyi Ferenc és neje, Vitkai Erzsébet cserét kötnek a vitkai újfehértói birtokra és a kaszonyi szőlőre.

A szőlőtermesztés történetéhez tartozik, hogy az ültetvényeket a XIX. század második felében a filoxera-vész teljesen elpusztította. A szőlősgazdák azonban nem tétlenkedtek, rövid idő alatt újra betelepítették a kaszonyi szőlőhegyet. Az állam filoxerának ellenálló oltványok előállításához szükséges „Telep” létrehozásával segítette a termelőket.

A szőlőművelés magas színvonalára utal, hogy a jobb évjáratokban a művelésben lévő kb. 750 kh. területen (az 1945 után a határon túlra került részeket is beleszámítva) körülbelül 40 ezer hektoliter, jobbára kitűnő pezsgőalapanyag-bor termett meg itt; az 1940-es évek adatai szerint.

A XVIII-XIX. század dinamikus társadalmi-gazdasági fejlődése példaértékű lehet mai nemzedékünk számára. A régmúltban is sokszor egészen a mélyből kellett felemelkedni (lásd a tatárdúlás időszakát), mégis egy céltudatos, kitartó, ötletes hozzáállással bíztató eredményeket ért el a kaszonyi nép. Legyen ez intő jel számunkra, hogy a lent olvasható bibliai idézet alapján se ne legyünk fészkét elhagyó madarak, se pedig a reménytelenségben megfáradt és ebből kifolyólag tenni nem akaró, elcsüggedt emberek.









XX. század első évtizedei (1900-1944) (Pataki G. – Kati S.)





Kárpátalja és ezen belül természetesen Kaszony története a XX. században nagyon mozgalmas volt, hiszen rendszerváltások sorozatát élte meg.

A kiegyezés következtében (1867) létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia, mely 1918-ig az I. világháború végéig állt fenn. Miután felbomlik a Monarchia államrendszere, Magyarországon kikiáltják a Köztársaságot Károlyi Mihály vezetésével, mely 1918 őszétől 1919 tavaszáig végezte tevékenységét. A hatalomváltást a kommunisták vitték véghez, létrehozva a magyarországi Tanácsköztársaságot Kun Béla vezetésével.

1920. július 4-én aláírják a trianoni szerződést, amely által Kárpátalja elszakad az anyaországtól és Csehszlovákiához csatolják. Ekkor beindul a szlovákosítási folyamat, mely által szlovákokat telepítenek be Kárpátaljára, iskolákat, falvakat hozva létre számukra. 1923-ban átszervezték a cseh közigazgatást, s így jönnek létre a ma is működő járások.

Az 1938-as novemberi első bécsi döntés következtében Kárpátalja egy részét (így vidékünket is) – majd 1939 márciusára az egészet - visszacsatolják Magyarországhoz.

A magyar vezetés birtokba vette a területet, mely viszont csak 1944 őszéig tartott. Ekkor ugyanis Kárpátalját megszállták a szovjet hadsereg erői. Így területünk a Szovjetunióhoz került.

Hogyan érintették ezek a történelmi változások községünket? Hogyan alakult Mezőkaszony és az itt élők sorsa?

Különböző sorsú emberek, különböző korokban másként számolnak be a kaszonyi életkörülményekről. A múltban (az I. világháború előtt) a lakosság több csoportra oszlott: kis- és nagygazdák, uradalmi emberek (tisztség¬viselők), uradalmi cselédek, mesteremberek, kereskedők, a járási székhely értelmisége, s a legbizonytalanabb sorsú napszámosok.

Bizony itt is előfordultak társadalmi feszültségek. Az I. világháború után az orosz hadifogságból hazatérők az ott látottak és a korabeli Magyar Tanácsköztársaság hatására 1918 novemberében a Mezőkaszonyi járás területén megalakították az un. Munkástanácsot, amely a román megszállásig, azaz 1919 áprilisáig fennállt.

1921 és 1936 között több sikeres szőlőmunkás-sztrájkot szerveztek Kaszonyban. A kommunista eszmékben őszintén hívő itteni embereket csak az 1944-es elhurcolások ábrándították ki.

Az első világháború 20 kaszonyi áldozatot követelt. 1944 nyarán a náci őrület 714 zsidó nemzetiségű, ám magyar anyanyelvű kaszonyi lakost deportált és szállított a koncentrációs lágerekbe. Közülük több mint 400-an elpusztultak, s az életben maradtakból csak néhányan tértek vissza szülőföldjükre.

Most nézzük meg, hogy ezeket a fontos történelmi eseményeket hogyan élte meg az egyik kaszonyi lakos. 1925 és 1944 közötti évekről kérdeztük néhai Magyar Károlyt:

– Milyen volt Kaszony a XX. század első felében? Hogyan éltek az emberek? Mivel foglalkoztak?

– Az első emlékeim kb. az 1925-ös évektől kezdve vannak. Ekkor Kárpátalja a Cseh köztársaság fennhatósága alá tartozott. Ezentúl éltem még a magyarok, a szovjetek és most az ukránok idejében, de azt kell elmondanom, hogy szerintem a cseh időszak volt a legjobb. A megélhetés ekkor volt a legkönnyebb. Ekkor az emberek önellátóak voltak, az élelmiszereket maguknak termelték. Mindenkinek volt munkája: általános helyzetkép az, hogy ekkor többnyire mindenki szőlőtermesztéssel foglalkozott. A tavasz, a nyár és az ősz ezekkel a munkákkal telt el és télen pedig pihentek az emberek. Élénk volt a kereskedelem is: több mint harminc üzlet volt ekkor Kaszonyban, bár igaz ezek jelentős része a zsidó lakosság kezében volt.

Akkoriban a népet vagyonuk alapján három kategóriába soroltuk: voltak a főurak, az úri nép és a szegénység.

A cseh korszak 1938-ig tartott, amikor is visszafoglalták vidékünket a magyarok. Az életkörülményeink nem sokat változott a hatalom megváltozásával. Ez főleg annak volt tudható, hogy ekkor a község lakói az önellátásból fakadóan nem annyira a nagypolitika, hanem a helyi gazdálkodás után éltek jól, vagy kevésbé jól.

– Említette az imént a zsidóságot. Milyen volt a zsidókkal való kapcsolatuk? Hogyan éltek ők?

– A zsidóság elhurcolása előtt Kaszony lakosságának kb. 40 százalékát alkotta. Településünkön saját iskolájuk volt, ahová egész Kárpátaljáról tanulni jártak a zsidó gyerekek.

Érdekes tudni, hogy a zsidók kétkezi munkát nem igazán végeztek. Inkább csak kereskedtek és üzleteltek. Általában a szegényebb magyarság köréből kerültek ki alkalmazottaik.

Példaértékű volt a saját hitükhöz való mély ragaszkodás. Például szombaton (sabbat), mely nálunk ugye a vasárnap, az Úr napja, nem érhettek a pénzhez, és nem foglalkoztak pénzügyi dolgokkal és még a tűzre sem voltak hajlandók tenni péntek estétől szombat estéig. Elmondható róluk, hogy hithű zsidók voltak.

Ezentúl összetartóak is. Ha közöttük valaki szegény lett, akkor a gazdagabb adakozó volt és kisegítette társát. Az említet tehetősebb zsidóknak a földjei elérték több esetben az 50-80-100 hektárt is.

Nekünk magyaroknak a viszonyunk a zsidósággal jó volt, igaz nem adtak túl nagy béreket, viszont abból egy család tisztességesen megélt. Vallási ellentétek nem voltak.

A zsidóság 1944-ig éltek közöttünk, amikor is a nyilasok elhurcolták őket. Ekkor ők már számítottak az üldözésükre. Elmenekülni azonban nem tudtak, de értékeiket igyekeztek jól elrejteni és a háború után többen visszajöttek és a megmaradt vagyontárgyakat, pénzt, stb. próbálták összegyűjteni.

– Most térjünk vissza önökhöz. Milyen volt a két világháború között fiatalnak lenni Kaszonyban? Hogyan szórakoztak az ifjak ekkortájt?

– Az biztos, hogy annyi szórakozási lehetőség, mint most van akkoriban nem volt. Legfeljebb 3-4 bált tartottak évente. Amúgy a hétköznapok hajnaltól estig tartó munkálkodással teltek, de ez nem jelenti azt, hogy nem szórakoztattuk magunkat. Több olyan szórakozási lehetőség volt, ami munkával párosult: például ilyen volt a híres lekvár főzések, tengerihántások. Ekkor jókat beszélgettünk, énekeltünk, daloltunk.

Később, 1932-től kezdve, már mozi is volt Kaszonyban. Ez nagy áttörés volt akkoriban és nagyon élveztük. Híresek voltak a mozi-összejövetelek.

Külön ki szeretném emelni a futballhagyományunkat, mely nagyon messzire nyúlik vissza. Már a csehek alatt (1925-ben) is volt nem csak egy, hanem 2-3 csapatunk. Ezzel akkor büszkélkedhettünk, amikor Kárpátalján Kaszonyon kívül csak Ungvárnak, Munkácsnak és Beregszásznak volt csapata.

Továbbá 1930-től 1942-ig cserkészet is működött. Ez azért volt jó, mert így a fiatalok erkölcsös körülmények között (pl. nem volt alkohol) tudtak szórakozni, beszélgetni, énekelni, játszani, stb.

– Milyen volt ebben az időben az embereknek az Egyházhoz való viszonya?

Ebben az időben mindenki járt templomba. A hitoktatás az iskolai órarendbe volt beépítve. Továbbá az egyház szervezésében volt női kör, ahol a lányok-asszonyok varrtak, kézimunkáltak és közben bibliaolvasás és éneklés volt. Példaként említeném meg a harangunk történetét:

1935–ben elhatározta az egyházközségünk vezetősége, hogy egy harangot fog készíttetni. A presbitérium a községben a harang vásárlása céljából gyűjtést rendezett. A gyűjtés folyamán, egy Amerikából hazatért gyülekezeti tag, Baranyi X (a keresztnevét sajnos nem ismerjük), felajánlotta, hogy ő magában, teljes egészében fedezi a harangöntés költségeit. Így a jelenleg is használatos, Kesgejőcön öntött, 560 kg-os kis harang, 1936 pünkösd vasárnapján lett felszentelve (mikor is konfirmációja után először vett úrvacsorát Baranyi X leánya). Az adományként összegyűlt többi pénzből, a templom külső és belső tatarozása lett fedezve.

II. világháború és a láger időszaka (Pataki G. – Kati S.)





1944. októberében és novemberében Kárpátalját megszállták a szovjet hadsereg erői. Ezzel egy időben elkezdődik a magyar férfiak munkatáborokba való hurcoltatása. Most ezeket az eseményeket vizsgáljuk meg egy kaszonyi (néhai id. Barta József) szemszögéből.

– Hogyan élték meg a kaszonyiak azt, hogy újra a magyarok fennhatósága alá kerültek? Mit lehetett érezni vidékünkön a hatalomátvételből?

– Örültünk neki. Jó volt, hogy harcok és különböző ütközetektől mentesen mentek el a csehek és vette át a helyüket a Magyar Királyság.

–Hogyan érződtek itt a háborús események (II. világháború)?

– Igaz, hogy vidékünket és így Kaszonyt is elkerülték a jelentősebb ütközetek, mégis a gazdaságon, a hétköznapok megélhetési viszonyában jelentősen érződött a háborús helyzet. Például 1945-ig az élelmiszereket csak jegyre lehetett vásárolni. A szegény sorsú emberek helyzete még nehezebb lett. A napszámunkért egyre többet kellett dolgozni. Ebben az eseménydús időszakban állandó változásnak voltunk kitéve, amelyhez folyton alkalmazkodni kellett. Például közismert, hogy a zsidók nagy kereskedők voltak és a háborúig a község kereskedelmét többnyire ők irányították. Amikor deportálták őket, ez természetes módon kihatott a kereskedelemre is: a boltjaik bezártak, az alkalmazottaik munka nélkül maradtak.

– Milyen volt a zsidók elhurcolása?

– 1943-ban jött a rendelet, hogy minden zsidó, megkülönböztetve magát, viselje kitűzőként a Dávid-csillagot. Ezt követően, 1944-ben hurcolták el őket. Kaszonyban ez úgy történt, hogy összegyűjtötték, majd elvitték a zsidókat a beregszászi téglagyárba, ahonnan tovább vitték őket a koncentrációs táborokba.

– Tudomásom szerint Jóska bácsit is elhurcolták munkatáborba. Meséljen a láger élményeiről!

– 1944. november 15-én kihirdették azt a rendeletet, hogy 18 és 55 év közöttieknek három napos munkára kell jelentkezni. Nekünk Bátyuba kellett menni. Ekkor még nem gondoltuk, hogy ebből több, mint három év lesz, így háromnapi élelemmel elmentünk a gyűjtőtáborba. Féltünk ellenszegülni, mivel féltettük az életünket, ill. hogy elhurcolnak vagy családjainkat éri bántalmazás.

Mire Bátyuba értem, már voltak ott 3000-en. Az embereket kutyás katonák őrizték és ötös sorokba állították. Nem tudtuk mi lesz velünk, de folyamatosan úgy kellett élnünk, hogy nem tudtuk, hogy mire kelünk fel másnap, minden bizonytalan volt.

Gyalog mentünk fel Szolyváig. Szolyva előtt, Galambos községnél a magyar ajkú asszonyok figyelmeztettek bennünket, hogy szökjünk el, mert különben soha nem kerülünk haza. Ekkor viszont már nem lehetett megszökni, itt jelentősen megnőtt az őrségünk.

1944. november 20-án kerültünk a szolyvai gyűjtőtáborba. Itt különböző nemzetiségűek (németek, magyarok, csehek, lengyelek, stb.) voltak kb. 16 ezren. 1945 tavaszán kihirdették, hogy lehet menni Debrecenbe a magyar légióba. Persze én is a többi magyarral együtt rögtön jelentkeztem. Reggel felsorakoztattak minket és gyalog elindultunk Munkács felé. Ekkor dőlt el, hogy mi lesz a további sorsunk: ha jobbra térünk a főúti elágazásnál, akkor a meghirdetett légióba visznek, ha balra, akkor valahová nagyon távolra a hazánktól. Végül balra térünk. Lemberg felé mentünk, az út jelentős részét gyalog tettük meg.

A következő megállónál három napot töltöttünk el igen rossz körülmények között. Végül itt vonatra tettek és elvittek az Urál-hegységbe, ahol három évet és három hónapot töltöttem el. Ezen a helyen erős kőműves munkát végeztettek velünk. Nagyon sokat kellett imádkozni, hogy az Isten őrizzen meg a betegségektől és bántalmazásoktól. Hála Neki el is kerültek ezek a dolgok.

1947. február 2-án jött egy rendelet, hogy az életben maradt 62 kárpátaljai hazatérhet, mivel az ők hazájuk szovjet fennhatóság alatt áll. Kilenc napon belül értem haza Kaszonyba. Rajtam kívül még három kaszonyi volt az én táboromban fogságban.

Ekkor én 21 éves voltam. A fiatalságom legszebb éveit kellett e nehéz körülmények között eltöltenem.

Kommunizmus első évtizedei (Pataki G. – Kati S.)

(50-es és 60-as évek)





Az 50-es 60-as évek Kárpátalján lényegében véve (a megfélemlítés miatti) nyugalomban teltek. Befejeződik a kolhozosítás, amely viszont nem ment minden probléma nélkül, hiszen sokan nem szerették volna beadni a „közösbe” az állataikat és szerszámaikat.

Lényegesen visszaszorították az egyházakat. 1949-ben pl. megszűntetik a görögkatolikus egyházat, vagyonát elkobozzák. Elveszik az anyakönyveket, ezért ezek az adatok a mai napig is hiányosak. Sok papot átkényszerítenek az ortodox egyházba.

Sztálin halála után (1953) átmeneti enyhülés következett be. Sokat kiengedtek a börtönből és lágerekből.

A gazdaságban növekedett a munkahelyek száma, fokozatosan emelkedtek a fizetések. Az emberek életszínvonala a 40-es évekhez képest kis mértékben, de megváltozott.

Az 1956-os magyarországi események Kárpátalját sem hagyták érintetlenül, viszont jelentős megmozdulás, egyéb történés nem volt.



Kaszony történeti bemutatásának ezt a korszakát szintén egy helybéli élménybeszámolójával, élettapasztalatával igyekszünk hitelesíteni. Hutkay Sándor, aki szintén megjárta a lágert és tevékeny résztvevője volt ennek a korszaknak, nagy átéléssel és az emlékezés sokszor vidám és többször fájdalmas érzéseivel előadva mesélte el tapasztalatait az 50-es 60-as évekről. A következőkben a vele készült riportot olvashatják.

– Kedves Sándor bácsi. Ugye jól tudom, hogy Önt szintén elhurcolták a 44-45-ös ún. „málinykíj robot” idején a lágerbe?

– Igen. Ebben az időben 20 éves voltam és a közjegyzői hivatalban dolgoztam. Több, mint egy évig voltam távol otthonomtól, szeretteimtől (1944. november 20. – 1945. december 20.).

Nehéz időszak volt ez. Visszagondolva, bizton állíthatom, hogy az istenhitem és a kitartásom (elveimhez és a próbákban) segített ezen az időszakon túllennem. Makacs módon kitartottam amellett, hogy a Szamborgi gyűjtőtáborból – míg ott a helyzet elviselhető – nem engedem, hogy továbbvigyenek Szibéria, ill. más távoli területek irányába. Így is történt, a sorozások alól kibújva, a megtévesztő besúgók és spiclik ármánykodását kikerülve végül is erről a helyről térhettem haza.

– Mi történt ezután? Beszéljen a kolhozosítás folyamatáról! Hogyan történ ez Kaszonyban?

– Aláíratatták velünk, hogy be kell lépni a kollektív gazdaságba. Ez alól nem volt kibúvó, mert különben a népbíróság ítélete sújtott volna. Édesapámat nagyon fájóan érintette, hogy a jószágait és a termőföldet oda kell adni. Ezt követően, haláláig folyton a kolhozban dolgozott, úgymond „vigyázva a sajátjára”.

Az embereknek kollektívan, közösen kellett menni a földekre a különböző mezőgazdasági munkákat elvégezni, attól függetlenül, hogy az a valaki ezt megelőzően szellemi vagy fizikai munkakörben tevékenykedett. Így nekem is, szellemi alkalmazottként, kevés mezőgazdasági szakértelemmel kellett a földeken dolgozni. El lehet gondolni, hogy milyen hatékony volt ez a munkavégzés. „Mindenki dolgozott”, de ennek nem sok volt a haszna, értelme, se az egyén, se a társadalom, se a gazdaság számára.

– Az egyházak (s főleg a mi – református – egyházunk) visszaszorításának milyen jelei voltak a térségben?

– Számomra ennek az időszaknak az egyházüldözés a legfájóbb pontja, mivel a gyülekezet aktív tagja voltam, és az 50-es évek elején, Petneházy Gyula tiszteletes felkért arra, hogy legyek az egyházközség jegyzője. Viszont ezt a tisztet nem tudtam sokáig betölteni, mivel az államhatalom bekeményített, s én állami alkalmazottként dolgoztam.

Ekkor történt az az eset, amikor a tiszteletes megtartotta a konfirmáció ünnepségét, és ezért őt egy év kényszermunkára ítélték el. Egy fotó alapján engem is felismertek, hogy a templomban voltam, de túlnéztek felette azzal a feltétellel, hogy „Hutkay elvtárs a következőkben elvárjuk öntől, hogy tartózkodjon az ilyen rendezvényektől”. Ennek ellenére titokban a kertek alatt mindig felmentem a templomba.

A gyülekezeti alkalmak (esketés, keresztelés, konfirmálás) titokban mentek tovább. Hétközi alkalmak (bibliaóra, hittan, stb.) nem voltak az 50-es években.

– Milyen volt ebben az időben az életszínvonal?

– A kolhozistáknak elég sanyarú volt a sorsa. Főleg az 50-es évek eleje volt a legnehezebb, később az iparosodás fokozódásával (egyre több gyár indult be a térségben), valamelyest javultak a jövedelemszerzési lehetőségek. Viszont a későbbiekben is jellemző volt a hiánygazdaság. Az alapvető létszükségleti cikkeken túl elég sok termékből hiányos volt az ellátás. Tervezés hibáit mutatja, hogy míg az egyik élelmiszert (pl. a rossz minőségű barna kenyeret) a disznókkal etették, vagy kidobták, addig más termékeket egyszerűen nem lehetett megszerezni. Tehát, ha volt is jövedelem, azt nem lehetett hasznosan elkölteni.

A kaszonyiak nagy része a vasúton, a malomban, a beregszászi konzerv-, rádió-, téglagyár üzemeibe járt el dolgozni.

– Milyen volt a visszhangja nálunk az 1956-os budapesti forradalomnak?

Igazából, tényleg csak visszhangja volt, mivel cselekményre itt nem került sor. Hallottunk róla a rádióban. Személyesen éltem át azt az esetet, amikor munka ügyben voltam Dolhára (ez egy ruszin lakosságú település Kárpátalján), az ottani ruszinok nagy lelkesedéssel és örömmel ünnepelték a magyarok forradalmát, várva tehát azt, hogy sikerül az orosz kommunistákat kiszorítani a Kárpát-medencéből. Sajnos ez nem történt meg.

– Visszaemlékezve erre a korszakra, Önnek inkább pozitív vagy inkább negatív emlékei vannak erről az időszakról (kommunizmus első évtizedei)?

– Az biztos, hogy pozitív semmi esetre sem. Szerintem: nem magyar ember az, aki pozitívnak értékeli ezt a korszakot. Kirabolták az embereket, üldözték a hívőket, hibás gazdaságpolitikát folytatva a következő nemzedékek helyzetét is megnehezítették, és megfosztottak szabadságunktól. Isten azonban minden nehézség közepette megóvott engem, s erre viszont már pozitívan emlékszem vissza.

70-80-as évek (Pataki G. – Kati S.)





Ezen fejezet elkészítésében segítségünkre volt Bakó László presbiter, aki saját véleményét, megélt tapasztalatait és gondolatait fejti ki a korszakkal kapcsolatban.

Kárpátalján a 60-as, 70-es és 80-as évek is viszonylag nyugalomban teltek. Hiszen Sztálin halála után, a Hruscsovi időszakban egyfajta „enyhülés” következett be.

Sokakat kiengedtek a börtönből és egy átmeneti gazdasági fellendülés is bekövetkezett. Ez az az időszak, melyre sokak egyfajta nosztalgikus, idillikus visszatekintéssel emlékeznek, mondván: „nem volt munkanélküliség, „mindenki meg tudta keresni azt a keveset, amellyel a családját eltarthatta”, „voltak gyárak, üzemek, amelyek dolgozat és termeltek”, „néhány kopekbe került a kenyér”…stb. Ami az igazság az az, hogy ez volt a totális megtévesztés időszaka: a munkanélküliség inkább „házon belüli volt” (mindenki alkalmazott volt, de csak kevesen dolgoztak), a gyárak és üzemek nem gazdaságosan és hatékonyan termeltek, s így állandó állami dotációra szorultak. Ez azért alakult ki (többek között), mert az alapvető élelmiszerek olcsók voltak ugyan, de annyira, hogy az önköltség alá szorították az árakat. Továbbá a termékválaszték nagyon kicsi és aránytalan volt (hol túltermelés alakult ki, hol hiány).

A továbbiakban, ahogy a fentiekben említettük, Bakó László gondolatait tolmácsoljuk a 70-es, 80-as évekkel kapcsolatban:

E korszakban élni azt jelentette, hogy megtapasztaltuk a Szovjetunió virágkorát és bukását. Mint minden más nagyhatalom (pl. az ókori Római Birodalom), úgy a Szovjetunió is a saját fenntartása érdekében jellegzetes állam- és gazdaságpolitikát vezetett be, melynek alapja az akkori vezető kommunista párt szellemisége és marxi, lenini dogmája volt. Az iskolákban, sőt már az óvodákban is a nevelés fő iránya volt a kommunista eszmeiség, kizárva és megtagadva az Istent, az akkor tiltott szónak tartott bibliai tanítást, sőt megtiltva minden formában a vallás gyakorlását az akkor felnövekvő nemzedék számára. A továbbtanulás – habár ingyenes volt – az egyetlen fő alapja és kritériuma az ateizmus, vagyis Isten tagadás. A lenini eszme, mint államvizsga szolgált kizárólagos alapul a diploma, mint végzettségi bizonyítvány kiadására. Én ekkor voltam egyetemista, így a saját bőrömön tapasztaltam meg ezt a helyzetet.

A dolgozók körében is hasonló volt a társadalompolitika. Erre utaltak a hangzatos, zászlós felvonulások, a „mityingek”, a „szubotnyikok” és egyéb, a kommunista eszmét éltető kötelező események, amelyeken a részvétel elmulasztása megrovást vont maga után.

A 80-as évek második felében a „peresztrojka” törést jelentett az említett társadalom- és gazdaságpolitikában, amely a nagy szovjet birodalom bukásához és széteséséhez vezetett.





90-es évek vonulata (Radvánszky F.)



A történelmi kairoszról általában

Az Ószövetség tanítása szerint, Isten népének minden 50-ik évben (kürtölés éve) vissza kellett adni minden adósságot és így az időközben megbomlott Istentől kapott tulajdonrendszer (mely a társadalmi rendszer Isteni eredetének alapja) helyreállhatott. S ezzel együtt helyreáll az ember és utódai életének az egyedüli megélési feltétele: az istenti Rend. A történelmi tanulságok azt mutatják, hogy valóban, kb. fél évszázadonként van egy jelentősebb és csaknem szükségszerű történelmi átrendeződés (Francia forradalom és türelmi rendelet – 1789, Szabadságharc – 1848, Első Világháború – 1914, Második Világháború – 1939, Rendszerváltás – 1989). Ezek az időszakok, a törtélelmünknek a minősített alkalmai (minősített idő: kairosz, gör.), mikor viszonylag kis idő alatt annyi minden megtörténtére van lehetőség, mint máskor több évtized, esetlen évszázad alatt. A kairosz izgalmas üzenete az össztársadalom felé: az esély1 . Az esély társadalmi elterjedésének a mértéke, egyenes arányban van a minősített idő társadalomformáló képességének jelentőségével és súlyával. A káiroszt idejét nem lehet befolyásolni. A történelmi rendezés minden türelmetlen siettetése egyéni vagy társadalmi katasztrófához vezetett2 . Hatékonyan az tudja szerkeszteni a társadalmi, gazdasági, szellemi, lelki, aktuális definíciós együtthatók nagyon bonyolult együttállását, ki nagyon tudatosan felveszi a történelem tempóját, vagyis a történelem Urától függ és a történelem Urának feltétlenül engedelmes

A minősített időben mindenki ismét, vagy elsőször a startvonalhoz áll: az eddigi hátratettek előre kerülnek (kijönnek a börtönből, a száműzetésből, a szellemi izoláltságból és egy csapásra ünnepelt közéleti személyiségek lesznek), az eddigi elől járók pedig hátrakerülnek (kiderülnek a valódi vagy ürügynek kitalált sötét ügyeik, eltűnnek a közéletből, de legtöbbször más pozícióban tűnnek fel). Tehát mindkét esetben (hátratettek és elöljárók), a kulcsszó: az „eddig”. Eddig tartott az állapotuk. Ezután akár mi lehet. Az egymás mellé került társadalmi jelenségek3 , kényszerűségből vagy a bizonyítási vágy boldog önkéntességével, a már korábban betöltött hosszú pozíció, vagy a hosszú élettérmegvonás után először: bizonyíthatnak. A cél: a történelem értékrendjének tulajdonlása4 . Tehát a fő kérdés: Ki lesz az, aki a történelemi haladást megtestesíti? A káirosz egy esélyei mellett kegyetlen korszak, amelyben szabályok és gátlás nélküli hisztérikus verseny indul meg az elkövetkező fél évszázad birtoklásáért5 . A minősített alkalmak lezárulta után, a társadalom egységei elfoglalják a poziciójukat, létrejön egy ismételt fél évszázadra vonatkozó (meggyőződésből önkéntes, vagy erőből, talán megfáradásból kényszerű, de mindenképen egymás által kölcsönösen elismert) egyensúly a gazdasági, a politikai, a szellemi, a tudományos és a vallási6 palettán.

A Rendszerváltás7 , mint a mi kairoszunk

A mi esetünkben az utolsó történelmi minősített idő (kairosz), mikor esély volt a történelmi átrendeződésre, a Szovjetunió széthullását követő Rendszerváltás (1989-től) volt. Az elnyomó hatalom ellenzékének valós vagy magára öltött képe által, az újonnan előállt helyzetben, az előző rendszerben csalódott társadalom által hitelesített inkább érzelmi, mint racionális stratégiával rendelkező szerveződések álltak elő, vagy szerveződtek újjá (az újjászerveződést testesíti meg, főleg a Református Egyházunk jelen állapota; az újbóli alakulást, főleg a KMKSZ). Tehát ezen új identitástényezőként fellépő csoportosulások legitimizációjának szilárdsága, a kommunizmusban megnyilvánuló ellenzékiségük gyökereinek a mélységétől függött. Így e szerveződések nem a jelenben betöltött széles társadalmi meggyőződéssel támogatott valós társadalomszervező teljesítményük, hanem a múltbeli szerepvállalásuk jutalmaként állhattak, az identitásválságot közvetlenül az érzelmi csalódottságában átélő társadalom vállán előre hozatva, a kairosz által újonnan kirajzolt történelmi startvonalra (vagy talán még annál is előrébb). A Református Egyház és a KMKSZ egymás természetes szövetségeseként, mint a kisebbségi nemzetünk még bizonytalan értékű érméjének két oldala, indult el (az alvajáró környezet és önmaga iránti tudattalanságával) felértékeltetni magát a Rendszerváltás megmérettetésében. A bizonytalanságban választ váró és befektetésnek is szánt, diktatúrában beidegződött reflexek által mozgatott előzékenységben, vagy irigységben testet öltő tisztelet, mint a legesélyesebb lehetséges további hierarchiát meghatározó győztesnek járó válaszforrás felé, minden területen megnyilvánult. A keleti kultúrát megtestesítő kommunista diktatúrával szemben, a nyugati keresztyén kultúrkörhöz tartozó elnyomott, de mégis a puszta helybeli önazonosságában való megmaradásával győzedelmeskedni látszó magyarságunknak és főleg e kisebbségi magyarságunk identitást meghatározó szervezeteinek, a Református Egyházunknak és a KMKSZ-nek egyértelmű helybéli előnye volt az államalkotó nemzettel és hatalommal szemben. Ezen előnyök egészen gyakorlatiasan megnyilvánultak: állami hivatalokban, engedélyek gyors kiállításában, helyi állami vezetők egyházhoz közeledésében, az ukrán gyerekek magyariskolába való beíratásában stb.. A helyi társadalom (nem csak a mi kisebbségi magyarságunk8 ) választ várt a 80-as évek értékrendi és identitásbeli nihilizmusára, a Rendszerváltás utáni útkeresésre. Ugyan kicsiny körben, de Mohács után eddig még soha nem volt ilyen lehetőségünk és pozíciónk, hogy mi, egy maroknyi magyarság olyan helyzetbe kerüljünk (egyébként a helyzetéért csak annyit tettünk, hogy megmaradtunk, de tevékeny részünk vajmi kevés volt a Rendszerváltás kialakításában), ahonnan meghatározhatjuk egész térségünk és társadalmunk irányát, arculatát és sorsát



Végjegyzetek a 90-es évek vonulat cikkhez 1 Napóleon: “Minden katona a tarsolyában tartja a marsallbotot

2 Az elvetélt magyar forradalmaknak és szabadságharcoknak, a sok tehetséges emberi élet ki nem bontakozásának, az országunk XX. sz.-i dühödt felosztásának okaként ez a nemzetünkre oly jellemző történelemsiettető, túlfűtött és részleteket feldöntő vehemens emberi türelmetlenség fogalmazható meg

3 Társadalmi jelenség: minden olyan szociális tényező, mely meghatározza a társadalom karakterét (pártok, gazdasági társaságok, érdekvédelmi egyesületek, kulturális közösségek, szellemi és oktatási irányzatok és iskolák, egyházak stb.)

4 A tulajdon hármas értelmében: használat (a tulajdonos igénye szerint), rendelkezés (átruházhatóság, vagy a tulajdon általi hitelesítés), birtoklás (a fenntartás és a másokkal szembeni védelem joga.

5 Lásd az elmúlt években, a gátlástalan és tolerancia nélküli választási hisztériákat az elmúlt magyarországi, ukrajnai és más közép-kelet európai államokban.

6 Itt a vallás: a társadalomban megjelenő szociológiai jelenség.

7 Nagyon nehéz meghatározni, hogy mire vonatkozik a Rendszerváltás. Ez a ’80-as évek második felétől végbemenő folyamat a volt Szovjetunióban és a szovjet érdekszférához tartozó európai államokban, hol az egy-pártrendszert több-pártrendszert, a totális állami tulajdont és gazdasági irányítást piacgazdaság váltotta fel és a szocialista országok függetlenné váltak a Szovjetuniótól. De a többfajta nézőpont miatt, nagyon nehéz behatárolni a rendszerváltás kezdetét és végét. Pl.: Magyarországon, a politikai rendszer szempontjából, 1990-ben az egy-pártrendszer utáni első szabad választásoknál befejeződött a rendszerváltás; a függetlenség szempontjából, 1991-ben, mikor a Szovjet Hadsereg kivonult magyarországról; mentális szempontból, csak a rendeszerváltás kezdetén van a (nam csak a magyarországi) magyar társadalom.



90-es évek vonulata (II. rész) (Radvánszky F.)





A Rendszerváltás megvalósított és elmulasztott lehetőségei

A Rendszerváltás adta lehetőségeket kihasználva valóban sok minden megvalósult (csak az egyház oldaláról: sok új kisebb gyülekezet, négy gimnázium, teológusképzés, két árvaház, öregek otthona, Diakóniai Központ, Püspöki Hivatal, három esperesi hivatal, helyi és központi adminisztráció, rengeteg új templom és parókia, egyházi klinikák és patika rendkívül kiépült diakónia tevékenység, jelentős segítség rengeteg helyi állami intézménynek stb.). De mindez csak a töredéke annak, amit meg lehetett és meg kellett volna valósítani. A most meglévő legutóbbi másfél évtizedben életre hívott rendszerek egy nagyon ingatag és minden pillanatban széteséssel fenyegető háború előtti (többnyire nosztalgikus és nem realisztikus) egyháztársadalmi és népegyházi (az egyház és a társadalom egysége1) rendszerre épültek rá. Matematikailag, csak a hideg racionalitások talaján állva, ki lehet számolni: ha az egyházhoz való elkötelezettség szintje ily mértékben anyagilag is csökken a kárpátaljai református magyarság körében, de az intézmény-fenntartási költségek évente emelkednek, akkor ezzel a tendenciával, öt-hat éven belül az eddig kialakított intézményeink jelentős részét fel kell számolni. Ezen intézmények alapja: egy hitben elkötelezett egyház. Ezt az egyházat a 90-es évek elején, a nagy átalakítások menetében kellett volna megalkotni: bizonyos hitbeli és társadalmi koncepciók szerinti kritériumrendszert felállítani és azokat következetesen, személyekre alkalmazva meghatározni, ki tartozik valójában a Református Egyházba? Kikre lehet a továbbiakban számítani, ha közösen kell lépni és terheket felvállalni? Kiknek van közös és életet mozgató értékrendje? Lehet, hogy kevesebb egyháztagot számlált volna az egyházunk, de lényegesen hatékonyabb egyházat tudtunk volna magunkénak. De egy XX. sz. elején már omladozó és a mai posztmodern korban, minden társadalmi példa szerint életképtelen alapra való rendszerépítés egy mindenben megújuló és mindent átértékelő kairoszban (minősített idő), ezen elavult és keletkezésében már az elmúlás ideiglenességét magában hordozó egyház-berendezkedési szerkezet (konstantínum) elfogadását jelentette. Nem használtuk ki az egyházunkban az új reformáció lehetőségét magában hordozó e minősített idő, e káirosz adta több mint másfél ezer éve érlelődő minőségi váltás, így az egyházi megújulás és a megerősödés lehetőségét.

A kisebbségi társadalmunk oldaláról konkrét mulasztás és hiányosság:

• A 91-es határok módosításáról is szóló népszavazás agyonhallgatásának annyiba hagyása. A népszavazás minden közösség alapvető önrendelkezési joga. Nem mondhatja magát demokratikusnak egy állam, mely egy népakaratot nem vesz figyelembe. Egyszerűen csak hangoztatni kellett volna minden fórumon a népszavazás eredményét. Nem tettük meg. Nem voltak valódi képviselői az akaratát kinyilvánító népnek.

• A magyar érdekképviseletek szétforgácsolódása és természetes szövetségek meglazulása. Akik ambiciózusak voltak, vagy talán komoly érdemeket is tudtak felmutatni a társadalom újjáépítésében, de nem kaptak kiszorítás, féltékenység, érdektelenség miatt (további) szerepet, elkeseredtek, megsértődtek és más kibontakozási terület után néztek. Nem volt olyan bölcs és erős a kisebbségi magyarságunk társadalmát vezető elitje, hogy fórumot, személyre és stratégiába szabott kibontakozási keretet, életteret biztosítson a mutatkozó ambícióknak. Melyek jobb híján egymás ellen fordultak.

Az egyházunk és a társadalmi vezetésünk eme hiányosságainak

• • az tudatos oka: az átgondolt stratégiának a hiánya (hová szeretnék eljutni, hogy és kivel.

• • a tudattalan oka: a kisebbrendűségi komplexus (és az ebből adódó többi szindróma: bizonyítási kényszer, partneri együttműködésre képtelen felülre hajoló és alulra taposó „biciklizős magatartás”, a helyzeteket felmérni nem képes hisztéria és félelem, kiszámíthatatlanság és megbízhatatlanság).

Amennyiben nem tanulunk a mulasztásokból, az emberi következmény: a társadalmi súlytalanság, az egyháztól való folyamatos elfordulás, az asszimiláció. Sajnos már alaposan elveszítettük azokat az előnyöket, melyekkel a Rendszerváltás elején rendelkeztünk. Ha nem hozzuk be a lemaradásunkat, az elkövetkező évtizedekre belekeményedünk egy társadalmi leosztásba, melyben a súlytalanok helyét az erősebbek határozzák meg, ebben a kapcsolatban mi nem sok jóra számíthatunk.

Lehetőségeink

A Református Egyházunk lehetősége:

• • az egyháztagok Krisztushoz térése és Krisztus mellett elkötelezettsége a Református Egyház tanítása szerint;

• • átgondolt stratégiai vezetés a Szentírás és a környezet figyelembevételével;

• • az egyháztagok számára kibontakozási lehetőség biztosítása.

A társadalmi vezetés lehetősége:

• a lehetséges humán erőforrások pontos feltérképezése és használata;

• stratégiai gondolkodás nemzeti és gazdasági területen;

• a nyugati kultúrához tartozásunk minden ukrajnai fórumon való hangsúlyozása;

• a belső természetes szövetségesekkel való együttműködés;

• gazdasági biztonság lehetőségének megteremtése.



Végjegyzet a 90-es évek vonulata (II. rész) c. cikkhez 1 Nagy Konstantin, római császár, 325-ben államvallássá tette a keresztyénséget. Az állam és az egyház egységre lépett. Ennek az egyházi berendezkedésnek a neve: Konstantinúm. A konstantínumban mindenkinek kötelezően keresztyének kell lenni, mely az evangélium szabad választási karakterétől távol áll. Tehát az egyház, ha felvállalja a konstantínum rendszerét, a maga evangéliumra épülő identitásáról (melyben a személy szabad választása központi szerepet kap) kell némileg lemondani. A konstantínumot a kommunista rendszer nálunk egyértelműen eltörölte, de ez az eltörlés, csak egy haldokló szisztéma, pusztulását sietette. Pl. ahol nem volt kommunizmus (Nyugat Európában), ott is mindenütt szétesik az egyház és a társadalom összefonódása. Ezt a szétesést ott lehet tapasztalni, ahol a legszorosabb volt az állam és az egyház kapcsolata (pl.: a Skandináv államok.