Dicsérjétek az Urat,
Mert ő jókedvet mutat.
És az ő kegyessége
Megmarad mindörökre
/136. Zsolt. Genf./
A sok napsütéses napok után, vagy inkább a napok között, egyik reggel , pontosabban azon a bizonyos reggelen arra ébredtünk, hogy bizony az eget fekete felhők borítják, és az ég csatornái is megnyíltak. És már kora reggel megindultak a találgatások, vajon lesz-e utcai dicsőítés? De szerencsére a szervezőknek ezen kérdés megoldása nem okozott komolyabb fejtörést – a padokból kiszedett szivacsokkal körberaktuk az Úr asztalát és körbeültük. Nemsokára elkezdődött a dicsőítő alkalom, ahol mindenki a saját adottságainak megfelelően, de közös akarattal dicsőítette hatalmas Istenünket. Mielőtt mindenki hazatért volna a Tiszteletes úr még néhány gondolatot intézett hozzánk útravalóul. Felhívta figyelmünket arra, hogy nem mindegy mi tölt be elsőrendübb szerepet az életünkben, hogy gyakran általunk a tárgyak vannak szeretve, és az emberek használva, pedig milyen más lenne, ha mindezek másképp lennének. A rossz idő ellenére egy különösen áldott alkalmon vehettünk részt. Jó volt megtapasztalni, hogy az egyenként elhaló hangunk együtt egy teljes egészet formált, mint amikor sok apró mécsest összerakunk, s azok képesek egy hatalmas teret is megvilágítani.
/Héder Karolina/
.