Hívő emberként szinte magától értetődő volna, hogy a cél: az üdvösség. Sőt, a Szentírás arra tanít minket, hogy ez a bizonyos cél egy élő személy, maga Jézus Krisztus. A Krisztussal való közösség a célunk. A hívő ember Krisztust akarja egyre jobban megismerni, mert tudja, hogy a vele való közösségben kapja vissza mindazt, amit elveszítettünk a bűnesetben, amikor Isten ellen fellázadtunk. A Krisztussal való közösség adja vissza azt, amit az egyik költő így fogalmazott meg: „Mi életté tenné a létet.” (Baranyai Ferenc: Valami mindig közbejön)

Ebben az évben sokat beszélünk harcról, a keresztyén ember küzdelméről, ugyanakkor azt tapasztalom, s úgy gondolom, tapasztaljátok mindnyájan, hogy sokan már nem akarnak sem futni, sem harcolni. Egyre több ember él körülöttünk, akik már semmit nem akarnak. Kiábrándultságban, semmittevésben, céltalanságban élnek. Évekig, évtizedekig elüldögélnek a mama szoknyáján, szedegetnek a papa pénztárcájából, amíg van benne, és elvannak, mint a befőtt. Lötyögnek, vegetálnak, unott ábrázattal néznek kifelé a fejükből. Talán még rémlik nekik, hogy van az életnek célja és értelme, csak éppen túl nehéznek érezték a küzdelmet, s ezért inkább visszavonultak. Meghátráltak. Visszaemlékszem a testnevelés órákra, amikor a tanár arra kötelezett bennünket, hogy fussunk pár kört a pályán. Jellemző módon volt néhány sportember, akik egymással vetekedve és verejtékezve futották meg a távot, de a többség egy néhány száz méter után kifulladva elszédelgett valamelyik fa mögé, hogy a tanár ne lássa. Olyan is volt, aki rágyújtott és így várta ki, míg a többiek megfutják a távot. Sajnos nem csak fizikailag vesz erőt rajtunk a tespedés. Sokkal inkább lelkileg. Nem vagyunk kitartóak, nem vagyunk állhatatosak. Talán már magát a szót sem értjük igazán. Az ókori közelharcokban az állhatatosság volt a katona egyik legfontosabb tulajdonsága. Nem voltak elektronikusan vezérelt rakéták vagy géppisztolyok, így a csatákban az számított igazán: ki meddig marad talpon. Néhányat csapni a karddal és büszkén feszíteni mindenki tud. Futni pár métert csatakiáltásokkal úgyszintén. De végigharcolni egy csatát csupán kevesen. Pál erről beszél, és nekünk, keresztyéneknek komolyan el kell gondolkodnunk azon, hogy valóban el akarunk-e érni a célig? Valóban akarjuk-e a győzelmet? Mert ez esetben ki kell tartanunk a végsőkig. Akik mellettünk futnak és harcolnak: nem a konkurencia, nem is ellenségek. Társak. Olyan gyönyörűen fogalmazza meg ezt a Zsidókhoz írt levél:

„Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett - a gyalázattal nem törődve - vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.” (Zsid 12,1-3)

Nem az elindulás nehéz igazán, hanem a futás maga. Egy életen keresztül jönnek majd az akadályok, jönnek majd a csábító mellékutak, kis célok, amelyek eltérítenek a nagy Céltól. Ne engedjétek, hogy olcsó hamisítványt adjanak nektek az Istentől kapott koszorú helyett! Persze vannak, és mindig lesznek, akik a pálya mellett üldögélnek, és csak bírálgatják a futókat, akik már rég lemondtak a saját futásukról; vannak az örök kritikusok, akik meg sem próbálják a futást, és mégis mindenkiről véleményt alkotnak. Ne rájuk figyeljetek: Isten az, aki elhívott, aki végig vezet az úton, és aki a győzelmi koszorút megadja majd nektek!

Olvastam valahol, hogy az ókori olimpiákon volt egy különleges versenyszám, ahol a futók között az számított győztesnek, aki nem csak elért a célig, hanem égve maradt a fáklya a kezében, amelyet vinnie kellett mindenkinek. Pál így mondja: a hitet megtartottam. Nem csak futkároztam, nem csak kibírtam valahogy ezt a földi létet, de győztes vagyok! Maga Jézus Krisztus az, Aki elhívott mindnyájunkat, Aki erőt ad a futáshoz, és aki a célba megérkezik, az Tőle magától hallja majd:       „Aki győz, megadom annak, hogy üljön az én királyi székbe velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyámmal az Ő királyi székébe.” (Jel 3,21). Isten segítsen mindnyájunkat, hogy ne sétálgassunk, ne futkározzunk, hanem ragyogjon fel előttünk ez a cél, és fussunk felé egy életen át! Legyen bátorságunk nem csak elindulni, de a végsőkig kitartani! Az igazság koronája így lesz a miénk. Ámen.

Szimkovics Tibor