„Állhatatosságotokkal nyeritek meg majd a lelketeket.” 

/Luk. 21: 19/

Volt egyszer egy csoport béka, akik versenyezni akartak, hogy melyikük ér fel hamarabb egy nagyon magas toronyba. Sok néző gyűlt össze, hogy figyeljék a versenyt és bíztassák a békákat. Ám egyikük sem hitt abban, hogy egy békának is sikerülni fog feljutni a torony csúcsára. Ilyeneket mondogattak: „Oh, de fárasztó! Sosem fognak feljutni! Semmiképp nem sikerülhet, a torony túl magas!”. A békák kezdtek lemaradozni. De az egyik béka erősen kapaszkodott felfelé. A nézők kiabáltak: „Ez túl fárasztó! Senki sem fog feljutni!”. E kiáltozások hatására egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza. Csak az az egy haladt tovább kitartóan. Nem is gondolt arra, hogy feladja. Végül mindegyik béka visszafordult csak az egy jutott fel a torony csúcsára hatalmas ambícióval és kitartással. Ezután a többi béka és a nézők is meg akarták tudni, hogyan sikerült neki az, amit mindannyian lehetetlennek hittek. Egy néző odament a békához és megkérdezte, hogy hogyan volt elég ereje feljutni a csúcsra. Ekkor derült ki, hogy a győztes béka süket volt.

Állhatatossággal járni végig egy utat nagyon nehéz feladat, pedig a tét nem kevés: a lelkünk maga. Kitartásunkon múlik, hogy elérjük-e céljainkat, hogy megtudunk-e nyerni embereket, hogy eljutunk-e a boldogság szigetére, ahol a túlzsúfolt lelkünk végre nyugalomra lelhet. A kitartáshoz pedig sokszor éppen süketségre van szükségünk. Süketségre a világ eltántorító szavai, saját szívünk hitetlen ordítozása, a realitás hangjai iránt. Egyedül egyvalamit kell meghallanunk: Isten bátorító szavát, mely minden egyes megtorpanásunkkor  kedvesen fülünkbe súgja: „Ne félj, csak higgy!”. Erre a hangra kell egyedül figyelnünk, s minden másra süketnek lennünk, ahhoz, hogy győzedelmeskedjünk s megnyerjük lelkünket.

/Papp Adrien/