Tudni kell erről az emberről, hogy az Isten őt egy nagy mélységből emelte ki és volt valaki, aki úgy tekintett rá, mint felebarátra és testvérre, amikor hirdette neki az Isten igéjét. Számomra megdöbbentő, hogy ugyanezt a feladatot ő nem ismerte fel, az elveszett, bűnös világ felé.
Testvérünk azt is elmondta, hogy vigyem az Úr elé ezt a kérdést, hogy helyesen cselekszem-e, amikor ilyen emberekkel vagyok kapcsolatban. Természetesen az Úr elé vittem, aki a következőkre tanított meg ezzel kapcsolatban:

„Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! - méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! - méltó a gyehenna tüzére.” Máté 5:20-22

„Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket…” Máté 5:44

„Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is?” Máté 5:46-47

Mindezek a versek Krisztus hegyi beszédéből valók, amelyekről köztudott, hogy az összes létező vallás legmagasabb etikai normáját adja meg. Egy szóval úgy lehetne jellemezni, hogy az ellenség szeretetét parancsolja.
Az egyházunk a közelmúltban megélt egy szakadást és sokan munkálkodnak hasonló dolgokon ma is. Mi kell ahhoz, hogy szektás módon kicsaljuk az embereket az egyházból egy szektába? Csak egy: be kell bizonyítani, hogy a többiek nem testvéreink, őket nem kell szeretni, feléjük nem kell szolgálni, őket lehet szidni, hogy mi szebbnek látszódjunk, és magunkat pedig dicsérhessük. Ki kell alakítani az ellenségnek a képét – ez volt a szakadásoknak a motívuma.
De ki is az én felebarátom? A zsidó farizeusok is vizsgáztatják Jézust ezzel a kérdéssel. A 3 Mózes 19:18-at idézve Jézus Krisztus így válaszol: a másik legnagyobb parancsolat „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Máté 23:39).
Jó-jó gondolják a farizeusok, de ki a mi felebarátunk? – kérdezik, hiszen ők úgy gondolták, hogy csak a körülmetélt, törvényt megtartó, zsidó a felebarát, aki a választott néphez tartozik.
A pogány vámszedő elesett bűnös az ellenség. Azt akár meg is ölhetjük. Pusztuljon bűneiben. Ott kell hagyni. Jézus az irgalmas samaritánus példázatával válaszol. Lukács 10:37.
Míg a zsidó hajlamos volt a felebarátját ott hagyni az úton, addig az ellenségnek számító samaritánus nem sajnálja a bort és az olajat, és a szamarát sem a másik életének megmentéséért. Még két pénzt is ad. Végül Jézus azt mondja a kérdező farizeusnak, hogy menj el és te is, és cselekedj hasonlóan.
Az egyháznak a tanítvánnyá tétel a feladata, és nem a „rossz” egyházból a jobbak kihalászása. (Máté 28:18-20.) Sem nem az ítélkezés a feladata. Ezt Isten teljesen magának tartja fenn. Milyen jogon veszik ezt némelyek saját kezükbe? Ezt is jó lenne az úr elé vinni.
Az ember sokszor a saját képét vetíti a másikra, amilyen bűn benne van, azt veszi észre a másikban is. „Te, aki mást megítélsz, ugyanabban vagy vétkes.”
Káinnak kialakul a képe Ábelről, ezért megöli. De gondolom, mi sem választanánk Pétert, Mátét, Zákeust, Mária Magdalénát, Pált előző életük alapján lelki testvéreinkké. Milyen jó, hogy nem az emberek ítéletétől és vélekedésétől függ az Isten előtti sorsunk.
A zsidó Jónást Isten a pogány niniveiekhez küldte. Jónás se tekintette őket testvéreknek, de Isten gyermekeinek tekintette őket. A büszke, önhitt zsidóknak példa a Jónás könyve, a felől, hogy a világ irányába szolgáljunk. Legyünk só, legyünk lámpás, ami nem magának ég. A Jónás könyvében mindenki szimpatikus: az Istent kereső tengerészek, a böjtölő király és város, még az állatok is. Csak Jónás vállalja a féreg szerepét, amely szívesen tönkretenné a nem zsidó, nem testvér életét. Hányan vannak ma, akik Jónás szerepébe bújnak? Egyébként nem olvastam arról, hogy Jónás üdvözült volna.
Jézus a mai önigaz keresztyéneknek is hirdeti: „ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába.”
És mire volt jó a farizeusok igazsága? Elítélni a vámszedőt, a paráznát, sőt magát Jézust is. Egy alkalommal jönnek a farizeusok, és azt mondják: mi és a János tanítványai böjtölnek, a te tanítványaid miért nem böjtölnek? Itt is különbnek tartják magukat Jézusnál és a tanítványainál. Különbnek tartotta őket a világ is, csak azt felejtette el, hogy Jézus azért jött, hogy megkeresse az elveszetteket. Mindig előjön az, hogy az egyik hívő jobb, mint a másik. Jakab apostol azt, mondja: „hogy ha valaki vétett egy törvény ellen, akkor megszegte az egész törvényt.”
Sőt a Szentírás és a Káténk is azt mondja, hogy nincs aki jót cselekszik a 62-es kérdésében. Mindenki csak Isten kegyelméből és bocsánatából nyer irgalmat.
Azzal nem lehet dicsekedni, hogy én csak 10 centire voltam a bűn tengerében a felszín alatt, a másik meg 10 méterre. Mi olyan könnyen csinálunk a Krisztus kegyelméből saját érdemeket. Pedig mindenkinek hallgatni kellene jóságáról és senki sem dicsekedhet jósága miatt, hanem Istent kell, hogy dicsérje. Efézus 2:8.
Testvér ide, vagy oda, a Biblia még az ellenséget is szeretni rendeli. Máté 6:44-48. De mi csak a testvéreket szeretjük. Azért hagytuk ott az egyházat. Azért alapítunk csoportokat, mondják némelyek. Jézus így felel: „Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-é?”
Bizony szeretni az ellenséget talán a legnagyobb nehézség. A hegyi beszéd mindenkit leleplez. Mert azt mondja, hogy senki sem mondhatja, hogy az én kezemhez nem tapad vér. Hármas ítéletről beszél a Biblia: 1. Aki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre. 2. aki pedig azt mondja atyjafiának: ráka (üres, felesleges, buta) méltó a fő törvényszékre. (A fő törvényszék ebben az időben a zsidó 70-es tanács volt, amely halálos ítéleteket hozott.) 3. Aki pedig azt mondja a másokra, hogy bolond, a méltó a gyehenna tüzére, vagyis kárhozatra.
A korinthusiak sok mindennel dicsekedtek: a hitükkel, prófétikus látásaikkal, csodatévő erejükkel, Pál ezzel szemben helyre teszi őket azzal, hogy mindaz, ami miatt magunkat a másiktól jobbnak tartjuk semmit sem ér a nélkül az örökkévaló dolog nélkül, amit mi szeretetnek nevezünk. 1 Korintus 13. Én szeretnék hasonlítani arra a Krisztusra, aki még a kereszten is tud szeretni és könyörögni ellenségeiért. És nem szeretnék Jónás lenni, aki megszomorította az Urat.



Jézus tudott lehajolni a vámszedőhöz, a bűnöshöz, az elesetthez, hogy azokat vigye az Isten országa felé. Jézus nem a könnyebb ellenállás útját választotta, hogy elvonuljon a tökéletes farizeusokkal, akik nem tudtak sóvá lenni a társadalomban.
De hát lesz ítélet – mondják sokan. Igen, lesz és szigorú lesz. De a kegyelmi idő arról szól, hogy nekem és rajtam keresztül a másiknak is szól az evangélium. Vajon milyennek látják ma Jézust az emberek?
Keresztelő János azt az Istent hirdeti meg, aki favágó baltával, és kivágja a fákat, fűtő, aki minden szemetet eléget. De amikor találkozik vele, másképp lesz előtte. Látja az Isten bárányát, aki nem egy farkas, nem egy oroszlán, aki nem harap, hanem elveszi a világ bűnét. Látja a galamblelkű Urat, aki keresi a nyáját. Adja az Isten, hogy tudjunk az emberek elé mi is egy hiteles Krisztust odaélni, aki a mi lelkünkben lakik.
Nekem mindig az szokott fájni, hogyha a másikban nem tudom meglátni a barátot, az Isten teremtményét, akiért Jézus Krisztus meghalt.
Ami nem szeretetből van, az bűn. Ha nem tudod szeretni a másikat, akkor magadat se tudod szeretni, mert valószínűleg te magad sem vagy szeretetre méltó.
Arról ismerjen meg titeket a világ, hogy egymást szeretitek.

„Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?
Az a parancsolatunk is van őtőle, hogy aki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.”
János 4:20-21.

Héder János
ungvári református lelkész