A Beregszászi Református Egyházközség Honlapja

Székelyföldi utazás, a hegyeken túlra, egy röpke pillanatra

2018-10-31 18:43:27 /

2018. október 12-14. 429 km. Kétszer. 12 ezer négyzetkilométer. 575 ezer székely-magyar a nagyjából 800 ezer emberből. A csíkszeredai református gyülekezet visszahívott minket hozzájuk, viszonozva az egy évvel ezelőtti vendéglátásunkat itt Kárpátalján. A beregszászi református gyülekezetből tíz presbiter és családjaik, valamint egy presbiteri munkatárs és a vezetőlelkész családjával együtt vett részt a viszontutazáson.

Összesen hat járművel vágtunk neki a 429 kilométernek, pénteken reggel kilenc órakor indult a csapat kétharmada, ugyanis két jármű korábban elindult, utat készíteni a kényelmesebbeknek, azaz nekünk. Villámgyorsan megérkeztünk a nevetleni határátkelőhöz, ahol villám és gyors híján jó másfél óra várakozás után hajlandóak volt tovább engedni a társaságot. Aztán megálltunk egyszer útdíj matricát venni, aminek volt is értelme, mert végig kitűnő utakon haladtunk, kb, olyanokon, mint nálunk. Ja, nem. Aztán ismét megálltunk pár perc múlva, mert valakinek mosdóba kellett menni. De a derék idegen emberek meglátván elszánt csoportunkat, gyorsan bezárták előttünk az összes mosdó ajtaját és úgy tettek mintha nem látnának minket. Áldást mondva rájuk tovább siettünk, másik „menedéket” keresve. Így haladtunk szélsebesen egyre csak tovább, magunk után hagyva a régi utat, egyre csak beljebb. Egyre gyorsabban toltuk az időt, mintha haragudnánk rá valamiért. De ez nem engedett, pontosan hatvanat számolt minden percben és minden órában, egyre gyakrabban ásítozva, amit később ránk ragasztott.

Hála Istennek, a mi időszámításunk szerint, még aznap megérkeztünk fél tízkor. Sokan vártak minket, megtelt a parókia udvara emberekkel és szeretettel. Itt már nem kellett osztani és szorozni, már mindenki „eleve el volt rendelve” egy családhoz, csak meg kellett keresnünk egymást és miután ez sikerült mindenki örömmel vette az útját a pihe és puha ágya felé. Vagyis vette volna, mert hát a házigazda nem így gondolta ám. Előbb bizony ettünk, jó sokat. Aztán beszélgettünk, ebből is eleget és csak ezután tért mindenki nyugovóra, de csak azért, hogy legyen másnap erőnk.

Reggel idegenvezetés által, kicsit jobban megismertük a várost és annak dicső és szomorú múltját egyaránt. Ezután a csapat elindult az Ezeréves határhoz. Mi a házigazdánkkal mentünk, egy picit más utakon. Megérkeztünk a Gyimesek és a patakok világába, jártunk Hidegségben is, melegségben is. Megcsodáltuk a tájat és az Ezeréves határt. Borospatakán is jártunk, ami Székelyföld ékszerdoboza, itt fogyasztottuk el az estebédünket. Végig „szájtátottuk” a délutánt, egyik csodából a másikba esve. Ismét egy hosszú nap telt el így nagyon gyorsan. Álmosan, fáradtan, de sok szép emlékkel gazdagabban tértünk pihenni, hogy másnap újra neki vágjunk a 429 kilométernek és a csaknem tizenkét órának. Persze az út előtt még feltöltöttek minket a házigazdák lelki és testi táplálékkal egyaránt, hogy a búcsúzás miatt ne csak szomorú szívvel, hanem boldog, ragyogó szemekkel váljunk el újra, tudván, hogy jövőre ismét találkozunk valahol. Vagy itt, vagy ott, de ez biztos. Persze, ha az Úr is így akarja.

Ezúton is köszönjük a csíkszeredai testvéreinknek ezt a csodálatos hétvégét, ami nélkülük, meg merem kockáztatni, biztos, hogy nem jöhetett volna létre. Köszönjük a sok elemózsiát, ebben egyszerűen tévedni nem tudnak, ott rosszat nem ettünk és nem ittunk. Köszönjük a sok jó szót, ami még a betevő falatnál is jobban esett. Végül, de nem utolsó sorban Istennek is hálásak vagyunk nem csak azért, mert megóvott minket az úton, hanem a sok testvérért, ott idegenben, ami furcsa mód többé már nem az. Székelyföldi hazautazás, a hegyeken túlra, egy röpke pillanatra.

Samók Attila presbiter visszaemlékezése