A Beregszászi Református Egyházközség Honlapja

Nem a láthatókra nézünk!

2011-03-16 16:59:26 /

Nagy várakozás előzte meg többünknél a legutóbbi evangelizációt. Sokak számára talán furcsa volt, hogy az ige ezúttal nem mély férfihangon, hanem egy törékeny nő hangján szólal meg. De akik minden nap ott lehettek az Isten lábainál azon a héten, azok a megmondhatói: egyáltalán nem voltak erőtlenek az elhangzott szavak. Mudi Judit Henrietta, berzétei lelkésznő szavai nyomán olyan bibliai tanítások keltek életre, amelyek mindenki előtt ismertek lehetnek, mégis kevéssé veszünk róluk tudomást. Olyan, saját tapasztalatokon átszűrt, örök érvényű igazságok szólaltak meg általa, amelyek egyszerre zúztak porrá hamis elképzeléseket, adtak gyógyírt a megsebzett léleknek, és erősítették a meglankadt végtagokat.

A hét első részében Illés állt az igehirdetés középpontjában. Első nap szolgálata csúcsán láthattuk őt, amint szembeszáll a Baál papokkal a Kármel hegyén, és fölényes győzelemmel adja tanulságát annak, hogy az Úr az Isten. A pogány próféták vergődése kérdőjelként állt elénk: van-e értelme az áldozat vállalásainknak, kinek áldozunk? Megvizsgáltuk Isten oltárát, amit a szívünkben építettünk neki, a csendes imádság eredményét, illetve a bűnnel való leszámolás szükségességét. Semmit sem ér az oltár áldozat nélkül, hangsúlyozta a prédikátor, majd hozzátette: de ezt az áldozatot nem neked kell meghoznod. Jézus adta a vérét, hogy te tiszta lehess. Ismerd hát fel, hogy nincs elveszve az életed, az álmaid, a kapcsolataid, mert az Úr az Isten.

Másnap a dalárda szolgálatát követően Illés menekülése kapcsán hangzott a kérdés: mi történt Illéssel? Szó esett az ítélkezés alaptalanságáról, majd a lelki összeroppanás létjogosultságáról. Istennek nem kifacsart, erőtlen, de annál büszkébb férfiakra van szüksége, hangzott a szószékről, sokkal inkább olyanokra, akiknek a szolgálat elsősorban örömet jelent, csak aztán kötelességet. Isten nem korholja az elfáradt szolgát, hanem gondoskodó szeretetével veszi körül. Nem igazolja Illés szavait, de Ő mutat menekülő utat a mélységből, Ő ad erőt az emberfeletti úthoz.

Szerdán a Kamara kórus szolgálata készítette fel a gyülekezet szívét az igei üzenetre. Majd ismét Illés életének egy epizódját idézte fel a lelkésznő. Mint mondta, a mintegy 480 kilométernyi út alatt Illés depressziója nem lett kisebb. Ugyanazokkal a problémákkal érkezik Istenhez, mint amikkel elindult negyven nappal korábban. Isten azonban nem segíti az önsajnálatát, hanem kihívja a barlangból, a sötétből. És a prófétának meg kell látnia, hogy Isten nincs a sziklákat szaggató szélben, a mindent megingató földrengésben, sem a perzselő tűzben. Isten nem mindenki életébe robban be. Szelíd, csendes hangon szólal meg, ugyanúgy, mint sok évvel később, a nagypénteki zűrzavarban elhangzó jézusi sóhaj: „Elvégeztetett!”
Illés látja a természeti jeleket, de semmi másra nem tud koncentrálni, csak a maga sebeire. Mint ahogy mi is sokszor csak hajtogatjuk a magunk panaszait, és nem vesszük észre az életünkben lévő nagy eseményeket. Nagyon szeretünk Isten lábainál lenni, megnyugodni mellette, érezni a szeretetét. De Isten nem a vállát kínálja, hanem szolgálatot. Visszaküldi a prófétát, mert még tartogat tennivalót a számára. Ő nem beszélgetni akar ugyanarról százszor, hanem szolgálatba küld. Vissza a hétköznapokba, nem eget rengető feladatokba, talán csak apró segítségekbe, amiket sokszor észre sem veszünk, mert jelentéktelennek gondoljuk. És Isten kiábrándítja a mártírkodó prófétát. Megmutatja Illésnek, hogy tévesek a gondolatai: nincs egyedül, nem is volt soha. Mint ahogy mögöttünk is imádkozó testvérek állnak, akik Krisztussal együtt járnak közben értünk, hogy ki tudjunk tartani a nehézségekben.

Az evangelizációs hét utolsó alkalmán Márk evangéliumából szólalt meg az ige. Az ötezer ember megvendégelése kapcsán gondolkodhattunk el azon, hogy mi kötötte oda órákon át Jézushoz az embereket. Majd a tanítványok tehetetlensége tartott tükröt saját emberi korlátaink elé. Jézus csodatévő hite mindannyiunk számára példaértékű: nem kezd el számításokat végezni, nem zokog Isten előtt, nem sanyargatja magát. Egyszerűen csak veszi azt a nevetséges mennyiségű ételt, és hálákat ad. Bár látszólag nem történik semmi, nem jelennek meg ételhegyek mellette, ő nem esik kétségbe, hanem elkezdi osztani a „semmit”. És ekkor kezdődik a csoda: nem lesz több az étel, csak nem fogy el, míg mindenki jól nem lakik. Kevesed van? – tette fel a kérdést a lelkésznő. – Kezdd el osztani! És ne félj, hogy kevesebb lesz, mert az Isten matematikája más. Minél többet adsz – anyagi javakat, erőt, ajándékaidat –, annál többet tud az Isten megáldani. Ha bátortalan vagy, soha nem fogod megtapasztalni, hogy Jézus megáll az életed fölött, és hálát ad.

A hét zárásául olyan áldást kaptunk, amelyet jó mélyen a szívünkbe vésni: „Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert az Isten munkálkodik. Így munkálkodjon az életetekben. Ámen!”
Hiszem azt, hogy a hét folyamán számtalan alkalommal megtette ezt velünk az Isten. A személyes beszámolók szerint sok-sok bilincs hullott le a testvérek szívéről. Megújult számos szolgálatban megfásult lélek, megnyugodtak háborgó lelkek, kiutat találtak eltévedt elképzelések.

De ne csüggedjen az sem, aki nem tudott velünk együtt részt venni ezeken az estéken. Az evangelizáció hanganyaga megrendelhető CD-n a gyülekezet irodájában.
Istennek legyen hála a hét minden áldásáért!
Olasz Tímea