Élő reménység

Ezekben a napokban, akarva-akaratlan, közel kerül hozzánk a halál és a szellemi világ a maga rideg, félelmetes, elkeserítő valóságában. Amikor kimegyünk, a temetőbe szeretteink sírjához, ismét feltámad bennünk az elmúlás és a fájdalom, mert az, aki kedves volt nekünk, nincs többé. És talán felvetődik a kérdés: hol van ő most? Mi lett vele? Mit tehetünk még érte? Egyáltalán tehetünk-e valamit? És amit teszünk, azt helyesen tesszük-e?

 „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. … így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.” (1Thessz 4,13–14, 17b–18)

Annyi minden árnyékolja be a halottak napját, hogy az ember már azt sem tudja, hogy mi a helyes, és mi kedves Isten előtt, és mi nem. Most, amikor a reformációra is emlékezünk, olyan jó lenne megragadni annak igazi esszenciáját: visszatérni a Szentíráshoz, Isten kijelentéséhez. Ezt úgy tehetjük helyesen, hogy megvizsgáljuk szokásainkat, amelyek meghatározzák ezeket a napokat. Megértjük annak eredetét, és Isten Igéjének a fényénél elfogadjuk azt, amit Ő ajánl.

Mióta is ünnepeljük a halottak napját? Mi az eredete? Tulajdonképpen egy pogány ünnep keresztyén díszítéséről van itt szó. Eredete a kelta samhain (október) ünnepére vezethető vissza. Samhain pogány ünnep jelentette a kelta népek számára az újév, valamint a tél és a sötétség kezdetét. Hitük szerint ilyenkor a halottak lelkei visszajárnak, és segítséget kérnek az élőktől, hogy azok könnyítsék szenvedéseiket. A régi pogány világban még gyermekeket is áldoztak a halottak tiszteletére, ajándékokat készítettek, amit később kivittek a sírokhoz – a pravoszláv egyházak ezt mai napig gyakorolják –, hogy így azok békén hagyják őket. A hatékonyság fokozása érdekében állatbőrökkel és állatfejekkel is távol akarták tartani az ártó szellemeket. Amikor a rómaiak meghódították őket, a földdel együtt elhozták szokásaikat is, ami így elterjedt az egész világon.

A keresztyén egyház persze mindent megtett annak érdekében, hogy elpusztítsa ezt az istentelen hagyományt. A leghatásosabbnak azt tartották, hogy a már meglévő pogány ünnepeket megtöltik vallásos tartalommal. Ezért IV. Gergely pápa november elsejét mindenszentek napjává, majd november másodikát pedig halottak napjává nyilvánította. Innentől kezdve november elsején emlékezik a katolikus egyház az elhunyt szentekre, másodikán pedig a meghalt, de üdvösséget még nem nyert, a purgatórium tüzében tisztulókért tart misét. Persze a gyertyagyújtás okkult hagyománya megmaradt, amit eredetileg azért tettek ki a sírokra és az otthonokba, hogy világítson a hazalátogató halottak lelkeinek.

Ezzel viszont nem sikerült elnyomni a pogány szokást, ami már-már kihalófélben volt, amikor 1840-ben ír telepesek ismét felelevenítették Amerikában. Így október 31-ről november 1-re virradóan ünneplik a Halloween-t (helovin), ami látszólag ártatlan mókának tűnik, de valójában ördögi szórakozás, amitől Isten mindig féltve óvta az övéit.

Akkor hát hogyan is viszonyuljon a hívő ember elhunyt szeretteihez? Bűn-e az emlékezés? Hisz halottja mindenkinek van, sőt az idő múlásával egyre több, és ami talán még riasztóbb, hogy egyszer, nem tudni mikor, de mellettünk is megáll a halál. Ezért olyan fontos, hogy erre is készüljünk.

Olyan jó, hogy nem kell bizonytalanságban lennünk ezekben a kérdésekben sem, hisz Isten Igéje előttünk van. Abból megismerhetjük ennek a rejtett világnak azokat a titkait, amiket Jézus felfedett előttünk, de a többit nem!

Az első dolog, amit a halálról világosan tanít a Szentírás: „És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik” (Zsid 9, 27). A halál tehát a bűn, az engedetlenség következménye. Amikor Isten megtiltotta az első emberpárnak, hogy egyenek a jó és rossz tudásának fájáról, akkor azt is mondta, hogy ha esznek, meghalnak. De a Sátán mást sugallt: dehogy haltok meg, sőt, ha esztek, ha azt teszitek, amit akartok, akkor olyanok lesztek, mint az Isten. Igaz, nem haltak meg… Legalábbis azonnal nem, de a halál legyőzhetetlen ellenséggé vált az ember számára. Milyen reménysége lehet ebben a helyzetben a hívő embernek?

Az apostol így kezdi: „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.” Van tehát egy biztos kijelentés, amire támaszkodhatunk. Nekünk, akik Jézusra nézünk, lehet jó reménységünk: „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt”! Gondoljátok csak el, hogy milyen vigasztalás ez a halállal teli világban akkor, amikor Isten jogos ítélete sújtja az emberiséget, amikor értjük, hogy „elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik”! Akkor jött Valaki, aki meghalt helyettünk, hogy mi, akik Benne hiszünk, megmenekülhessünk a haláltól. Mert Ő nemcsak meghalt, hanem fel is támadott, ezért fel tudja támasztani azokat, akik Hozzá menekülnek. Ezzel a hittel állta ki a próbákat Jób is, amikor ezt mondta: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött” (Jób 19,25). Akinek tehát van ilyen Megváltója, az reménységgel tekinthet előre! Ez az a reménység, ami vigasztalhat bennünket elköltözött családtagjainkkal kapcsolatban is!

Ne legyen tele a megemlékezés okkult, Isten előtt utálatos pótszerekkel! Ne vegyük át a régi pogány népek szokásait, ami sokszor olyan kellemes hangulatot áraszt, mert hát meg kell adni a tiszteletet! Igen, a tiszteletet meg kell adni, de nem a démonoknak. Ezért a hívő ember nem gyújt gyertyát a temetőben, mert tudjuk, hogy halottaink lelkei nem járnak vissza. Miért is tennék? Hisz „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg” (Jel 14, 13b). Akkor hát hol vannak jelenleg? Az Úrnál! Joó Sándor úgy mondta: „Jézus mellett, csak a másik oldalon. És így mi is, akik még itt vagyunk, mennél közelebb vagyunk Jézushoz erről az oldalról, annál közelebb kerülhetünk azokhoz is, akik a túlsó oldalon vannak, szintén mellette”. Így, akik Jézusban haltak meg, várnak bennünket Nála, hogy ott is együtt legyünk Jézussal.

A Biblia két helyről beszél, ami várja az embert a túlvilágon: vagy az örök élet, vagy az örök kárhozat. Erről a legvilágosabban a gazdag és Lázár történetében tanít az Úr Jézus. Ezért nem imádkozunk a halottaink lelki üdvéért, mert hogy hol töltik az örökkévalóságot, az itt, a földön dől el, tehát itt kell szeretteinkért imádkozni, amíg élnek! Itt kell megbecsülni a másikat, nem a halál után!

A temetőkben ékeskedő síremlékek, a sok koszorú és virágcsokor a rossz lelkiismeretet jelzik. Talán ezekkel a dolgokkal szeretnénk pótolni, kifejezni szeretetünket, amit, míg élt, elmulasztottunk. Nem szabad hát koszorút, virágot vinnünk a temetőbe? Ne tartsuk rendbe a sírokat? Erről szó sincs! Sőt, fontos emlékeznünk, és a jó példát követnünk. Amikor emlékezni szeretnénk halottainkra, akkor azt ne úgy tegyük, mint akiknek nincs reménységünk, hanem tegyük azt jó lelkiismerettel. Imádságban adjunk hálát földi életükért, azért az időért, amit velünk tölthettek, köszönjük meg Istennek, hogy adta őket nekünk! Legyenek gyermekeink előtt is ismertek az ősök követésre méltó tettei. De ne bálványozzuk őket, ne legyen kultuszhely a sírjuk!

Akkor, amikor halottak napján emlékezünk az elhunytakra, mi lenne, ha kicsit emlékeznénk az élőkre is, akik számunkra kicsit már meghaltak, vagy csak unjuk már a bosszantó jelenlétüket?! Bárcsak olyan szeretettel és tisztelettel keresnénk fel öreg szüleinket, nagyszüleinket, ahogyan felkeressük a sírokat! Nem bűn, ha virágot viszünk a temetőbe, de ne felejtsünk el virágot vinni az élőnek! Még a magyar nóta is azt mondja: „Nem a sírjára kell néki száz virág!”

Kedves testvéreim! Akik úgy emlékeztek a halottakra, mintha élnének, emlékezzetek az élőkre is! Most vegyétek körül őket szeretettel, amíg még lehet!

Amikor pedig eljön a búcsúzás ideje, abban a reményben engedjük el őket, hogy Jézus által lesz majd boldog viszontlátás. De csakis Jézus által! Ő az, aki megtarthatja életünket mind a jelen, mind pedig az eljövendő világban. Erre utal a zsoltáros, amikor így bátorít: „Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké!” (Zsolt. 121, 8)

Talán feltűnik, hogy nem úgy mondja, hogy megőrzi a te be- és kimeneteledet, hanem fordítva. Miért ez a sorrend? Az orvosi nyelvhasználatban így mondják a halálra: exitus, tehát kimenet. Így higgyük el, hogy az Úr az, Aki megőriz halálunkban és az örök életben is egyaránt! Aki ezt hiszi, az bátran nézhet szembe az elmúlással, a halállal.

Boldogító ebben a tudatban élni, de ennek ellenére mégis fel-felüti a fejét a félelem a mi szívünkben is. Ilyenkor is érvényes az apostol biztatása: „Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel!” Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, hadd szemléltessem egy történettel. Autóban utazik a család: papa, mama, gyerekek. A leengedett ablakon át berepül egy méhecske, ami megcsípi az édesapát, és tovább repked a család többi tagját rémisztgetve. A kocsiban hirtelen mindenki visítozva próbálja elhessegetni a kellemetlen betolakodót, csak egyvalaki ül nyugodtan – az édesapa. Honnan ez a higgadtság? Hát nem félti feleségét gyermekeit?! Nem! Miért nem? Azért, mert a méh már megcsípte őt, és bár még riogatja a többieket, de ártani már nem tud nekik, sőt, nemsokára elpusztul. Így érthető Pál apostol bátor, már-már merésznek mondható kijelentése a halállal szemben: „Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15, 55)

Akik bűneiket, egész életüket Jézus kezébe tették le, és Rá tekintenek bizalommal, azok örömmel énekelhetik a sír mellett állva, és talán saját félelmeikkel szemben is:

Mért félne szívem? Él az én Uram,

Békesség Királya, benne nyugta van,

Ő a diadalmam, pajzsom, életem,

Szívemben már nincsen semmi félelem.

Győzelmet vettél, ó, Feltámadott!

Dicsőséggel fényes a diadalod! (232. dics. 3.v.)

Mészár István lelkész, Aklihegy